Fordítói munka az igehirdetésre készülő exegézisben

Szerző: Galsi Árpád rovat: Homiletika címkék: igehirdetés, prédikáció, homiletika

Márpedig az igehirdetés prioritás. A református lelkipásztornak ugyanis valóban vannak vezetési, szervezési, lelkigondozói, oktatási, adminisztratív, reprezentatív, közéleti stb. feladatai; családi, sőt magánélete is kell hogy legyen. A hagyományos „egyemberes rendszer” veszélyeire joggal hívják fel egyre többen a figyelmet elvi és gyakorlati szempontból. Ám míg a lelkipásztortól elvárt és célul kitűzött gyülekezeti funkciók közül több is megosztható nem lelkészi végzettségű és felhatalmazású tagok között, ezek közé az igehirdetés nem sorolható.

A tanulmány a Logos Tés Akoés. Az ige megszólalása és megszólaltatása. - Tanulmányok a 60 éves Vladár Gábor tiszteletére. (Pápai Református Teológiai Akadémia, Pápa, 2012.) könyv része. A kötet digitális változata oktatási célra szabadon terjeszthető, kereskedelmi célú forgalmazása és nyomtatása csak a kiadó engedélyével lehetséges. A teljes mű PDF változata itt megtekinthető.

 

Some people go to school tryin’ to learn how to teach,

Some people go to school tryin’ to learn how to preach,

But if you can’t preach without going to school,

Then you ain’t no preacher, you’re an educated fool.

Merle Travis: That’s All

A Magyar Bibliatársulat a revideált új fordítású Biblia (1990) újabb revíziójának újszövetségi munkálataira elsődleges revizorként Vladár Gábort kérte fel, aki ezt a feladatot Hanula Gergellyel együttműködve végzi. A kiváló munkaanyag a revíziós célkitűzéseken is túlmutatva ad sok helyen rendkívül értékes fordítói megjegyzéseket. A bibliafordítás témáját már csak e most folyó munkának köszönhetően is előtérbe állítandónak tartom.

Ezúttal azonban nem magára a bibliafordításra vagy elméleti kérdésekre koncentrálok, szempontjaim nem hermeneutikai-exegetikai jellegűek, nem fordításelméletiek és nem is gyakorlati teológiai-homiletikai aspektusok, hanem elsődlegesen a gyülekezeti lelkipásztori gyakorlatot tartom szem előtt.

 1. Az igehirdetésre készülő exegézis

Az első kérdés mindjárt ez: magától értetődő-e egyáltalán, hogy az igehirdetést exegézis előzi meg? „Igen” – mondhatják azok, akik lelkipásztori szolgálatukat így is végzik, vagy legalább megpróbálnak megfelelni az egyházuk és maguk támasztotta igényeknek. Sejtésem és szubjektív tapasztalataim szerint mégis az „igen, de...” lenne a leggyakoribb felelet egy ilyen kérdésre: „Elvileg meg kellene hogy előzze az exegézis az igehirdetést, része kellene hogy legyen a prédikációs készülésemnek, hiszen így tanultuk, de hát a körülmények... Kinek van erre ideje?”

Valóban nem könnyű a feladat; reálisan nézve egy szolgálatát tisztességesen, hivatásként végző lelkipásztor sajnos nehezen talál időt arra, hogy minden egyes igehirdetését, bibliaóráját alapos exegézis előzze meg. A szerteágazó lelkipásztori munka olyan munkafegyelmet igényel, amire sokan egyszerűen nincsenek felkészülve: az igényeknek való megfelelés miatt a kevésbé látványos elemek elmaradhatnak vagy felszínessé válhatnak. Az exegézis is ilyen kevésbé látványos elem: nem magát az exegetikai elemzést mutatjuk be a szószéken, és a legtöbb esetben az igehirdetés hallgatói sem az alapos exegézisre vonatkozó visszajelzést adnak – ha egyáltalán adnak –,[1] hanem a nagytiszteletű úr szép férfias hangját vagy a nagytiszteletű asszony szívhez szóló üzenetét dicsérik (vagy fordítva; vagy talán ezek hiányát jelzik direkt vagy indirekt módon). Mégis fontos, hogy felállítsuk a prioritási sorrendet, és ez alapján próbáljuk megvalósítani lelkipásztori szolgálatunkat, időbeosztásunkat, valamint a gyülekezetben a szolgálatok megosztását.

Márpedig az igehirdetés prioritás. A református lelkipásztornak ugyanis valóban vannak vezetési, szervezési, lelkigondozói, oktatási, adminisztratív, reprezentatív, közéleti stb. feladatai; családi, sőt magánélete is kell hogy legyen. A hagyományos „egyemberes rendszer” veszélyeire joggal hívják fel egyre többen a figyelmet elvi és gyakorlati szempontból. Ám míg a lelkipásztortól elvárt és célul kitűzött gyülekezeti funkciók közül több is megosztható nem lelkészi végzettségű és felhatalmazású tagok között, ezek közé az igehirdetés nem sorolható. A lelkipásztor a gyülekezet igehirdető presbitere, ez a különleges megbízása. Ennek a szempontnak a vocatio externa megvalósítása során (felvételi, lelkészképesítés, lelkészválasztás stb.) döntő szerepet kell játszania, és ugyanígy prioritást kell teremtenie a lelkipásztor saját gyülekezetépítési-missziói koncepciójában és lelkészi gyakorlatában.

