Ahogy egyre távolodunk a trianoni kérdést tabuként kezelő Kádár-rendszertől, egyre nyíltabban jelen van közbeszédünkben a problémakör, egyre több szó esik a békediktátum mai napig érezhető negatív hatásairól. Mik ezek Püspök Úr szerint?

Én is ahhoz a generációhoz tartozom, amelyik abban nőtt fel, hogy ez a kérdés tabu. Emlékszem, még a teológiai tanulmányok során is csak úgy esett erről szó, hogy abban az egyháztörténet-jegyzetben, amelyet nekünk meg kellett tanulni, abban az igehirdetés elrettentő példái közé sorolták azokat az ún. irredenta beszédeket és irredenta prédikációkat, amelyek erről a kérdésről szóltak. Nos, lehet, hogy ezek a prédikációk valóban nem a homiletika-történet gyöngyszemei, de az mindenképpen jellemző, hogy ez a téma csak úgy került elő, hogy ezt ki lehetett figurázni, azt lehetett mondani, hogy micsoda eltévelyedés volt az, amikor bárki ezt a kérdést szóba hozta. Ezzel a történet le is záródott. Másfelől persze arról tudtunk, hogy élnek magyarok a határokon kívül, vannak magyar nyelvű református egyházak a Szovjetunióban, Romániában, Csehszlovákiában, Jugoszláviában, hiszen már a hetvenes években voltak magyar teológus diákok például Jugoszláviából.

Az a hamis képzet, hogy amiről nem beszélünk, az nincs – nem igaz, mert valamiről azért tudtunk. És persze tudtuk azt is, hogy vannak ugye erdélyi rokonok, akik néha-néha átjöttek, vagy innen meg lehetett őket látogatni, de igazából nem érezte át azt sem az egyházi közvélemény sem a magyar társadalom közvéleménye, hogy ez valójában mit jelent.

Ha a negatív hatásokról kell beszélni, hogy melyek ennek az elfojtásnak vagy a tudomásul nem vételnek a negatív hatásai, akkor azt gondolom, hogy a legnegatívabb hatása éppen az lett, hogy a magyar társadalom nagy része beletörődött abba, hogy mi nem tartozunk egy közösséghez a határon túliakkal. És azt hiszem, hogy ez a legnegatívabb és legpusztítóbb hatás, az a hozzáállás, hogy jó, jó, hát ők is magyarok, de másfélék, másodrendűek, és ez a megközelítés olyan megjegyzésekben köszön vissza, hogy ő román, ő ukrán, ha Erdélyből vagy Kárpátaljáról jön. Összefoglalóan én azt gondolom, hogy az a legnegatívabb hatás, hogy nem érezzük, hogy mi egy közösséget alkotunk. Ennek a kicsúcsosodása és a nagy próbaköve volt a 2004. december 5-i népszavazás, amikor azt kellett volna kimondania a magyar társadalom többségének, hogy mi összetartozunk, és ezt nem sikerült kimondani. Annak idején meg is fogalmaztuk a Generális Konvent nyilatkozataiban, hogy mi ezt a népszavazást előkészítetlennek, elkapkodottnak tartjuk, és attól félünk, hogy politikai pártérdekek maguk alá fogják gyűrni, és sajnos nekünk lett igazunk, mert ez történt. De azért az mégiscsak egy egészen képtelen dolog, és ennek a közösségtudatnak a hiányát jelzi, hogy az akkor hivatalban lévő magyar kormány képes volt az ellen kampányolni – amihez nem is lett volna joga, de hát ez őket nem érdekelte –, hogy a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról szóló kérdést az országgyűlés napirendre tűzze, mert azért emlékezzünk rá, ez volt a kérdés! Nem az, hogy holnaptól megkapja-e mindenki kettős állampolgárságot, hanem az, hogy a kérdést az országgyűlés tűzze-e napirendre. És erre jöttek a vadabbnál vadabb kampányfogásokkal. Tehát én ebben is csak azt érzem, hogy elveszett az a tudat, amelyik még a magukat nem nemzeti érzelműnek definiáló emberekben is megvolt, amire gyönyörű példa Karinthy Frigyes 1920-ban fiához írt levele, amely szerintem hihetetlenül jól visszaadja azt az érzést, amiben nincs semmiféle rossz értelemben vett magyarkodás, vagy divatos szóval kirekesztés. Nincs benne nagyravágyás, hanem annak az érzésnek a formába öntése, hogy valami, ami az enyém is volt, elveszett. Nem úgy volt az enyém, hogy fizikailag birtokoltam, hanem ahogy ő leírja:

