Szikrázó napsütés, izgatott várakozás, ismerkedés a másik otthonokból érkezőkkel, majd kezdődik a koncert. A színpadon Vágó Bernadett, Szabó Dávid és Nagy Sándor. Elgondolkozom, hogy a híres musicalekből vajon mennyit ismerhetnek azok a gyerekek, illetve felnőttek, akik fogyatékos otthonokban élnek. Marton Józsefné, az intézmény vezetője megnyugtat: a gondozottaknak sok kazettájuk, CD-jük és DVD-jük van, úgyhogy teljesen „képben vannak”, az előadók pedig már harmadik alkalommal járnak közöttük, így őket is ismerik.

Többet kapunk, mint amit adunk

Közhelynek hangozhatna a fenti mondat, de nem az. Nagy Sándor megerősít ebben. „A pedagógusok és itt dolgozók elmondták, hogy mi nem is tudjuk mekkora élmény a koncertünk az itt élőknek, de szerintem nekünk legalább akkora élmény, mint nekik. Az egyik sráctól kaptam egy egész oldalas verset, sőt, mindhárman kaptunk. Csak össze-vissza vonalak, de sokszínű tollal írt. Rajzolt és azért dolgozott, hogy adhasson nekünk ajándékot. Azt hittük, hogy mi jövünk azért, hogy adjunk valamit, de tőlük kapunk, és nem csak kézzel fogható ajándékot.” Vágó Bernadett közbe is szól és megerősíti az imént elmondottakat. Szerinte az itt élők nehezebben oldódnak fel, de egy idő után sokkal lazábbak lesznek. „Náluk nem olyan a kontrol, mint a színházba járó közönségnél. Ott, ha valaki nagyon lelkes, legfeljebb bekiabál egy bravót, de itt az elején kicsit feszültebbek, majd 20-25 perc után kontrol nélkül tudnak tovább örülni, felállnak, tombolnak, táncolnak, velünk éneklik a dalt. Ezért sokkal közvetlenebb szeretetet kapunk tőlük, mint a nézőktől a színházban.”

Ha a hegy nem megy…

„Ezek a gyerekek nem tudnak színházba járni, még akkor sem, ha gyermekdarabra hivatalosak, ahol legálisan lehet kiabálni. Többeket az ágyukkal együtt hoztak ki a teraszra, mert mozdulni csak így tudnak. Azért jöttünk el, hogy nekik is részük lehessen egy ilyen élményben, ne legyenek kizárva azért, mert korlátozottak az életkörülményeik” – mondta Szabó Dávid. Zahovay Zoltántól – Nagy Sándor menedzserétől – azt is megtudtuk, hogy a mostani koncert kezdetei több mint 20 évvel ezelőttre nyúlnak vissza. Senki ne kezdjen számolgatni, nem a három énekes járt már akkor az intézményben, hanem Zahovay Zoltán egy bábelőadással járt itt. Akkor ismerte meg az intézményt, és évtizedekkel később, amikor Tatán és Tatabányán zenés előadásokat szervezett, felhívta a Dunaalmási Református Szeretetházat, hogy tiszteletjegyeket adjon a koncertre a gondozottaknak és a munkatársaknak. „Több ilyen koncert után merült fel bennünk, hogy megpróbáljunk közelebb menni a lakókhoz, hogy ne ők jöjjenek oda hozzánk, hanem mi menjünk hozzájuk. Nekünk nagyon sokat jelent, hogy csillogó szemeket látunk itt. A művészet arról szól, hogy örömet okozzunk a közönségnek. Ez itt megvalósul, és ennek nagyon örülök” – mondta Zahovay Zoltán.

Kérdésemre – miszerint milyen sűrűn vállalnak jótékonysági, karitatív fellépést – Szabó Dávid azt válaszolta, hogy ahova hívják őket, oda mennek. Felvetettem, hogy ezután biztos rengeteg felkérés fog érkezni, de ennek ő csak örül, sőt bátorítja az embereket, hiszen szerinte a művészet erről szól: adni, adni és adni. „Nyilván tudok az intézmények létezéséről, de arról nem tudtam, hogy ennyire sok ilyen problémával élő gyerek és felnőtt van. Ezeket nem tudja az ember, amíg nem látja. Örülök, ha az ilyen felkéréseknek eleget tehetünk.” Vágó Bernadett felhívta a figyelmet arra, hogy a művészek érzékenyek és nagyon befogadóak. Könnyen ráhangolódnak minden rezgéshullámra, ezért is nagy öröm, hogy itt felléphetnek, mert érzik, hogy sokkal több szeretetet kapnak. „Szeretem, hogy ők nagyon nyitottak. Nem kamuznak. Ha valami tetszik, akkor az tetszik, ha nem, akkor nem. Sokkal intenzívebben mutatják ki az érzéseiket” – jegyzi meg Nagy Sándor.

„Református vagyok, de nem az egyházzal szoktam foglalkozni, hanem a hittel. Az embereknek egyénenként kell egy folyamatos, jó viszonyt kialakítani Istennel. Ezt én is nap, mint nap próbálom ápolni. Néha fel kell lépni egy szeretetotthonban, hogy az ember rájöjjön milyen áldás az élete, minden szempontból. A mi apró-cseprő problémáink eltörpülnek ahhoz képest, amivel itt találkozunk. Beszélgetünk kitüntetésekről és érdemkeresztekről és ilyenkor eszembe jut, hogy azokról nem beszélünk, akik itt az életüket arra áldozzák, hogy fogyatékos emberekkel foglalkozzanak. Én a földig hajolok azok előtt, akik ezt vállalják. Azt mondom, hogy az összes ilyen embernek, aki erre a szolgálatra áldozza az életét, minimum egy béke Nobel-díjat vagy Kossuth-díjat kellene adni” – mondta Nagy Sándor. Vágó Bernadett szerint fogalmunk sincs arról az önfeláldozásról és hihetetlen energiáról, ami ahhoz kell, hogy az itt dolgozók mindig türelmesek és szeretetteljesek legyenek. Ők mégis nap, mint nap hangtalanul teszik, amit egy gondozott talán csak egy mosollyal tud megköszönni.

Gilicze Réka