A kiinduló kérdésre „nem” válasz hitvallásos alapon nem adható. „...nem helyeslünk akármilyen magyarázatokat – olvassuk a Második Helvét Hitvallásban. – (...) Az Írásnak csak azt a magyarázatát ismerjük el igaz keresztyén értelmű magyarázatnak, amely magából az Írásból van véve (annak a nyelvnek szelleme szerint, amelyen írták azt, valamint a körülmények szerint mérlegelve és a hasonló vagy eltérő, több és világosabb helyeknek egybevetésével kifejtve)...”[2] Ezek a fő alapok, amelyek a református igehirdetést is, annak elméletét és gyakorlatát meghatározzák. Az igehirdetés feladata nem egyszerűen az, hogy a lelkipásztor vallásos beszédet vagy előadást tartson, szívhez szóljon, meghasson, hanem hogy Isten igéjét hirdesse. A másik oldalról pedig az igehirdetés a református reformáció egyházaiban nem egyszerűen hívő bizonyságtétel, szubjektív reflexió az olvasott igére, hanem a reformátori felismerés szerint nem lehet más, mint az ige egyszerre tudományos igényű és hívő, a Szentlélek belső megvilágosítását segítségül hívó magyarázatára épülő hirdetés.[3]

2. Az eredeti értelem keresése

Tágabb értelemben minden valódi igehirdetés fordítás: egy „eredeti” üzenetet, gondolatot próbálunk „átültetni”, közvetíteni az aktuális hallgatók számára.[4] Minden különbség ellenére így volt ez már a zsinagógai istentiszteleten, ahol a Tórát és a prófétákat kellett aktualizálni, sőt gyakran konkrétan is lefordítani a kor és a környezet nyelvére (arámra, illetve görögre), és így volt ez az ősegyház gyülekezeteiben is: a régi Írások aktuális üzenetét ismerték fel és alkalmazták Jézus Krisztus felől – hamarosan ráadásul görög nyelven. A feladat, ahogy egykor, ma is kettős: az „eredeti értelem” megértése és annak aktuális újrafogalmazása.

Az eredeti értelem keresése minden exegetikai munka célja,[5] függetlenül a követett hermeneutikai módszerektől. Az igehirdetésre készülve nagy kísértés, hogy előzetes megértés felől közelítek a textushoz: 1. megvan az üzenet, amit hirdetni kívánok a gyülekezetnek, és ehhez keresek textust, „ugródeszkát”, sokszor legföljebb „mottót”, vagy mindenről „az” jut eszembe (ti. minden textusból tulajdonképpen ugyanazt az üzenetet hozom ki); 2. eleve megvan az az értelmezés, amit egy-egy igeszakaszhoz kötök. Az utóbbi lehet a jobbik eset, ha ez esetlegesen már korábban elvégzett exegézisre, teológiai tanulmányaim során felismert vagy elsajátított értelmezésre támaszkodik, de ez valószínűleg csak kevés bibliai szakasszal kapcsolatban mondható el (a lelkészképzés során nem a teljes Szentírás exegézisét tanuljuk meg, hanem exegetálni tanulunk) – és ebben az esetben is hasznos, ha újra bejárom a megértés útját. Az igehirdetéshez alázat kell. Annak az alázata, hogy nem azt akarom megérteni a textusból (beleérteni a textusba), amit én szeretnék mondani, hanem Isten üzenetét akarom hirdetni. Ez az alázat lelki téren többek között az imádságban nyilvánul meg. Ennek a szellemi-gondolati megfelelője az, hogy az előzetes megértésem helyett[6] az eredeti értelmet keresem.

Az eredeti értelem keresésének igénye és módszere koronként változhat – az exegézis módszereit meghatározó hermeneutikai elveket és írásmagyarázati irányzatokat itt most nem mutatjuk be és nem értékeljük[7] –, de mindig jelen kell hogy legyen. Tisztában lehetünk vele, hogy az „eredeti értelem” bizonyos tekintetben „pozitivista” kifejezés, valamint alázatra indíthat minket az a tény, hogy azok a kérdésfeltevések, amelyeket mi ma felteszünk egy adott szövegnek a megértés céljából (ki írta, milyen körülmények között, kiknek, milyen nyelven, mi a kontextus, milyen volt a szerző és a befogadók társadalmi-kulturális-vallási háttere és környezete, milyen műfajú a szöveg stb., függően a követett hermeneutikai módszerektől is), nem mindig voltak magától értetődő kérdések. Nyilvánvaló példákat szolgáltatnak erre az Újszövetség ószövetségi idézetei,[8] vagy jól ismertek a LXX és az Aquila-fordítás különbségei és a későbbi alexandriai és antiókhiai írásmagyarázati iskolák közötti eltérések. Az „új” hermeneutikai irányzatok megint másfajta kérdőjeleket tesznek az „eredeti értelem” kifejezés mögé. Mégis elmondható mindegyik megközelítésről, hogy az alapjuk az eredeti szöveg megértésére való törekvés. A történeti-kritikai elemzés Isten színe előtt nyilvánvalóan nem értékesebb (és nem abszolút értelemben „helyesebb”), mint például egy óegyházi allegorikus magyarázat. Ugyanakkor módszerünknek mindig korszerűnek kell lennie (ami nem jelenti az aktuális divatok szolgai vagy lelkes követését!): a nyugati, azon belül kontinentális, humanizmus-felvilágosodás utáni (és csak nagyon kis részben posztmodern) kultúrában érvényes tudományos eszköztár használatától, illetve kérdésfeltevéseitől éppúgy nem tekinthetünk el, mint a hívő értelmezéstől.[9]

