A szolgálat vége felé közeledve az orvoscsapat egyre komolyabb kihívásként szembesül az extrém meleggel, a magas páratartalommal és az esővel. Tóth Gábor számára azért is volt nehéz a múlt keddi nap, mert a bangladesi orvosoknak és nővéreknek szervezett továbbképzések utolsó alkalmára fizioterápiás előadással készült: a betegmobilizálásról, a korai traumatológiai sérülések ellátásról és a betegek korai rehabilitációjáról tartott gyakorlati képzést. „A hallott tanácsokkal a későbbiekben hatékonyan, szövődmények nélkül segíthetik a betegek mihamarabbi felépülését" – reméli a gyógytornász.

Tóth Gábor azt is elmeséli, hogy esténként hogyan készültek fel az előadásokra: hatékony programot szerettek volna összeállítani, hogy az ismeretanyag egészségügyi dolgozóknak érthető és könnyen elsajátítható legyen. „Hiába jöttünk messziről, nagy érdeklődéssel és szeretettel fogadtak. Féltem, hogy nem tudok majd nekik újat mondani, hiszen ők is szakképzett egészségügyi dolgozók, de sok tekintetben nem voltak jártasok a témában, így új információkkal gazdagíthattam ismereteiket" – foglalja össze.

Ami nem helyettesíthető
Sári Ferenc sajnálja, hogy kevesebb idő jut arra, hogy minden orvosa a rohingja menekülttáborban dolgozzon, de mint mondja, ez az ára annak, hogy minőségi képzést tudjanak nyújtani a helyi orvosoknak és nővéreknek, aminek a későbbiekben nagyobb hatása lesz.

Másképp mint korábban

A gyógytornász 2010 januárjában, a haiti földrengés idején, egy kollégájától hallott először az MRSZ orvosi missziójáról. „Megkérdezték, hogy nem tartanék-e velük, pár órám volt átgondolni a lehetőséget és választ adni. Természetesen igennel feleltem" – emlékszik vissza. Akkor két héten át biztosított egészségügyi ellátást Port-au-Prince városában, majd 2013 novemberében a fülöp-szigeteki tájfun után teljesített szolgálatot a csapattal.

„A bevetések között különféle továbbképzéseken bővítjük ismeretanyagainkat. Én gyógytornász vagyok, de egy katasztrófa sújtotta területen nem a rehabilitáció az elsődleges, ezért nagyon sok katasztrófa-utógondozással kapcsolatos tréningen vettem részt" – magyarázza, de azt is hozzáteszi, korábbi munkahelyein intenzív és traumatológiai osztályokon dolgozott, ezért sokszor hasznosítja az ott szerzett tapasztalatokat is.

Tóth Gábor jelenleg egyéni vállalkozóként dolgozik, amit azért is szeret, mert nem függ a beosztásától, hogy igent mondhat-e egy lehetséges orvosi misszióra. „15 éves kórházi tapasztalat van mögöttem, de hálás vagyok, hogy az élet úgy hozta, lehetek főállású gyógytornász, így könnyebben bólinthatok rá az új lehetőségekre."

„Az egész életem arról szól, hogy segítek az embereknek, már az első küldetésemben is annak lehetőségét láttam, hogy segíthetek – másképp mint korábban. Ez nem változott azóta sem" – válaszolja arra a kérdésre, miért vállalta a részvételt a misszióban. A gyógytornász számára fontosak a kihívások és a kalandok, úgy érzi, ebben a szolgálatban mindkettőt megtalálta és így ott segíthet, ahol erre igazán rászorulnak.

Felülkerekedni a körülményeken

Családja és barátai mindig féltve engedik el egy-egy katasztrófa sújtotta területre, de mellette állnak, figyelemmel kísérik az eseményeket és várják haza. „Már elfogadták, hogy ez mennyire fontos nekem, bennem pedig nem volt félelem sem indulás előtt, sem azóta" – teszi hozzá. Mint mondja, inkább várakozással ült föl a repülőre, kíváncsi volt, azzal találkozik-e Bangladesben, amit a média tár a világ elé.

Ahogy munkatársainak, úgy Tóth Gábornak is megdöbbentő volt látnia az „ameddig a szem ellát", addig húzódó menekülttábort és a benne élőket. „Szörnyű szembesülni az emberek arcáról sugárzó szomorúsággal, meggyötörtséggel. A tekintetük elárulja, miken mentek keresztül" – idézi fel az első benyomásokat. A gyógytornász indulás előtt utánajárt a rohingják történelmének, de még ennek ellenére is megütközött a menekülttáborban található állapotokon, a szegénységen és azon, mennyi betegség üti fel a fejét. „Azonban ezek az emberek próbálnak megmaradni és fejlődni. Láttam házikókat, amik mellett kis, földművelésre alkalmas kertet gondoznak vagy ahol néhány állatot tenyésztenek. Ők folyamatosan próbálnak felülkerekedni sorsukon" – hangsúlyozza.

A missziói utakon szerzett tapasztalatokat mindig magával viszi, mint mondja, barátait, családját is sokszor figyelmezteti, amikor elégedetlenkednek: a szegényebb országokban minden apróságnak örülnek. „Egy ilyen küldetés megerősíti bennem, hogy értékeljem azt, amit otthon vár. Mindenkinek azt üzenem: segítsen, mert segíteni kiváltáság – az önkéntességen keresztül pedig sokat tehetünk" – buzdít Tóth Gábor a szolgálatra.

Riporter: Juhász Márton
Szerkesztette: Farkas Zsuzsanna
Fotó: Kalocsai Richárd, Osgyán Dániel

A küldetés tagjainak beszámolói:

 

Kiss Adrienn: Magyarország jó hely! 

Szőke Ildikó: Mankó akar lenni a betegeinek
Hegedüs Szabina: Ahol egy ölelés a legszebb fizetség
Sári Ferenc: Ami nem helyettesíthető
Juhász Márton: Hogy kerül a gekkó a plafonra?
Osgyán Dániel: Hálára tanít a szenvedés
Kutnyánszky Valéria: Így töltődik az akkumulátor
Juhász Márton: Hogy kerül a gekkó a plafonra?
Kalatovics Artúr: A bengáli tigris hazájában
Sebő Gábor: Tekintetek, amik átformálnak