Az „igehirdetés bolondságával” dicsekedő Egyházban sajnos gyakran hangzik el „bolond” igehirdetés. Szemben a Pál korabeli hallgatói értetlenséggel, amire ez a jelző vonatkozott, manapság az igehirdetői értetlenség és érthetetlenség is szembetűnő jelenség. Nem mintha a ma prédikáló lelkészek nem tanultak volna exegézist vagy homiletikát, inkább arról van szó, hogy nem, vagy rosszul alkalmazzák a megtanultakat. Az „Isten igéjének hirdetése Isten igéje” alapelvnek a sola Scriptura princípiummal való összekapcsolásából adódó igehirdetői Egyház tehát mai református gyakorlatunkban krízisben van. Az embereket nem vagy alig éri el, illetve érinti meg az igehirdetés. A szavak leértékelődésének jelenségén és a piperi megfogalmazású – „az igehirdető krízise az igehirdetés krízise” – személyes érintettségen túlmenően szakmai problémák is megfigyelhetők. Ezek egyikével, az exegézis alkalmazásával vagy alkalmazhatóságával kívánok most ismét foglalkozni, főként ószövetségi hangsúllyal. Elsőként egy általánosabb gyakorlati szempontsor felvillantásával, majd a szemléletváltás történetének felvázolása után az alkalmazható exegetikai módszereknek a lehetőségek adta rövid bemutatásával szeretnék támpontokat nyújtani és némi lelkifurdalást kelteni.

Gyakorlati szempontok

Egy korábbi, a THÉMA 1999/2-3-as számában megjelent „Exegézis-igehirdetés-Ószövetség” című előadásom gondolatait szeretném folytatni, illetve bizonyos pontokon finomítani. Akkor úgy fogalmaztam, hogy az igehirdető lelkészt az exegézis kü­lön­bözteti meg a bizonyságot tevő gyülekezeti tagtól, és egy exegetikai minimumnak a megállapítását szorgalmaztam, melyhez az általam legfontosabbnak tartott három elemet a következőképpen határoztam meg: a) a héber szöveg átolvasása segédeszközökkel (szó­tár, kritikai apparátus, kommentárok), b) a magyar nyelvű szakirodalom elolvasása (bevezetések, kommentárok), c) annak vé­gig­gondo­lása, hogy mit jelenthet és mit nem jelenthet a szöveg. Mindezeket ma is fenntartom, mégis a tudományos alaposság és a gyakorlati lelkészi szolgálat időbeli korlátai (túlhajtottság, folyamatosan akár 5-6 igei szolgálat egy héten belül) következtében létrejövő negyedik barikád[1] okozta, szinte feloldhatatlannak tűnő feszültség miatt a korábbi tételem mellé – azt nem feladva, hanem csupán kiegészítésként – egy másikat illesztek. Így ennek a mostani előadásomnak az alaptétele így hangzik: Az igehirdetésre való készülés elengedhetetlen része az alapos exegézis alkalmazása. Ha tehát magunknak nem megy a tudományos exegézis teljességének minimalizált változatát megvalósítani, legalább igyekezzünk alkalmazni a mások által elvégzetteket. Három kérdés adódik ebből a tételből: Mit olvassunk hozzá? Hol juthatunk hozzá? Hogyan végezzük?

            1) Mit olvassunk hozzá? Ezen a ponton a szaktudományt űző teológusok felelősségét kell elsőként hangsúlyozni. Annak érdekében tehát, hogy lelkészeink a Kárpát-medencében alkalmazni tudják az alapos exegézis eredményeit, elérhetővé kell tenni azokat számukra. Többet kellene írni magyarul, és többet kellene fordítani magyarra. Át kellene strukturálni az egyházi teológiai könyvkiadást, melyben végre a fontosságát  megillető helyet kaphatna a teológiai szakkönyvkiadás. Sajnálatosnak tartom, hogy a teológiai oktatáshoz, a lelkésztovábbképzéshez és az igehirdetői szolgálatra való felkészüléshez szükséges szakkönyvek legtöbbjét nem egyházi kiadók jelentetik meg. Igen szomorú emellett az is, hogy az Osiris Kiadónál nagy lelkesen beindított kommentársorozat ilyen lassan alakul, pedig nem csak egy felekezet szakemberei készítik. Jó lenne egy a korábbi Parokhiális Könyvtárhoz hasonló sorozatot elindítani, mely az egyes teológiai szakterületek legújabb tudományos eredményeit bemutató köteteket tenne hozzáférhetővé magyar nyelven a gyakorló lelkész számára. Talán a hermeneutika terén állunk a legjobban, hiszen a Bibliai Hermeneu­ti­kai Intézet Hermeneutikai Füzetek sorozata már a 28. kötetnél jár.