„Édes kicsi fiam, te még nem tudsz olvasni, neked nyugodtan írhatok és szabadon és őszintén hozzád beszélve és mégis magamhoz valamiről, amiről soha nem beszéltem, amit magamnak sem vallottam be soha, aminek a nevét soha ki nem mondtam. Most, ezen a furcsa nyáron, mely úgy hat rám, mint borzongó, kényelmetlen ébredés egy tarka és bolondos álom után, először válik tudatossá bennem, hogy egész életemben kerültem ezt a szót… íme, erőlködöm és nem tudom kimondani most se, különös szemérem fog el, nem tudom legyőzni; pedig nem volnék éppen zárdaszűz, se vénkisasszony, nevén szoktam nevezni, nemcsak a gyermeket, de ama boldog és áldott bölcsőt is, ahonnan származik. Megpróbálom megmondani, mi az, amit érzek, akkor talán nem kell kimondani; ugye?

Világpolgárnak neveztem magam – léleknek neveztem magam, mely rokonlelket keres, akárhol itt e földön, s ha kell, a pokolban is. És nem mondtam ki azt a szót. De ha házat építettek valahol Pesten vagy Fogarason, vagy Szolnokon vagy Kolozsvárott, megálltam előtte, és úgy néztem, mintha az én házamat építenék. És ha virágot láttam nyílni a pilisi hegyekben vagy a Kárpátokban, tudtam, hogy a virág nekem nyílt. És ha idegen emberrel beszéltem, és az idegen ember dicsérte a lánchidat és a Dunát és az aggteleki cseppkőbarlangot és a dobsinai jégbarlangot és a Vaskaput és a Balaton vizét, akkor lesütöttem a szemem és zavarba jöttem, mintha engem dicsérne. És mikor Berlinben jártam, úgy csodálkoztam és nevettem magamban azon, hogy ezek itt járkálnak, és házakat építenek, mint aki álmában tudja, hogy álmodik, és amit lát, nem valóság, álomkép, tündérmese, játék. Játék háznak éreztem az idegen házat, csak játszották az emberek, hogy ezt ők komolyan veszik, és mikor a vendéglőben fizettem, elámultam, hogy elfogadják tőlem a játék pénzt, amit kezembe nyomtak, mikor átléptem a magyar határt. És lelkem mélyén soha nem hittem el, hogy ők komolyan mondják: hélas! és alas! és wehe! és ahimé! mikor jajt kell mondaniok, és arra gondoltam, hogy haláluk percében ők is jajt mondanak majd, mint én. A megfogható ismerős valóság ott kezdődött nekem, ahol átléptem a határt, ha életemben először jártam is arra, ahol átléptem.

De nem mondtam ki azt a szót soha. És most már nem is tudom kimondani, csak ennyit: valami fáj, ami nincs. Valamikor hallani fogsz majd az életnek egy fájdalmas csodájáról, arról, hogy akinek levágták a kezét és a lábát, sokáig érzi még sajogni az ujjakat, amik nincsenek. Ha ezt hallod majd: Kolozsvár, és ezt: Erdély, és ezt: Kárpátok, meg fogod tudni, mire gondoltam.”

(Sub clusula 1920–1947. Dokumentumok két békeszerződés – Trianon, Párizs – történetéből, Előszó)

Ez az a fajta gondolkodás és az a fajta érzés, amely nem birtokolni akar, hanem azt mondja, hogy én örülök ennek, mert ez hozzám is tartozik. Azt gondolom, hogy a legnegatívabb hatás az emberi közösségek meglazulása illetve ennek az érzésnek az elvesztése volt. Természetesen a szakértők el tudják mondani, hogy milyen hihetetlen gazdasági és egyéb megroppanást jelentett ez Magyarországnak, de ha a leghosszabban tartó negatív következményt kell megnevezni, akkor én ezt nevezném meg.

