Fárasztó napokon van túl Kiss Adrienn szülésznő, még a kutupalongi menekülttáborban töltött utolsó napon is a terepen dolgozott: „Az úgynevezett kanadai kórházba mentünk, de nem tudtuk autóval megközelíteni, sokat kellett gyalogolni a trópusi melegben. Viszont nagyon kedvesek voltak az ott dolgozó kanadai orvosok és önkéntesek.”

Szülésznőként itt volt rá a legnagyobb szükség, mert ezen az egészségügyi állomáson terhesgondozás folyik. „Ma is 4-5 terhes kismamával találkoztam, megmértük a vérnyomásukat, ellenőriztük a magzat méhen belüli állapotát, meghallgattuk a babák szívhangját. Amikor elfogytak a kismamák, akkor segítettem a többieknek, amivel csak tudtam.” Egy a hőség miatt nagyon rossz állapotba került egyhónapos kisbabát is elláttak: orvosaink felismerték rajta a kiszáradás jeleit, kórházba küldték, sikerült megmenteni az életét.

Üröm az örömben

A bangladesi Kutupalongban összezsúfolódott 1 milliós tömeg nemcsak a Mianmarból újonnan érkező rohingja menekültekkel gyarapodik, hanem az itt születő babákkal is. A dél-ázsiai régió lakossága európai mércével hihetetlenül gyorsan gyarapszik, de itt a szülés örömeibe a természetes fájdalmon túl szomorúság is vegyül.

2017 szeptemberében érkezett a hír, hogy mianmari katonák, miközben elüldözik otthonaikból a rohingja családokat, férfiakat ölnek meg és nőket erőszakolnak meg. A buddhista országban muszlim-ellenes közhangulat uralkodik, az 1948-ban létrejött állam 1982 óta nem tekinti állampolgárainak a 15. század óta ott élő rohingja kisebbséget. Egy maroknyi radikális csoport erőszakkal próbál érvényt szerezni népük jogainak, erre válaszul a mianmari hadsereg 2017-ben elkezdte módszeresen kifüstölni a rohingja falvakat.

A Bangladesbe menekült nők tömegesen számoltak be arról, hogy nemi erőszak áldozatai lettek, ezt az orvosi vizsgálatok is alátámasztották, a mianmari katonaság azonban tagadja a vádakat. Egy biztos, tavaly ősszel Kutupalongba érkezett kismamák idén tavasszal sorra kezdték megszülni gyermekeiket.

„Leginkább otthon, a fóliából és bambusznádból épített kunyhóban vagy sátorban szülnek ezek a nők, csak a komplikált esetek jutnak el a kórházba, azoknak pedig nagy százalékban császármetszés a vége” – osztja meg tapasztalatait a szülésznő. Kiss Adrienn ezért szülést a táborban nem tudott levezetni. „Az első napokban kicsit csalódott voltam, hisz ezért jöttem, de aztán elfogadtam, hogy itt így működnek a dolgok, abban kell segítenem, amiben szükség van rám.”

Kíváncsiságból hivatás

2000 szeptemberétől dolgozik a kazincbarcikai kórház szülészeti és nőgyógyászati osztályán szülésznőként, illetve 2014-től ultrahang-szonográfusként. „Innen szeretnék nyugdíjba menni, nagyon jó munkaközösségünk van” – mondja, és meg is köszöni feletteseinek és kollégáinak, hogy támogatták, lehetővé tették csatlakozását az MRSZ orvoscsoportjának bangladesi missziójához. A szintén kazincbarcikai Sebő Gáborhoz hasonlóan neki sem kellett szabadságot kivennie erre a két hétre. Kiss Adrienn egy barátjától, a szintén csapattag Tóth Gábortól hallott az orvoscsoport útjáról és arról, hogy szükség van a szaktudására.

„Már kisgyerekkorom óta tudatosan készültem szülésznőnek. Talán ott kezdődött, hogy mikor kicsi voltam, a rokonságban sorra születtek a babák, engem pedig egyszerűen vonzott és izgatott a szülőszoba, hogy vajon ott mi történhet. Ezért tanultam tovább már általános iskola után is egészségügyi irányban.” Munkáját hivatásnak éli meg, segíteni a rászorulókon szerinte a legnagyobb dolog, amit tehetünk az életben. „Ha százszor kellene újrakezdenem, százszor is ezt választanám” – állítja határozottan.

Ezzel a megingathatatlan határozottsággal vágott neki a bangladesi küldetésnek is, és azt mondja, egyáltalán nem bánta meg. Azért a két ország közötti menekülttáborban rekedt százezrek, és főleg a gyerekek kiúttalanságának látványa őt is megterhelte, de azt mondja, „legközelebb is abban a pillanatban csomagolnék, mihelyst szólnának”.

Azt eddig is tudta magáról, hogy jól tud alkalmazkodni, de a látottak hatására azt mondja: a jövőben biztosan nem fogok olyan dolgokon elégedetlenkedni, amiken eddig. „Azért a mi körülményeink összehasonlíthatatlanul jobbak, mint az övék. Bangladesből üzenem: Magyarország jó hely.”

A küldetés tagjainak beszámolói:

 

Szőke Ildikó: Mankó akar lenni a betegeinek
Hegedüs Szabina: Ahol egy ölelés a legszebb fizetség
Sári Ferenc: Ami nem helyettesíthető
Juhász Márton: Hogy kerül a gekkó a plafonra?
Osgyán Dániel: Hálára tanít a szenvedés
Kutnyánszky Valéria: Így töltődik az akkumulátor
Juhász Márton: Hogy kerül a gekkó a plafonra?
Kalatovics Artúr: A bengáli tigris hazájában
Sebő Gábor: Tekintetek, amik átformálnak

Riporter: Juhász Márton
Szerkesztette: Feke György
Fotó: Kalocsai Richárd, Osgyán Dániel