            2) Hol juthatunk hozzá? Sajnos teológiai szakkönyvtárak – melyeknek ellátása korántsem megfelelő – igen csekély számban állnak rendelkezésre, és katalógus rendszerük egyelőre még nem vagy csak részben online, így használatuk egyetlen lehetséges módja a személyes ellátogatás, ami kivitelezhetetlen a rendszeres igehirdetői szolgálat során. Saját könyvtárat, mely az exegetikai minimum fentebb felsorolt kritériumainak elégséges alapként szolgálhat, egy átlag gyülekezeti lelkész nem tud összegyűjteni, úgy anyagi mint gyakorlati lehetőségeinek szűkössége miatt. Természetesen mindenki igyekszik annyi segédeszközt beszerezni, amennyit csak tud, de mindig akkor derül ki, hogy valami hiányzik, amikor a leginkább szükség lenne rá. Ezért javasolom egy egyházmegyénkénti teológiai szakkönyvtár fölállítását, melynek állományából kölcsönözni nem lehetne, de fénymásolni igen.

            3) Hogyan végezzük? Mindenkinek van valamilyen kialakult prédikációírói gyakorlata, amelyben vagy helyet kap az exegézis, illetve annak alkalmazása, vagy nem. Amennyiben nem, úgy jogos a fenti kérdés. Két alternatíva adódik: a) az igehirdető lelkész egyedül ismerkedik meg az elérhető irodalommal és használja fel azt; b) társakat keres egy esetleges közös munkához. Az első alternatíva kivitelezése egyszerűbbnek ígérkezik térben és időben, a kérdés csupán – az első három barikád ismeretében – az eredményesség. A második lehetőség idő és pénz függvénye, mégis hatékonyság szempontjából jobbnak tűnik. A megyei szakkönyvtár gondolatához kapcsolódva létrehozható egy megyénként, vagy akár kisebb traktusonként szervezett exegetikai lelkészkör,[2] mely minden héten vagy havonta egyszer – de akkor hosszabban – közös írásmagyarázati tanulmányt folytathatna a soron következő – Bibliaolvasó kalauz szerinti vagy saját összeállítású – vasárnapi textusokról.[3] Ezek során lehetne közösen kiértékelni az egyénileg megértett gondolatokat, az elolvasottakat, kipróbálni a különböző magyarázati módszereket.