Az egységes Magyar Református Egyház, a Kárpát-medencei Magyar Református Generális Konvent működése mennyire lehet konkrét, gyakorlati válasz, gyógyír ezekre a problémákra? Milyen megoldásokat kínál a református egyház a nemzet egészének Trianonból fakadó problémáira?

A magyar reformátusság gyakorlatilag a 16. század óta mindig megtartotta az egységét, megőrizte az összetartozás-tudatát, mindig egyfajta regionalitásban élt az egyházkerületi struktúrákban. A liturgiában, egyházszervezetben és más területeken is egymástól többé-kevésbé eltérő hagyományok éltek, de még is megvolt egy olyan közös örökség, amely összetartotta a magyar reformátusságot, akkor is, amikor aztán külön egyházszervezetben kellett élni, külön országokban. Ez az összetartozás-tudat olyan erős volt, hogy abban a pillanatban, amikor lehetőség nyílt 1989 után arra, hogy sokkal jobban keressük az egymással való kapcsolatot, akkor volt mire építeni. A különböző megjelenő szervezetek – a Magyar Reformátusok Világszövetsége, a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata – mind-mind ebbe az irányba tett kísérletek voltak, aztán amikor 2004-ben elindult egy új formában, a Generális Konvent formájában, akkor az első nyilatkozatunkban mi már világossá tettük azt, hogy igen, mi egyfajta választ akarunk adni Trianonra.  Egyfajta választ, amely nem tudja azt meg nem történtté tenni, de valamiképpen le tudja győzni az abból következő legkárosabb hatásokat. Ha elolvassuk az évenkénti közgyűlések zárónyilatkozatait és az elnökségek által közösen kiadott nyilatkozatokat, ez mindig benne volt. Ezért voltak olyan gyakorlati kezdeményezések, mint például a szószékcsere, ami 2004-ben, még a népszavazás előtt megindult, és amely aztán 2009. május 22-ike után már nem december 5-éhez kötődik. Mert azt javasoltuk, hogy most már május 22-ikéhez kötődjön, tehát ne egy negatív élményhez, hanem egy pozitív dologhoz. Aztán nyilván az egésznek az élményszerű betetőződése 2009. május 22-ike volt, amikor kimondtuk a magyar reformátusok egységét, és a református egységesítő menetben jelképesen is végigjártuk az egyes stációkat, az egyes részegyházakat jelképező haranglábakat. Akkor sokakban megfogalmazódott, hogy igen, ez egyfajta pozitív válasz december 5-ikére, ami nagyon sokakban máig fájó sebeket okozott. A május 22-i alkalom lehet egyfajta ösztönzés a politika számára, hogy az egy nemzetben való gondolkodásnak a feltételrendszerét meg tudja teremteni, hogy meg tudja azt értetni a magyar és a szomszédos országok közvéleményével, politikusaival – ami tudjuk, hogy nem egyszerű feladat. Én úgy látom, hogy május 22-ike azért is egy különleges dátum ebben a tekintetben, mert nagyon sokan féltek ettől a naptól, nagyon sokan készültek rá, hogy belemagyarázzanak olyasmit, ami nincsen benne. Azonban egy olyan felemelő, méltóságteljes ünneplése volt ez az újra egymásra találásnak és az egymás elfogadásának, amiben egész egyszerűen nem talált sem a politika, sem a rosszindulat olyan kivetni- vagy kifogásolnivalót, ami alapján megint beszuszakolhatta volna ezt az egységesülést egy olyan keretbe, amivel aztán lehet akár politikai, akár másféle ellentéteket szítani.

Az, hogy hogyan néz ki ez a gyakorlatban, egyrészt abban mérhető le, hogy mi megpróbáljuk valóban megteremteni azt az együttműködési keretet – az oktatásban, a szociális gondoskodásban, a közös érdekképviseletben –, ami rajtunk áll, és ami lehetséges református egyházi intézmények, testvérgyülekezetek kapcsolatában, például a szószékcserével, mert ezt nagyon fontosnak tartjuk, ez a mi hozzájárulásunk. Mi a politika helyett nem tudunk megoldásokat kínálni, de a mi megoldásunkat gyakoroljuk magunk között, és ezzel próbáljuk ösztökélni a magyar parlamentet is, hogy ezt a kérdést ne engedje elsikkadni.