Elvben tehát sok mindent gondolhatunk az eredeti értelem megismerhetőségéről, annak valós korlátairól („most tükör által homályosan látunk..., most töredékes az ismeretem...”, 1Kor 13,12), mégis az eredeti értelem megértésére kell törekednünk. A Bibliával szemben nem lehet kevesebb az elvárásunk, mint egy idegen nyelvű irodalmi alkotással, szakszöveggel vagy egy ókori szöveg fordításával kapcsolatban: adja vissza lehetőleg pontosan, de ma érthető módon ugyanazt, amit az eredeti szöveg jelent(ett).

3. Bibliafordítások és önálló bibliafordítás

Kell-e egyáltalán fordítói munkát végezni az igehirdetésre készülő exegézis során? A válaszom egyértelmű igen, bár mindjárt árnyalni is szeretném ezt a választ.

Az „igen” válasz nem is annyira egyértelmű: istentiszteleti használatra egyházunkban megvannak az elfogadott-ajánlott bibliafordítások, így ezekből olvassuk a lekciót és a textust. Mi szükség van akkor a saját fordításra?

Nem feltétlenül azért, hogy önálló, az elfogadott fordításoktól eltérő eredményekre jussunk. Az alázat itt is fontos szempont. Szem előtt kell tartanunk, hogy a lelkészképzés során elsajátított nyelvtudás alapján nem vagyunk teljesen kompetens nyelvészek és szakfordítók. A fordítói munkában és az exegézisben mindenképpen rá vagyunk utalva a szakirodalomra, mások eredményeire, amint pedig ezekbe betekintünk, láthatjuk, hogy egy-egy versnek, sőt akár szónak könyvtárnyi irodalma van. Éppen azért is van értelme meghatározott bibliafordításokhoz kötni az istentiszteleti használatot, mert ezek mögött olyan fordítói döntések állnak, amelyek szakmai szempontból meghaladják mi személyes kompetenciánkat.[10]

Azért viszont igenis szükség van a saját fordításra, hogy a nyelvi, nyelvtani, értelmi elemzés útján jobban, mélyebben megértsem a szöveget. Segít „levetett saruval” olvasni a textust, és segít megszabadulni az előzetes megértéstől. Lehet – jó fordítás használata esetében nagyon valószínű! –, hogy nem jutok új, gyökeresen eltérő eredményre, de aha-élményre igen.

Lehet, hogy még akkor sem jól értem elsőre a szöveget, ha a magyar fordítást olvasom. Bármilyen jó az adott bibliafordítás, mégsem biztos, hogy pontosan ugyanazt értem alatta, mint a fordítók. Minél inkább formális, szó szerinti egy fordítás, annál nagyobb erre az esély.[11] Lásd például a klasszikus félreértést: a „menjünk el mind Betlehemig” (Lk 2,15, rev. Károli) megfogalmazásban a „mind” nem azt jelenti, hogy „mindnyájan”.[12] A „Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra” (Mt 5,6 – 1990. rev. úf.) magyar szövegét olvasva akár a (filozófiai) igazságkeresésre is gondolhatnánk, ami pedig nem igazán indokolható a mátéi szövegben szereplő dikaiosynécedáqá értelme felől nézve. Egy bibliafordításban sok szempontra oda kell figyelni, és dönteni kell, nem lehet fordítási alternatívákat adni, az igehirdetésre készülő lelkipásztornak viszont meg kell értenie egy ilyen döntést, de a szöveg pontos jelentése is feltárulhat előtte, ha megpróbálja bejárni ugyanazt az utat, amit az általa használt fordítás készítői bejártak. A legbiztosabb út tehát, hogy a magyar bibliafordítás szövegét valóban megértsem, az önálló fordításon keresztül vezet.

Abban a nagyszerű helyzetben vagyunk, hogy nem csak egy bibliafordítás áll rendelkezésünkre: az 1908-as revideált Károli és az 1990-es revideált új fordítás mellett számtalan fordítás elérhető magyarul is, és akkor nem beszéltünk a különböző idegen nyelvű bibliafordításról. Ezeket érdemes egymás mellé tenni, de csak úgy, hogy egyúttal tudatában vagyok mindegyik fordítás saját jellemző fordítói szempontrendszerének. „Egy adott szöveghez gyökeresen eltérő fordításokat készíthetünk, kezdve a szóról szóra haladó interlineáris megfeleltetéstől a radikális átértelmezésig. A különböző fordításokat így csoportosíthatjuk: interlineáris, szó szerinti, funkcionálisan ekvivalens, adaptált és kulturálisan átértelmezett” – írja de Waard és Nida.[13] Ez alapján általánosan használt fordításaink leginkább a szó szerinti és a funkcionálisan ekvivalens fordítások között ingadoznak. Nem azért érdemes több fordítást összevetni, hogy valamelyikben találjak olyat, ami „nekem tetszik”, hanem azért, hogy segítse a megértést: melyik fordítás miért így fogalmazza meg az adott szöveget. Ez ugyanis segíthet az eredeti értelem felismerésében.

