—Anya, hova menjek haza? – kérdezte kétségbeesett hangon Nemes Judit kislánya édesanyjától telefonon. A beszélgetés még szeptemberben zajlott le: azon a napon, amikor a gyerekek úgy indultak el otthonról az iskolába, hogy végrehajtókat vártak, és nem lehetett tudni, délutánra kilakoltatják-e őket. A végrehajtók, a bank dolgozói és a rendőrség jelent meg reggel Nemes Judit érdi otthonánál. A gyermekei már az iskolában voltak, volt férje évek óta nem élt velük. Egyedül kellett végignéznie, ahogy mindenüket kipakolták, és lakatot tettek a családi házra. Mindezt úgy, hogy még a fellebbezési időt is figyelmen kívül hagyták – emlékezik vissza az asszony.

Tizenkét és fél millió forinttal indult – ekkora összeget vett fel Judit, jelzálogként az érdi ingatlan volt megjelölve. Válása miatt volt szüksége a pénzre, rendbe kellett hozni a házat, korábban nem itt laktak a gyerekekkel, és még több tételt ki kellett egyenlíteni. 140 ezer forint volt a törlesztőrészlet egy hónapra – ezzel nem is volt gond. Csak aztán elszabadult az euró árfolyama, és két és fél év alatt 280 ezer forintra nőtt a havi összeg. Nemes Judit szerint egyébként jogszerűtlenül, így be is perelte a pénzintézetet. Az évek során az édesanya erején felül vállalt el minden munkát, hogy törleszteni tudja a hitelt. Másfél évet Angliában is dolgozott. Volt, hogy hajnalban indult, éjjel ért haza, alig látta a gyermekeit, hiszen napi 14 órát robotolt. De mindez kevés volt. Kilakoltatták őket.

Imádság a fűtetlen raktárban

– Ekkor pedig szó szerint nem volt hova mennünk – idézi fel az édesanya, hangja elcsuklik, sírni kezd. Végül egy német cég raktárépületébe kéredzkedett be, ami évek óta üresen állt: így se fűtés, se világítás nem volt benne. Itt próbált berendezkedni az édesanya és két tinédzser korú lánya. – Mit csináljunk most? – kérdezte Judit a lányoktól, mire a kisebbik gyermeke azt mondta: imádkozzanak. Gyertyát gyújtottak, és fohászkodni kezdtek. Nem lakásért, nem pénzért és nem is azért, hogy bűnhődjön meg a végrehajtó cég, hanem elsősorban egészségért és erőért, hogy végig tudják csinálni az előttük álló időszakot.

Még ezen az estén megcsörrent Judit telefonja, egy barátnője hívta: talált nekik albérletet. A család azonnal megnézte a helyet, örültek, tényleg jó lesz nekik. Az édesanya azonban tudta, nincs pénzük a kéthavi kaucióra és az első havi lakbérre.

Ekkor jött a képbe a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ). A szervezet munkájára Juditék figyelmét Literáty Zoltán, az Érdligeti Református Egyházközség lelkésze hívta fel. Ide tartozik ugyanis az egész család, a lányok itt járnak ifire, az édesanya pedig istentiszteletre. A lelkészről Judit azt mondja viccelődve: „Ő a férfi az életünkben."

Az MRSZ-nél azonnal fogadták Juditot, úgy emlékszik vissza, akkor hallották meg a kérését, amikor arra tényleg szüksége volt. Hozzáteszi: nemcsak a kérést, hanem egész történetét, problémáját meghallgatták. Három nappal később pedig jó hírekkel jelentkezett Lutár Balázs, a szeretetszolgálat szociális programjainak vezetője: tudnak segíteni az albérlet rendezésében, így október elején beköltözhetett a család a raktárból az otthont jelentő albérletbe.

Az a három hét azonban, amit a fűtetlen raktárban töltöttek, nem volt hiábavaló. Judit azt mondja, ez „a megtisztulás hónapja volt." Lomtalanítaniuk kellett: személyes tárgyaik negyedét tartották csak meg. A személyes, de fájó emlékeket őrző képektől, tárgyaktól is megszabadultak. A feleslegessé váló, de még jó állapotban lévő bútorokat, ruhákat és a még használható tárgyakat pedig felajánlották a református szeretetszolgálatnak, hogy adják oda olyanoknak, akiknek még nagyobb szükségük lehet ezekre. Felszakadt bennük az érzés – mondja az asszony –, végre valakinek mi is segíthettünk.