Paradigmaváltások a Szentírás értelmezésében

„Az emberi nyelv esetleges, nyitott, kétértelmű, és éppen ezért interpretációra szorul”, mondja K. Froehlich, amikor arra utal, hogy Isten igéjének emberi nyelven történő megszólalása komoly nehézségeket támasztott.[4] Ha ez a nyelvi forma egyértelmű lenne, nem lenne szükség sem teológiára, sem annak írásmagyarázati tudományterületére sem. Akkor minden kor embere ugyanazt értené rajta, akkor ennek segítségével mindenki ugyanúgy felismerhetné Istent és az Ő akaratát. Istennek azonban „tetszett”, hogy ilyen formán szólítsa meg az embert, akinek azóta is küzdenie kell a nyelv okozta nehézségekkel és interpretálnia kell a Szentírást. Az interpretáció, az értelmezés – mely így az alapja lett az igehirdetés megírásának, megfogalmazásának – tudatosan vagy tudattalanul különböző szövegmagyarázati (exegetikai) módszereket használ. E módszerek, megközelítések folyamatosan változnak, mégis három nagy korszakba sorolhatjuk őket – bár minden korszakolás önkényes és leegyszerűsítő –: ezek tehát a prekritikai, kritikai és posztkritikai korszakok. Ez a tagolás a domináns „kritikai” módszerek megjelenéséhez viszonyítva határozza meg az egyes korszakokat, melyeket azonban nevezhetnénk premodernnek, modernnek vagy posztmodernnek is, mégis módszertani tartalma felől közelítve talán érthetőbb, ha a dogmatikus, történeti és nyelvi-irodalmi megnevezéseket alkalmazzuk.[5] A váltásokat időben a 17. századhoz, illetve a 20. századhoz lehet kötni, még akkor is, ha a felvilágosodás eszméjének kiteljesedése a francia forradalommal megy végbe, és akkor is, ha a történetkritikai módszerek alkalmazásának legintenzívebb, vagyis a legtöbb írásos művet létrehozó évszázada a 20. század volt. Tehát az első paradigma korszaka a szentírási szöveg megjelenése és a 17. század között, a második a 17. és 20. század között, a harmadik pedig a 20. századtól kezdődően definiálható. Azért szükséges hangsúlyozni a korszakolást, mert magyar nyelvterületen ma még általános és domináns jelenség a teológiákon és ennek nyomán a lelkészek körében is a modern vagy kritikai, történetkritikai módszerekre való hivatkozás, az alkalmazásban azonban már elmosódik a dogmatikus és a történeti módszerek közötti határ, ugyanakkor a nyelvi-irodalmi módszereket nagyon kevesen ismerik, és még kevesebben alkalmazzák, jóllehet már ezek „korában” élünk. Vagyis paradigmaváltások történtek a Biblia értelmezésében talán anélkül, hogy ezt észrevettük volna. Az exegézis módszerei változtak, bővültek, talán leggyorsabban az elmúlt száz év során, anélkül, hogy ez meghatározóan befolyásolta volna igehirdetési gyakorlatunkat. A paradigmaváltásokkal, illetve az egyes korszakok módszereinek bemutatásával az is jól láthatóvá válik, hogy melyik igehirdető melyik korszak módszereit alkalmazza előszeretettel, és melyiket veti el, s mindebből az is kiderül, mennyire eklektikus, ha nem is teljesen holisztikus mai igehirdetési gyakorlatunk.

Exegetikai módszerek

Nem kívánok részletes módszertant adni, mivel annak mérete és kívánalmai szétfeszítenék jelen írásunk kereteit,[6] csupán egy áttekintést nyújtok a különböző lehetséges módszerekről, azok jelentőségéről, alkalmazásáról és alkalmazhatóságáról. Ezt azért tartom szükségesnek – túl azon, hogy feltehetően az olvasók közül sokan nem forgatták Tőkés István, Karasszon István, Fabinyi Tibor, Bolyki János e témában megjelent magyar nyelvű írásait,[7] sem pedig az idevágó idegen nyelvű szakirodalmat[8] – mert a különböző korszakok módszereit egy írásban párhuzamosan ez ideig senki sem vázolta fel. Természetesen az itt következő rövid ismertetés sem élhet a teljesség és részletesség igényével, mégis a fenti paradigmaváltásokat nyomon követve a legfontosabb és leggyakoribb módszereket foglalom össze.

0) Az ószövetségi korszak

Talán meglepőnek tűnik, hogy a felsorolt három paradigmát követő bemutatás egy azokat megelőzővel indít, mégis szükséges megemlíteni, hogy mivel az Ószövetség keletkezése egy hosszú folyamat eredménye volt, az egyben azt is jelenti, hogy a későbbi szerzők ismerték és használták, vagyis értelmezték a korábbiak munkáit, a későbbi Szentírás már az ő korukban kész és használt részeit. Többféleképpen figyelhetjük ezt meg. Vagy egyszerűen idézik a korábbi szöveget, ami ugyan magán a megszövegezésen nem változtat, a más kontextus azonban más értelmet is adhat egy-egy ilyen idézetnek. A másik lehetőség, hogy beleszövik mondanivalójukba a korábbi szöveget, annak új értelmet adva.[9] A harmadik lehetőség, hogy a korábbi szöveget átírják és már csak a javított változat marad fenn. Ezekből láthatóvá válik, hogy bizonyos teológiai gondolatok hogyan fejlődtek Izrael története során, hogyan láttak és értékeltek (esetleg újra) bizonyos dolgokat évtizedek vagy évszázadok távlatából. A szöveghasználat ezen formái során kifejezett módszerként találjuk az allegóriát, a jelképes értelem megfogalmazását[10] és az etiológiát, az okadatoló magyarázatot.[11] Ezek az Ószövetségben már alkalmazott elvek és módszerek határozták meg az ún. intertestamentális korban az értelmezések olyan alapformáit, mint a qumráni peser, illetve a rabbinikus midrás értelmezések.[12]

