A temető kapuján belépve három impozáns obeliszk, a 19. század végének és a 20. század elejének egymást követő három nagy formátumú erdélyi református püspökének síremlékei köszöntenek minket. Nagy Péteré, aki 1848-ban gyutacsgyárat létesített Kolozsváron, amiért a császáriak később le is tartóztatták, Szász Domokosé, akinek a nevéhez a millenniumi nagy építkezések és intézményalapítások kötődnek, valamint Bartók Györgyé, aki megőrizte elődje alkotásait, és lelki élettel töltötte meg azokat. Már ebből is látszik: Házsongárd nemcsak egy város és egy országrész történetének, hanem a magyar reformátusság múltjának is tükre.

Az erdélyi főurak nyughelyét adó temetőrészen hajdan nyulak és mókusok szaladgáltak, ma lépni is alig lehet a betonrengetegben

Régi sírok végveszélyben

A Házsongárdi temető az utóbbi hónapokban különös figyelmet kapott a magyar nyilvánosságtól. Gergelyné Tőkés Erzsébet, a református egyház kebelében 1999 óta működő Házsongárd Alapítvány igazgatója mégis szívesen elcserélné a mostani időszakot a nyugalmasabb elmúlt tíz esztendőre. Mint megtudjuk, korábban nyugodtan, sőt nemegyszer a temető jelenlegi vezetésével együttműködésben végezték értékmentő munkájukat. Egy évvel ezelőtt azonban valami megváltozott. Amikor a műemléksírok nevesítését kérték, azok, akikkel addig barátinak tűnő kapcsolatot ápoltak, ellenük fordultak, és – ahogy Tőkés Erzsébet fogalmaz – „kitört a háború”. „Nem számítottunk arra, hogy ilyen hihetetlenül erős érdekekbe ütközünk” – mondja.

Az igazgató asszony meglátása szerint az anyaországi sajtó pusztán román–magyar konfliktusként tálalja a helyzetet, jóllehet a probléma ennél jóval összetettebb, és elsősorban demográfiai okai lehetnek. A kommunizmus évtizedeiben Kolozsvár lakosságát az eredeti többszörösére duzzasztották, ami az etnikai arányok megváltozásával is járt. A románságnak egyszerűen temetkezési helyre van szüksége, ráadásul a város szívében fekvő patinás temető egyben státuszszimbólum is az újgazdagok és a városi elöljárók számára. A sírkert vezetősége pedig – nyilvánvaló politikai nyomásra – a régi sírokat sem kímélve szorít helyet a befolyásosoknak.

Az igazgatóság újabban ezért igyekszik ellehetetleníteni a Házsongárd Alapítvány munkáját, és a legkülönfélébb adminisztrációs eszközökkel akadályozza a régi sírhelyek megóvását és megváltását. Nemrégiben például a temető utolsó, magyarul is tudó munkatársát menesztették, jóllehet sok idős vagy külföldre szakadt ember nem, vagy csak alig tud románul. Gergelyné Tőkés Erzsébet ugyanakkor a magyar családok felelősségére is felhívja a figyelmet, hiszen sokan nem váltották meg időben a sírokat, jóllehet egészen a legutóbbi időkig könnyen és olcsón megtehették volna ezt.

Itt várja Jézusát Szenczi Molnár Albert zsoltárfordító és Salamon János cigányprímás is, aki Bem apó tábori zenésze volt

A temető a kegyelet helye

Kalauzunk az evangélikus temetőrészbe visz minket elsőként. Az egyházi kezelésnek köszönhetően itt nem forognak veszélyben a régi sírok, sőt jó néhány, eredetileg a sírkert más részein álló régi kő is itt lelt menedékre. Itt találjuk például az 1585-ben megnyitott temető legrégibb meglévő – német nyelvű – sírkövét is, Felten Waidáét 1599-ből. Ennek felirata a latin mondással figyelmezteti az arra járót az elkerülhetetlenre: „Hodie mihi, cras tibi – Ma nekem, holnap neked.” Bár a lutheránus temető is betelt, kortárs nagyjainak csak itt tud helyet szorítani az erdélyi magyarság, így például itt temették el a 2009-ben elhunyt Lászlóffy Aladár költőt is.

A temetőt versben is megörökítő Reményik Sándor sírjához is feltétlenül ellátogatunk. Vezetőnk a sírkőre kötött nemzeti színű szalagok sokaságát látva kicsit bosszankodik, hisz Erdélyben a változás előtt még tiltott és féltve őrzött jelkép most a szemétben végzi. Bár örül az egyre több látogatócsoportnak, nem szereti, ha zászlót lobogtató magyarországiak „felvonulási területnek” használják a Házsongárdot. A temető szerinte nem a demonstráció, hanem a kegyelet helye, ahol a fennhéjázó viselkedés helyett az alázatnak kell tükröződnie. „A lelkesedésnek más formáját kellene választani: nagy segítség lenne például, ha minden turista kihúzna egy-egy gyomot, mert több száz sír gondozását csak nehezen bírjuk erővel” – hangsúlyozza az igazgató.