4. Megértés és fordítás

A fordítás és az exegézis nem statikusan egymásra épülő szintek, hanem kölcsönhatásban állnak egymással. A fordítás egyfelől része az exegézisnek, másfelől az exegézis kézzelfogható eredménye: nem véletlen, hogy általában az exegetikai kommentárok része a nyelvi és szóelemzésen túl a saját fordítás is, ami már tükrözi a szöveg értelmezésének eredményeit.

Vulgárisan így szoktak fogalmazni: „minden fordítás ferdítés”, ami természetesen így nem igaz. Természetesen van benne igazság, mert minden fordítás magában foglalja az értelmező értelmezését, ami minél távolabb van – időben, kultúrában – az eredeti közléstől, valamint minél összetettebb az információ, annál több értelmezést igényel, és így annál több szubjektív elemet tartalmazhat.

Nyilvánvaló, hogy egy olyan egyszerű mondat esetében, hogy ti zéteite (Jn 1,38), nem sok nehézséget okoz az értelmezés és a fordítás sem: „Mit kerestek?” (Ez valószínűleg minden korban és minden kultúrában könnyen értelmezhető információ.) Amikor azonban például az a szöveg áll előttünk, hogy en autó katoikei pan to pléróma tés theotétos sómatikós (Kol 2,9), akkor olyan fogalmakkal van dolgunk (pl. katoikeó, pléróma, theotés, sómatikós), amelyeknek alaposan megváltozott a jelentése a Kr. u. első század óta, nem a mai ember gondolkodási sémáihoz kapcsolódik, vagy más esetben kortörténeti, földrajzi ismereteket követel a helyes értelmezés: pl. a Jn 6,10 esetében: én de chortos polys en tó topó, ahol a hagyományos fordítás szerint „nagy fű volt azon a helyen”, ám ez magyarul azt sugallja, mintha magas fű lett volna, ami a magyar olvasóban leginkább egy lekaszálatlan mezőt juttat eszébe, ahol éppen hogy nem lehet leülni – feltehetően itt inkább arról van szó, hogy sok füves rész volt ott,[14] ami (akár az egyébként felforrósodott talajjal, esetleg sziklás részekkel szemben) lehetővé tette a leülést (tkp. leheveredést) az étkezéshez. A „sok fű” szó szerinti fordítása természetesen szintén rossz megoldás, és nem elsősorban a marihuánás áthallás miatt (esetleg amiatt is), mint inkább azért, mert nem segít a megértésben.[15]

Az exegézis alapja az eredeti nyelvű, tudományos szövegkiadás, még akkor is, ha az igehirdetésre készülő exegézisben szövegkritikai munkát a legritkább esetben indokolt végezni. Leginkább azért jó ezeket a kiadásokat használni, mert az igehirdetés alapigéjeként valamelyik istentiszteleti használatra ajánlott bibliafordítást használjuk, amelyek bizonyos szövegkritikai döntéseket követnek: jó tudni, segíti a megértést, hogy mi alapján.

Az első lépés az eredeti szöveg elolvasása és megértése. A szövegkiadások valamelyest már segítenek a megértésben is: értelmi egységekre (mondatokra és bekezdésekre) bontották a szöveget, írásjelekkel látták el, jelzik a prózai és költői részek közötti különbséget (ez már mind értelmezési döntés!), szövegkritikai döntéseket hoztak. Az exegézis során célszerű ez alapján tájékozódni, és először is értelmi egységekben olvasni és értelmezni a szöveget. Ez minden esetben fontos: a szűkebb és tágabb kontextus nélkül aligha értelmezhető bizonyosan helyesen egy-egy kiragadott mondat!

Természetesen meg kell érteni az egyes szavakat, de nem az egyes szavaknak van értelmük, hanem a szavak együtt alkotnak szöveget, és annak van együtt értelme. Külön feladat a hebraizmusok és egyéb idiomatikus elemek felismerése – ezeknél általában félrevezető, de leggyakrabban homályos a szó szerinti értelmezés (ezeket egy „szó szerinti” bibliafordítás általában meghagyja, egy funcionális ekvivalenciát követő lefordítja).