Az európai reformátusság meghatározó egyéniségeként gyakran megfordul nemzetközi egyházi fórumokon. Mennyire fogékonyak a testvéregyházaink a nemzetünket és ezáltal az egyházunkat, annak szolgálatát is érintő problémákra?

Ez egy nagyon fogós kérdés, mert az agymosás nem csak Magyarországon volt érvényes, hanem érvényes volt a nemzetközi egyházi fórumokon és a testvéregyházaknál is. Jellemző módon, amikor a kilencvenes évek közepe táján a Magyar Református Egyházak Tanácskozó Zsinata megalakult, akkor a Református Világszövetség külön vizsgálóbizottságot küldött Magyarországra, hogy megnézze, hogy mi akar ez lenni. Mert ők meg voltak győződve, hogy ez egy etnikai alapon szerveződő, soviniszta alakulat, és ezt azért elég keményen táplálták bennük a szomszédos országok egyházi vezetői, a mi szomszédaink, akik sokkal rafináltabban és sokkal ügyesebben, egyházi és állami segédlettel összefogva torzították el a rólunk kialakítandó képet. Amikor 2009. május 22-ike eljött, akkor is voltak ilyen félelmek, hogy mit fognak szólni a nemzetközi egyházi szervezetek, testvéregyházak.  Többen itt is voltak, hiszen meghívtuk őket, hogy lássák, mi történik és mi nem történik, hogy mi akar ez lenni és mi nem. Nagyon érdekes volt, hogy minden nagy nemzetközi egyházi szervezet, a Reformátusok Világszövetsége, az Egyházak Világtanácsa, az Európai Egyházak Konferenciája üdvözölte az Alkotmányozó Zsinatot, sőt minden oroszok pátriárkája is küldött egy köszöntő táviratot, aminek mi nagyon nagy jelentőséget tulajdonítottunk, hiszen az ortodox világban azért az nagyon nagy súllyal esik a latba, ha a moszkvai pátriárka helyesel vagy üdvözöl valamit. Természetesen változatlanul voltak és vannak kérdések, s ez szerintem összefügg azzal, hogy Magyarországról sajnos sikerült az utóbbi években is valami elképesztően rossz, negatív képet kialakítani és kialakíttatni a nyugat-európai, amerikai médiában, sajtóban, és ezek az emberek ezt olvassák. Ha az ember kimegy egy konferenciára, akkor az első vagy a második kérdés arról szól, hogy mennyire szélsőségesek, fasiszták a magyarok, stb. stb. És ebbe beletartozik az is, hogy na, akkor mi akar lenni ez a magyar ügy. Nagyon sok erőfeszítésbe kerül, hogy az ember elmagyarázza, hogy mi micsoda és mi nem. Igazából nincsenek a történelmi tényekkel sem tisztában. Azért az mégiscsak sokkoló egy svájci református egyházelnök számára is, ha azzal szembesül, hogy itt volt egy ország, amelyiknek a ⅔-a aztán egyszer csak nem lett, amelyiknek az infrastruktúrája egészen összeszűkült, családok szétszakadtak, és így tovább. Én úgy érzem, hogy van valamilyen elmozdulás a megértés tekintetében, de nem mondanám azt, hogy mindenki pontosan érti vagy tudja vagy megérti a mi gondolkodásunkat. Ebben mi is sokkal többet tehetünk, illetve a mindenkori magyar kormánynak is elemi érdeke az, hogy meg tudja értetni saját magát, és a Kárpát-medencei magyarság összérdekeit tudja képviselni, illetve azt elérni, hogy ne ezek a zsigeri reflexek éledjenek újjá németekben, hollandokban, svájciakban, amikor Trianont hallják, amikor a Kárpát-medencei magyarságról hallanak, amikor egységesülési törekvésekről hallanak. Azt gondolom, hogy ebben egy sokkal egészségesebb együttműködés is lehetséges kormány és egyház között, mint ami az elmúlt időszakban létezett, illetve nem létezett.

Bíró Éva

A cikk megjelent a Confessio Trianon 2010 rendkívüli különszámában.