1) A dogmatikus korszak

Az előző gondolatsor folytatásaként[13] az Újszövetség Ószövetség-értelmezését kell megemlíteni, mint ami a Krisztuseseményt tekinti az értelmezés alapjának, azaz hermeneutikai (teológiai) szűrőnek, s ezen keresztül magyarázza az Ószövetséget, felhasználva korának meglévő módszereit: az allegóriát (pl. 1Kor 9,9), leginkább a tipológiát (mely két személy, esemény vagy tárgy között azáltal hoz létre magyarázó kapcsolatot, hogy a korábbit a későbbi előképének tekinti;), illetve a rabbinikus magyarázati módszereket.[14] A módszerek tehát alapvetően azonosak a korábbiakkal, ám a teológiai szűrő, a kialakuló hitelvi (dogmatikai) látásmód határozza meg az értelmezés eredményét. Ebből kiindulva szilárdult meg a prekritikai korszak krisztocentrikus, törvény és evangélium, Izrael és Egyház viszonyait magyarázó, a szöveg szószerinti értelmén túlmutató hermeneutikája. A klasszikus négyesfogat, a literális jelentés mellé az allegorikus, a morális és a analogikus értelmet csatolta. Ezen értelmek exegetikai eszközeiként az allegória mellett a metaforát, a tipológiát, és az analógiát használták. A korabeli történeti vizsgálódást, a szerzői szándék kutatását, vagyis a literális értelem megfogalmazását azonban nagyban beárnyékolta az egyház antijudaista felfogása, ami még Luther magyarázatain is nyomot hagyott.[15]

            Bár úgy az apologétáknál, mint a későbbi egyházatyák és a skolasztikusok, sőt a reformátorok írásértelmezésében a dogmatikai irányultság meghatározó volt, vagyis az exegézis alapvetően a dogmatikai tételek alátámasztását szolgálta,[16] a prekritikai vagy dogmatikus korszak exegézise mind módszereiben mind eredményeiben máig ható. Módszereiben egyrészt azért, mivel az allegóriát, tipológiát, metaforát, analógiát a mai napig alkalmazza a prédikációt író lelkész, sőt mondhatjuk azt is, hogy döntő többségében ezeket a módszereket használja. Másrészt, mivel a történeti vagy szószerinti értelem vizsgálatának hangsúlyozása mellett kiemelték, ahogyan ma is, hogy a szöveg nem csupán betű, de nem is csupán lélek, vagyis több oldalról lehet és kell megközelíteni, ami szintén alapja a mai exegetikai és igehirdetői gyakorlatnak. Eredményeiben pedig, mivel tudatosan vagy tudattalanul, vagyis kommentárokból és könyvekből áttételesen vagy közvetlenül, illetve módszereiket használva saját gondolataink alapján is számtalanszor az általuk már megfogalmazott értelemre jutunk.

            Ezeknek a módszereknek, vagy talán inkább alapelveknek a leegyszerűsített és általánosabb alkalmazása azonban nem kíván túl sok elemzést és időt, és leginkább ezért választják ezeket az igehirdetők. Vagyis a prekritikus módszereket nem, vagy leginkább nem megfelelő voltukért alkalmazzák a prédikátorok, hanem azért, mert ezeket könnyebben le lehet egyszerűsíteni, míg a későbbi módszerek idő és felkészülés-igényesek. Vagyis a prekritikai tudományos exegetikai módszereket többségében a tudományosság és alaposság igénye nélkül használják a mai egyházban.