A lexikai és grammatikai elemzésből adódik egyfajta „nyersfordítás”, ami nyilván szó szerinti. Például: udeis dynatai dusi kyriois dulein: é gar ton hena misései kai ton heteron agapései, é henos anthexetai kai tu heteru kataphronései. U dynasthe theó duleuein kai mamóna (Mt 6,24). Szó szerint kb.: Senki [sem] képes két úrnak szolgálni, mert vagy az egyiket fogja gyűlölni és a másikat fogja szeretni, vagy a másikhoz fog ragaszkodni és a másikat fogja megvetni. Nem vagytok képesek Istennek szolgálni és a mammonnak. – Ez természetesen egy könnyű szöveg, főleg azért, mert nagyjából lineáris szórenddel készíthető egy szó szerinti fordítás.[16] Talán még szótárazni is csak egy-két szó esetében kellett azoknak, akik rendszeresen elő-előveszik a görög Újszövetséget; a nyelvtani esetek és igeidők felismerése sem okozott különösebb nehézségeket. Akár elvégzettnek is ítélhetnénk a fordítást, és lehetséges, hogy végül tartalmilag nem is jutunk majd más (legföljebb remélhetőleg szebb)[17] megfogalmazásra, ám itt még sincs vége a fordítói munkának.

Most jön ugyanis még csak a tartalmi elemzés, az exegézis további elemei. Mert mit is jelent az „úr”, mit is jelent a „szolgálat”? Mit jelent „szeretni” és „gyűlölni” és a többi ige? Méghozzá nem ma mit jelent (ez majd egy következő lépés lesz), hanem akkor és ott mit jelentett? Ki is írta ezt az evangéliumot? Kiknek írta? Ki mondja ezeket a szavakat? Kiknek? Milyen nyelvi és elvi-teológiai háttérrel, milyen kulturális körülmények között? Mi az a „mammon” (ennek ugye ma nincs igazi jelentése, hacsak nem a Bibliából, tehát itt eleve a kortörténetre vagyunk utalva)? Ezeket a kérdéseket fontos feltennünk ahhoz, hogy a felszínes megértésnél mélyebben megértsük a szöveget. És ahogy feltárjuk az akkori jelentést, úgy tárul fel a szakadék is az eredeti szöveg és a mai olvasó-hallgató között, egyre inkább kiderül, hogy nem ugyanazt értjük úron, szolgálaton, ragaszkodáson, gyűlöleten stb., illetve azt, amit Jézus ott és akkor mondott, mi ma máshogyan mondanánk. Ez a szakadék azonban nem életveszélyes szakadék, hanem már önmagában egyfajta helyzeti energiával, dinamikával tölti meg az igehirdetésre készülő elemzést, amiből jó esetben csak még több lesz a szószéken.

Mert itt jön a második szakasza a fordítói munkának: hogyan tudom ugyanazt, amit akkor és ott Jézus mondott, illetve Máté evangéliuma leírt, megfogalmazni ma Sopronban vagy éppen Nagykátán, úgy, hogy ugyanaz essen le a mai hallgatóknak, mint ami leesett a hegyi beszéd hallgatóinak, illetve Máté gyülekezetének? A megértést célzó fordítás és az igehirdetés itt tartalmilag találkozik: a fordítás célja nem más, mint a forrásszöveg érthető újrafogalmazása a fogadó közeg számára, ahogy az igehirdetés célja sem más, mint a bibliai üzenet, a textus tartalmának megfogalmazása a befogadók számára érthető módon. Lehetséges, sőt valószínű, hogy itt már a szó szerinti fordítás nem fog segíteni, még ha esetleg a bibliafordítók (akiknek a munkáját lekcióként-textusként-bibliai hivatkozásként felhasználom: felolvasom, idézem) elégségesnek ítélték is a tulajdonképpeni szó szerinti fordítást.

Például, amikor ezt a kifejezést használja Pál: allaxai tén phónén mu, azt az 1990-es revideált új fordítás az 1908-as revideált Károlival egybehangzóan így fordítja: „változtatni a hangomon” (Gal 4,20); de „az idiómát nem lehet szó szerint fordítani, helyette: »más hangon beszélni veletek«”.[18] A munkafordításomban le kell fordítani a szavakat, egymás mellé kell tenni, de ezután fel kell ismernem, hogy az értelme így valóban nem az, hogy Pál elváltoztatja a hangját, hanem a hangnemén akar változtatni, vagyis: „más hangon kíván beszélni” (ez véleményem szerint egy funkcionálisan ekvivalens megoldás – ami nem összekeverendő a parafrázissal). A bibliafordítónak el kell döntenie, hogy ez az adott bibliafordításban választható megoldás, vagy sem. Én viszont mint igehirdető attól függően, hogy mit akarok kiemelni: ha egyes szavak pontos jelentése a fontos a magyarázat során, adhatok szó szerinti fordítást ott is, ahol egyébként a bibliafordításban nem szerencsés, illetve adhatok akár parafrázist is, ha az értelmi fordítás a cél – végeredményben az igehirdetésben mindig az kell hogy legyen.

Kell-e ebben az esetben konkrétan megfogalmazott fordítást készíteni? Nem feltétlenül, de jól jöhet. A cél ugyanis nem az, hogy az igehallgatókat az exegetikai felismeréseimmel szórakoztassam, netalán a tudásomat fitogtassam, hanem az, hogy megszólaljon az üzenet. Ehhez pedig jó, ha készen áll egy frappáns fordítás. Itt már jól jöhet, ha elsajátítom a funkcionális ekvivalencia[19] szemléletét és/vagy ilyen fordításokat (is) használok a készüléshez. A parafrázis viszont alkalmazható az igehirdetéshez készített munkafordításomban.