Gergelyné Tőkés Erzsébet lobbista, pályázatíró és a restaurátorok felügyelője egyszerre. A szervezet mindenese. Kolozsvári körökben a temető őrangyalának is nevezik, de ő humorral, ám annál határozottabban utasítja vissza a szerinte túlzó jelzőt: „Az angyalok szépek és fiatalok...” Mégis mindenki hozzá fordul tanácsért, és a bizonytalanul bolyongó turistacsoportokat is útba igazítja. Miközben a sírok között járunk, most is meg-megszólítják. Egy asszony azt panaszolja: az édesapja sírja mellől ellopták a padot, a temetői irodán pedig hiába jelezte ezt. „Szélmalomharc, ne is foglalkozzon vele, hiába minden” – válaszolja a vezetőnk.

Apáczai Csere János, a magyar pedagógia úttörője és Misztótfalusi Kis Miklós nyomdás síremléke

Új honfoglalás

Az alapítvány „főhadiszállásához”, a kihalt iktári Bethlenek és a hozzájuk nőágon kapcsolódó Bánffy grófok nyughelyéhez érünk. Mindkét család református volt, sőt az utóbbiak több főgondnokot is adtak a református egyháznak, éppen ezért furcsálljuk, hogy az Ybl Miklós tervezte kriptában egy kis oltárt is emeltek feszülettel. Mint megtudjuk, az egyik katolikus nőrokon miatt volt erre szükség. Az épület tetőzetét az Ybl-leszármazottak, a homlokzati falat Hódmezővásárhely önkormányzata, a támfalat és a kertet a Miniszterelnöki Hivatal és a Nemzeti Erőforrás Minisztérium jóvoltából sikerült helyreállítani, a belső rész rekonstrukciójára pedig nemrégiben a magyar külügyminiszter tett ottjártakor ígéretet. A kripta udvara egy oázis, ahol az utolsó pillanatban megmentett több száz éves sírköveket gyűjtöttek össze, belseje pedig raktár, ahol a koporsók és koszorúmaradványok mellett jól megférnek a cementes zsákok és a gyomlálást végző diákok kapái, gereblyéi is. „Biztos vagyok benne, hogy nem veszik rossz néven ezt a szükségmegoldást a régiek, hanem nagy szeretettel néznek le ránk” – mondja mosolyogva Gergelyné Tőkés Erzsébet.

Akárhogy vesszük is, a Bethlenek és a Bánffyak még mindig jobban jártak, mint azok, akikre az új „lakók” nemes egyszerűséggel csak rátemetkeztek. Az új honfoglalókat a maradványok sem igen zavarják, sőt néha még a szemétbe is jut azokból. Kalauzunk a temetőt járva egy frissen összedőlt kriptát és több ledőlt sírkövet is megmutat nekünk. Bár az utóbbiakat felállítanák, hiszen nem kerülne semmibe, de újabban azt sem engedik nekik. Valószínűleg azért nem, mert ezeknek a helyét is rég kinézte már magának valaki.

Pusztuló műemlékek, virágzó betonkultúra a Házsongárdon

Munkatársak kellenek

„Ha remény nélkül lennénk, nem dolgoznánk” – mondja az alapítványi igazgató a jövőt firtató kérdésünkre. Szerinte minden attól függ, hogy milyen lesz a következő nemzedék, tudunk-e áldozatkész felnőtteket nevelni a fiatalokból. Tapasztalata szerint van bennük fogékonyság. Maga az alapítvány is osztályfőnöki tevékenységéből indult ki akkor, amikor tanárként kihozta diákjait, hogy együtt tegyék rendbe a reformkor nagy alakja, a népszerű főúr és sportember, Kendeffy Ádám gaztól és mohától alig-alig látszó síremlékét.

A szervezet azóta kinőtte magát: kilencven sírt és öt kriptát restauráltak az elmúlt tizenkét évben, a nyár folyamán pedig topográfiailag is felmérték a kiemelt fontosságú helyeket. A cél egyelőre a műemléki védelem megszerzése, de nagy álom a világörökségi státusz elérése is. Ezek azonban óriási adminisztrációs terhet jelentenek, ami aligha vállalható úgy, hogy az alapítványnak nincs főállású munkatársa. „Ez is sürgősen megoldandó kérdés. Mert nem lehet mindent egy személyre feltenni. Nem állapot, hogy egy hetvenedik évében járó nyugdíjas fizikatanáron áll vagy bukik egy ilyen jelentős emlékhely sorsa” – figyelmeztet Gergelyné Tőkés Erzsébet arra, hogy neki is megvannak a korlátai.

Kiss Sándor

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2011. október 30-i számában.