2) A történeti korszak

A történetkritikai irányzat elindulását ugyan a felvilágosodással szokás összekötni, mégis az exegézisben a történetiség hangsúlyozása, amint azt láthattuk, nem ilyen új keletű dolog. Már a korai zsidóság első exegéziseinek egyik alapvető iránya a történeti értékelés és értelmezés volt. Hasonlóan, az egyházi dogmatikai, illetve allegorikus és spirituális vonallal szemben Kálvin is a szöveg eredeti értelmeként a korabeli történeti jelentést hangsúlyozta. Így mondhatjuk, hogy a történeti érdeklődés az exegézisen belül a reformáció és a református (kálvinista) gondolkodás sajátja.[17] Szükséges ezt azért is hangsúlyozni, mivel a Kálvinra oly nagy előszeretettel hivatkozó mai magyar református ortodoxia ítéli el leghatározottabban a történetkritikai módszereket, bár ezeknek a módszereknek csupán a kiindulási pontja azonos Kálvinéval.[18]

            A történeti érdeklődés a történetkritikában a szöveg története felé fordult, és azt vizsgálja, hogy milyen körülmények között és hogyan alakult ki maga a szöveg. Éppen ezért elsődleges kérdésnek a történelem rekonstrukcióját tartja, melyben el lehet helyezni a szöveg megformálódását. Ez a történelemtudomány és a vallástörténet tudományának fejlődésével folyamatosan alakuló keretet jelent a szentírási szöveg jelentése számára.[19] Ezen túlmenően a kifejezett exegetikai módszerek párhuzamos alkalmazása jellemzi, vagyis a következőkben körülírt önállónak tűnő eljárások összefonódnak és szinte szétválaszthatatlanok lesznek.

            Elsőként a szövegkritikát kell említeni, melynek tárgya a különböző meglévő szövegvariánsok alapján a szentírási szöveg lehető legpontosabb eredeti formájának a rekonstruálása, az esetleges másolási hibák felderítése.[20]

            Az irodalomkritika a már teljesként meghatározott szövegre építve egyes szövegegységeket vizsgál, meghatározza az önálló egységeket, valamint az egymáshoz tartozó vagy egymástól elkülönülő részeket a nagyobb egységeken belül.

            A formakritika vagy műfajkritika az irodalomkritika által meghatározott „legkisebb irodalmi egységet” veszi alapul és annak a formáját jelöli ki. Az azonos vagy hasonló formaelemek alapján meghatározza a műfajt. Módszere lehet induktív vagy deduktív. A deduktív módszer alkalmazása kapcsolja össze a műfajt a párhuzamos, akár Biblián kívüli szövegekkel és vezet el a Sitz im Leben meghatározásához, amivel már kilép saját elemzésének köréből.

A tradíciókritika a formakritikához kapcsolódva a legkisebb hagyományegységet keresi, a traditumot, melynek földrajzi és történelmi kapcsolatait határozza meg, továbbá azt, hogy miben módosul az adott tradíció a nagyobb egységekbe történt beépülése után.[21]

Szorosan kapcsolódik e módszerhez a hagyományozáskritika vagy hagyományozás­történet, mely a traditum alakulásának folyamatával, annak körülményeivel, hatásával foglalkozik.[22] Mindezen részelemzések összegzéseként a redakciókritika a nagy szövegegységek, könyvek végső alakjának formába öntését tárgyalja; hogyan állt össze, miért kerültek bizonyos szakaszok egymás mellé, mi volt a szerző és szerkesztő célja mindezzel.

Bár a történetkritikai módszer lelki-teológiai válságának megoldásaként jelent meg, mégis csupán az eddigi módszerek újabb lépésévé vált a kánonkritika. A meglévő bibliai szöveg teljességét használó zsidó, illetve keresztény közegből indul ki, és azt kutatja, hogyan reflektálódik a szöveg a Biblia más helyein, valamint a szöveg gondolatisága miként illik bele a téma más tárgyalásaiba, mennyiben befolyásolta egy-egy szöveg végleges kialakulását az azt használó közösség.[23] A módszer a felhasználó/olvasó közösség iránti érdeklődésével egyben átmenetet is képez a nyelvi irodalmi korszak felé.

3) A nyelvi-irodalmi korszak[24]

Az újabb hermeneutikai módszerek a történelmi megközelítés felől inkább az irodalmi elemzések felé fordultak. Már nem a szöveg kialakulása, hanem nyelvi és irodalmi konstrukciói, kapcsolatai váltak fontossá a jelentés feltárásában.