Ahogy az igehirdetéshez, úgy a fordításhoz is alázat kell. Még egy hétköznapi szöveg esetében is: engedni kell a másikat megszólalni. A bibliafordításhoz még több alázat kell: Isten iránt (eredeti üzenet, mit jelent?), a gyülekezet iránt (aktuális üzenet: ők mit értenek?), sőt még a bibliafordítási és -értelmezési hagyomány iránt is (akár a saját értelmezésemmel, „zseniális” felismeréseimmel szemben).

5. Néhány gyakorlati javaslat

Fentebb említettem, hogy az exegézishez és fordításhoz rá vagyunk utalva a szakirodalomra. Magától értetődően használnunk kell héber és görög szótárt, illetve praktikusak lehetnek az eredeti nyelvű konkordanciák vagy kereső szoftverek. Részesítsük előnyben a bibliai szókincshez írt szótárakat, és tartsuk szem előtt, hogy a kétnyelvű szótár (főként egy holt nyelv esetében!) nem azt mondja meg, hogy egy szó pontosan minek felel meg a másik nyelven, hanem többek között (és minél ritkább a szó, annál inkább) az előfordulások alapján adja meg a jelentést; érdemes kikeresni a vizsgált szakaszra való hivatkozást a szócikken belül. Egy adott szó nem feltétlenül ugyanazt jelenti ugyanannál a szerzőnél sem, még kevésbé biztos, hogy Máténál és Jánosnál ugyanabban az értelemben szerepel.

A nyelvi szótárak és az esetlegesen igénybe veendő nyelvtanok, nyelvi elemző segédletek mellett ott vannak a teológiai vagy exegetikai szótárak, lexikonok is, amelyek sokat segíthetnek a megértésben. A kommentárok szintén magától értetődő segítséget nyújtanak a megértésben. Említettük már a referenciaként használható magyar és idegen nyelvű fordítások használatát és azt, hogy minden fordítást a maga helyén kell kezelni. A magyarázatos bibliák is adhatnak némi támpontot a megértésben.

Minél több referenciamunkát használunk, annál nagyobb a valószínűsége, hogy megalapozott értelmezést tudunk követni. Ha olyan fordítási megoldásra jutottam, amit nem fordít más úgy, ahogy én, akkor legalábbis gyanakodjak rá, hogy valamit nem jól értek. Inkább egy jó, megbízható bibliafordítás, mint egy önálló, saját „bölcsességen” alapuló „felismerés”!

Lekcióként, textusként, bibliai idézetként ne a saját fordításunkat olvassuk fel! Ez is alázat kérdése egyfelől, másfelől az „illendően és rendben” (1Kor 14,40) elvnek is meg kell felelni. Ha az exegézis során találtunk egy remek fordítási megoldást akár egy magyar nyelvű, akár egy idegen nyelvű fordításban, akár mi bukkantunk rá „a” megoldásra, ezt az igemagyarázatban ki lehet és esetleg ki is kell fejteni, de fontos, hogy a saját fordításunk ne emelkedjen „hivatalos rangra”. El kell hogy higgyük: az általunk esetleg rosszabbnak tartott fordítás(ok) mögött legalább olyan komoly szakmai érvek vannak, mint a mi megoldásaink mögött. Tartsuk szem előtt, hogy egy bibliafordítás nem igazán hagyhat homályos helyeket, döntenie kell így vagy úgy. Esetleg jegyzetben felhívhatja a figyelmet alternatív fordítási lehetőségekre. Ha a szükség úgy hozza és a hallgatóság erre alkalmas, az eltérő fordítási lehetőségeket az igehirdetésben meg lehet említeni. Ott akár nem annyira szép fordítás is megállja a helyét, hiszen a hallgatókkal együtt keressük az eredeti értelmet és az aktuális üzenetet.

Ezzel összefüggésben: az önálló megoldás esetében nem helyes más fordításokat becsmérelni, még finoman sem. Nem attól kapunk tiszteletet mint jó bibliafordítók vagy igemagyarázók, ha mások magyarázatával szemben tiszteletlenséget mutatunk szóban vagy gyakorlatban.[20] Vagyis nem: „Ezen a helyen félrefordítja”, „rosszul fordítja”, „ebből is látszik, milyen nevetséges”, „nem is várhatunk mást”, hanem esetleg „más fordítási lehetőség szerint, amit én jobbnak találok”, és itt következhet az általunk helyesnek felismert értelmezés.

A szószékre tehát úgy szabad felvinni a saját fordításunkat, ha az nem a lelkipásztor vélt vagy valós szakértelmét fitogtatja, hanem ha annak valódi funkciója van. Az exegetikai szakkönyvek sajnos sokszor a problémákra koncentrálnak. A szószékre már ne az értelmezési problémákat vigyük fel!