Segítettek rajtam, én is segíteni akarok

A költözésnél pedig nemcsak a református szeretetszolgálat, hanem az érdligeti gyülekezeti tagok is segítettek. Férfimunkában azonban még a közelmúltban is hiányt szenvedtek: az MRSZ hírlevélben keresett egy önkéntest, aki tudna segíteni a családnak összeszerelni szekrényeket, felfúrni néhány képet a falra. Egy fiatalember, Géza jelentkezett. Judit azt mondja: nemcsak egyszeri segítő lett az önkéntes, hanem mára baráti kapcsolat bontakozott ki köztük. Judit azt mondja, annyira meghatotta a segítségnyújtás, hogy ő is feliratkozott a hírlevélre – hátha neki van valami olyanja (mint Gézának a fúrógépe), amivel ő tud segíteni egy arra rászorulónak.

Judit beszélgetésünk alatt többször megemlíti, lehet, pályát tévesztett. Négy diplomája van, korábban dolgozott rendszergazdaként, közvetített programozókat külföldre, most a pénzügyi szektorban dolgozik. Mindig megtalálta adott munkájában azt, ahol emberekkel dolgozhatott, és azt is, ahol segíthetett rajtuk. Most azonban úgy érzi: valahogy jó lenne csatlakozni a Magyar Református Szeretetszolgálat munkájához. Juditot meghatotta az önzetlenség, ahogy az MRSZ csapata rajtuk és sok más családon is segített.

Ez nem a világvége

Persze azért most sem gondtalan a család helyzete: házukat, amiből kilakoltatták őket, áron alul árverezte el a bank. Abszurd módon az online aukcióban az ingatlant ugyanaz a bank vásárolta meg. Tizenkét millió forintot pedig most is követel tőlük a pénzintézet. Emellett az albérletet is ki kell fizetniük, ami rezsivel együtt több mint százezer forint egy hónapban. Judit hangja elcsuklik, azt mondja, nem tudja, hogy fogja kifizetni a főbérlőnek az e havi számlákat. Felsóhajt, és hozzáteszi: és még jön a karácsony is. – Karácsonyfánk idén nem lesz – mondja. De a lányok készítik az érdligeti reformátusok karácsonyfájára a díszeket, egy kicsit az övék is lesz az a fa. Bár a karácsonyt nem Budapesten töltik majd, ha sikerül hazajutniuk Erdélybe. Judit ugyanis Marosvásárhelyről származik, a vásárhelyi pogrom idején szökött át Magyarországra, turistaútlevéllel. A családjának jelentős része azonban ma is ott él. A karácsonyt pedig mindig ott töltik Marosvásárhelyen, a szülői házban.

A terv idén is ez, beszélgetésünkkor azonban még az sem biztos, hogy lesz miből hazautaznia a családnak. Ajándékot nem tudnak magukkal vinni, de nagyon szeretnének hazamenni, együtt tölteni az ünnepet a nagy családdal. Judit számára fontos a karácsony: olyankor égnek a gyertyák, amelyek számára szimbolikusak. A hétköznapok örömében-bánatában is gyakran gyújt gyertyát, hiszen a fény utat mutat, úgy nem lehet eltévedni.

Így is boldogok vagyunk

A szüleiről kezd mesélni: édesapjának három évvel ezelőtt stroke miatt lebénult a bal oldala. Judit édesapját idézi: „Kislányom, te legalább össze tudod kulcsolni a két kezedet, és el tudsz mondani egy imádságot." Engem első hallásra megdöbbentett ez a mondat, de Judit eloszlatta érzéseimet. Neki ez józanító igazságként hatott: azt vallja, amíg van egészsége, ereje és hite, nem lehet gond. – Ez az állapot nem a világvége – fűzi hozzá az anyagi gondjaikra utalva.

A karácsony kapcsán kiemeli: legjobban az ünnep utáni napot szereti, amikor már senki sem stresszel az ajándékokon, az ünnepi menün vagy a díszítésen, hanem mindenki megkönnyebbül, és nyugodtan ülnek le együtt ebédelni. – Ez a megállás a legjobb, ebből kellene tanulnunk, és így továbbindulni januárban. Egyébként is, tudom, hogy elcsépelt, de az a legfontosabb, hogy együtt vagyunk – mondja. – Az elmúlt években több ismerős családban megéltük, ahogy rákban elveszítették a gyermekek édesanyjukat. Mi boldogok vagyunk, hogy együtt lehetünk. Tényleg ez a legfontosabb. Nehéz, de nincs miért boldogtalannak lennünk.

Hegedűs Márk

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja karácsonyi számában