A strukturalista exegézis a nyelvészeti modellek segítségével a formát és a jelentést is az egyes elemek kombinációi révén mutatja ki. Egy adott egység – ami lehet akár csak egy rövid történet, de akár maga az egész Szentírás – szerkezetét, mélystruktúráját láttatja.[25]

A retorikakritika abból indul ki, hogy a leírt szöveg valaha beszéd volt, és a magyarázat révén újra azzá válik. Éppen ezért a módszer az adott szakasz belső retorikai szerkezetét elemzi, és vizsgálja annak helyzetét a nagyobb szövegösszefüggésben.[26]

A narratív kritika a bibliai elbeszélés vonalvezetését vizsgálja, és ebben találja meg az üzenetet, vagyis a cselekményre, a jellemrajzokra és a stílusra kérdez rá. Alapgondolata tehát, hogy a tartalom és a forma nem választható szét egymástól.[27]

A dekonstrukció a strukturalizmus ellentétjeként azt vallja, hogy a szöveg szerkezete gátolja a jelentés létrejöttét. Vagyis azt mutatja ki, hogy a jelentést nem valami összefogó témában, központban kell keresni, inkább a periférián, vagy töredezett formában lelhető fel. Játékosságában rokon a rabbinikus midrás módszer egyes könnyed, nyitott szempontjaival.[28]

A Wirkungs­geschichte, hatástörténet, magába foglalja a szöveg későbbi felhasználását, koronkénti hatását, valamint értelmezésének történetét. A mai olvasó számára leginkább ez kapcsolja össze a szöveg eredeti és koronkénti jelentését saját korának értelmezésével. Mivel megírását követően a Szentírást folyamatosan használták és értelmezték a különböző közösségek, ezért a hatástörténet vizsgálata különösen is gyümölcsöző módszer. [29]

Az olvasóközpontú kritika lényege, hogy a szöveg olvasása interaktív cselekedet, a szöveggel való együttélés, mivel maga az olvasó értelmezi azokat a hiányokat, melyeket a szerző meghagyott a szövegben. Az így kialakuló személyes olvasat a közösségi olvasat függvényében válik helyessé vagy helytelenné. Vagyis az olvasóközpontú kritika számára nem csak az egyén, de a közösség interpretációja is fontos.[30] Ezzel bizonyos értelemben a kör be is zárult, ugyanis amennyiben a közösség bizonyos hitelvi kritériumok alapján jön létre, és általában ez így is történik, akkor a közösségi olvasatot – ami az egyénit „kontrollálja” – egyértelműen meghatározza a dogmatikai gondolkodás.

Záró gondolatok

A kör bezárultával jól láthatjuk, hogy a különböző módszerek nem lehetnek, de gyakran nem is akarnak függetlenek lenni egymástól. Alkalmazásukban is erre kell törekedni. Nem szabad egymás ellen fordítani azokat – még akkor sem, ha egyikkel-másikkal nem értünk egyet –, hanem éppen eredményeiket összevetve tudjuk jól értelmezni a bibliai szöveget.[31] Jóllehet alapvetően bármit ki lehet olvasni a Bibliából, ám éppen a Biblia szövege szab határt ennek az önkényes hermeneutikának.[32] Ha valaki komolyan veszi a Szentírás isteni ihletettségét, nem futamodhat meg az exegézis gyakran nehéz és küzdelmes munkájától, sőt éppen az terheli rá a helyes magyarázás, az isteni üzenet megtalálásának és továbbadásának súlyos felelősségét. Ahogyan azt már a gyakorlati szempontok felvázolása során is jeleztem, az igehirdető Egyházban nélkülözhetetlen egyfajta exegetikai minimum megtartása, de legalábbis az alapos exegézis alkalmazása. Lelkészként erre törekedni nem pusztán szükségszerűség, de az elhívásból adódó kötelesség is.

"Tudományos exegézis az igehirdető egyházban" Az Út 29/2
(2003) 57-66.
újra közölve in Textus és Kontextus Az Ószövetség
megértésének lehetőségei (Budapest: L'Harmattan 2011) 28-37