Az eredeti szöveg szintén nem való a szószékre. Lehet, hogy kivívja némelyek ámulatát, ha héber vagy görög szavakat hall tőlünk, de ez nem célja az igehirdetésnek. Néha a bibliafordítás nem képes egy-egy szójáték vagy egy-egy igeszakaszon belüli konkordantivitás visszaadására. Ilyen esetekben egyszerűen utalhatunk arra, hogy amit itt így és így fordítunk, az eredeti nyelvben a szavak közötti összefüggés van, de a gyülekezet ezt éppen olyan jól megérti anélkül, hogy a héber vagy görög varázsszavakat kimondanánk, mint ha kimondjuk (például Jer 1,11–12: mandulafa és virrasztás, gondoskodás).[21] Bibliaórán sem igazán helyénvaló, de ott akár megfelelő, arra alkalmas közegben (pl. kiemelten művelt, humán képzettségű kör) lehetséges. Ezzel összefüggésben: ne tanítsunk olyat a gyülekezetnek, hogy ez és ez a szó mindig ezt jelenti, és mindenütt így és így kell fordítani (például psyché, sóma stb.).

Nem állíthatom, hogy minden elméleti és gyakorlati kérdésre kimerítő útmutatást sikerült adnom a fentiekben, de remélem, tudtam adni néhány segítő, bátorító gondolatot ahhoz, hogy református igehirdetésünk még jobban be tudja tölteni a kommunikáció feladatát. Az önálló fordítói munka nemcsak a szakmai igényességnek felel meg, hanem az igehirdető számára is nagy lehetőségeket rejt a Szentírás megértésének és az üzenet tolmácsolásának útján.



[1] Megfontolandó a visszajelzések tudatos kérése és feldolgozása az egész istentiszteletre, de azon belül külön az igehirdetésre nézve is. Vö. David Plüss–Michael Rahn (szerk.), Beszéljünk az istentiszteletről! Feedback-módszerek gyűjteménye, Kálvin Kiadó, Budapest, 2010.

[2] A Második Helvét Hitvallás, II. fejezet, ford. Szabadi Béla, A Magyarországi Református Egyház hitvallási iratai, Kálvin Kiadó, Budapest, több utánnyomás, a legutóbbi 2010.

[3] Mindezt érvényesnek tartom attól függően, hogy végül maga az igehirdetés mennyiben konkrét igemagyarázat, vagy mennyiben választ az igehirdető esetleg más korszerű(bb?) homiletikai módszert az igehirdetésben, melyeket nem tisztem értékelni. A legmodernebb formák mellett is hangsúlyozandó azonban az igehirdetés biblikus kötöttsége (csak a legegyszerűbb alapformákat említve: az igemagyarázat és a tematikus igehirdetés esetében is a teljes Szentírásra és a konkrét textus[ok]ra is értve), ami az említett két feltétel mellett biztosítható.

[4] Az exegézis, fordítás és igehirdetés szoros kapcsolatot kiemeli Bolyki János is: „herméneuó = megmagyarázni, kifejteni, tolmácsolni, lefordítani. (...) a klasszikus görög nyelvben a [hermeneutika fogalmának] értelme hármas: 1. beszéd; 2. művészi előadás; 3. a tartalom magyarázása, tolmácsolása” (Bolyki János, Az újszövetségi írásmagyarázat elvei, módszerei és példái, Kálvin Kiadó, Budapest, 1998, 16).

[5] „A Szentírás mondanivalóján a reformátori teológia mindig az írás egyszerű értelmét (sensus literalis simplex) értette, és gondosan megkülönböztette az exegézistől az usus-t, az applicatio-t: az időszerű és személyre-közösségre szabott alkalmazást.Pákozdy László Márton, Exegézis és hermeneutika, in: uő, Szövetség és hűség. Tanulmányok, Kálvin Kiadó, Budapest, 2010 (= Az exegézistől az igehirdetésig, Theologiai Szemle 1961 [ÚF 4], 140–154), 193.

[6] Az előzetes megértés természetesen nem összekeverendő az előzetes ismereteimmel vagy a hitemmel, istentapasztalatommal, a gyülekezet ismeretével stb., amire mind szükségem van.

[7] Csak két könyv a témában magyar nyelven: Bolyki János, i. m.; Karasszon István, Az ószövetségi írásmagyarázat módszertana, Simeon könyvek 1, Pápai Teológiai Kézikönyvek 3, Pápai Református Teológiai Akadémia, Pápa, 22005.

[8] Az újszövetségi szerzők néha látszólag önkényesen idéznek egy-egy ószövetségi szakaszt. De ez valóban csak a látszat: valójában megvannak ennek is a szabályai. „...az Írás egyetlen próféciája sem ered önkényes magyarázatból, mert... a Szentlélektől indíttatva szólaltak meg az Istentől küldött emberek” – olvassuk a 2Pt 1,20k-ben, ami először egy belső, látszólag a Lélek szabadságát kiemelő szabályt nevez meg (a Lélek „ihletését”), ám ugyanakkor a magyarázat igényével lép fel, és mindezt világosan normának tekinti éppen az önkényes magyarázattal (idios epilysis) szemben, vö. 19. vers. (Vö. Varga Zsigmond, Újszövetségi görög–magyar szótár, Kálvin Kiadó, Budapest, 1996, 356 is: a 2Pt 1,20 „azt akarja hangsúlyozni, hogy a próféciának szüksége van értelmezésre, de ez nem lehet önkényes”.)

[9] Korábbi időkön nem lehet számon kérni a későbbi felismerések alkalmazását. Fordítva azonban ez már nem mondható el. – A hit szerepéről a tudományos írásmagyarázatban vö. Martin Hengel, Őskeresztyén történetírás, Kálvin Kiadó, Budapest, 2010, különösen 73–89. és 187–196.

[10] Ez természetesen nem azt jelenti, hogy ezek a fordítások feltétlenül és mindenben jók, teljesen konzekvensek, nincsenek sajtó- vagy akár fordítói hibák. A nyelv és kultúra változásain túl ezért is szükség van újabb és újabb revíziókra. Valamint ezért szükséges, hogy a modern revíziók világos szakmai elvek alapján készüljenek.

[11] Nem mindenki számára egyértelmű, hogy a bibliafordítás célja az eredeti üzenet aktuális, lehetőleg világosan érthető megfogalmazása. „Sokak számára az ódivatú nyelvezet hordozza a tekintély és a maradandó hagyomány érzetét, de még többek számára ugyanez a nyelvezet a Bibliát múzeumi relikviává silányítja, amelynek vajmi kevés mondanivalója van a jelen számára. Vannak, akik szívesen olvassák a Bibliát egy olyan nyelven, amely »szépségesen érthetetlen«. Valójában azonban az egyik ilyen olvasó, amikor megkérdezték tőle, hogy miért kedveli az ilyen fordítást, őszintén bevallotta: »Gyönyörűek a szavak, de egy szót sem értek belőlük.«” Jan de Waard–Eugene A. Nida, Egyik nyelvről a másikra. Funkcionális ekvivalencia a bibliafordításban. Ford. Pecsuk Ottó, Magyar Bibiatársulat–Kálvin Kiadó, Budapest, 2002, 12.

[12] Dielthómen dé heós Béthleem, 1990-es rev. úf.: „Menjünk el egészen Betlehemig”; Vladár Gábor és Hanula Gergely javaslata nyomán (kéziratfájl) a revíziós próbakiadás: „Menjünk el Betlehembe” – tudniillik „az »egészen« a Károli »mind«-jét váltotta fel, de felesleges” – http://bibliatarsulat.hu/wp-content/uploads/2011/11/mbta_lk_probakiadas_doc.pdf, hozzáférés 2012. június 29.

[13] De WaardNida, i. m. 56. A különböző típusok jellemzőiről röviden: 56kk.

[14] A VladárHanula munkaanyag szerint: „a »nagy fű« magasat jelent, itt »nagy füves terület«-ről van szó”. Kéziratfájl.

[15] A próbakiadásban megjelent revíziós javaslat itt ez lett: „Füves terület volt az.” http://bibliatarsulat.hu/wp-content/uploads/2012/05/MBTA_Jn.probakiadas.pdf, hozzáférés 2012. június 29.

[16] Nem véletlen, hogy itt szinte szó szerint egyezik a revideált Károli és az új fordítás. A revíziós próbakiadásban ugyanakkor a jövő idő hangsúlyozottan megjelenik a Vladár–Hanula anyag javaslatára (kéziratfájl): „Senki sem szolgálhat két úrnak, mert vagy az egyiket fogja gyűlölni, a másikat pedig szeretni, vagy az egyikhez ragaszkodik majd, a másikat pedig megveti. Nem szolgálhattok Istennek és a mammonnak.” http://bibliatarsulat.hu/wp-content/uploads/2011/09/mbta_mt_probakiadas_doc.pdf, hozzáférés 2012. június 29.

[17] Szubjektív tapasztalatom megerősíti Nidáék megállapítását: „Sokan gondolják úgy, hogy minden fordításnak furcsának és esetlennek kell lennie, hiszen ezt tanulták az iskolai idegennyelv-oktatás során. A nyelvtanárok gyakran a szükségesnél is többször ragaszkodnak ahhoz, hogy a diákok szó szerinti fordítást készítsenek. Úgy vélik, ezáltal is megbizonyosodhatnak afelől: a tanuló ismeri a nyelvtant és a szavak jelentését. Emiatt a tanulók azt hiszik, hogy a fordítás szükségszerűen egyenlő a forrásszöveg szintantikai és lexikális jellemvonásainak szó szerinti reprodukálásával, még akkor is, ha ez saját anyanyelvük durva eltorzításával jár együtt”, de Waard–Nida, i. m., 12k. Talán jó példa a fenti nyersfordításom: az eltorzítás ezen is jól felismerhető, ez így nem magyar szöveg; noha értjük, de átjön rajta az eredeti mondatszerkesztés – „fordításul” van.

[18] Vladár Gábor–Hanula Gergely elsődleges revíziós javaslata, kéziratfájl.

[19] Ajánlom ehhez: de Waard–Nida, i. m., Tóth Kálmán, Bibliafordítás – Bibliamagyarázás, Kálvin Kiadó, Budapest, 1994.

[20] Sőt: en hó metró metreite metréthésetai hymin.

[21] Lásd Biblia – Magyarázó jegyzetekkel, Magyar Bibliatársulat–Kálvin Kiadó, 1996, 858.

Szerző: