Vízióm borús lesz. Trianon és 1947-es, még pusztítóbb repetája – Párizs – a pusztulás küszöbére lökött bennünket. Az utódállamok magyarságát közelebb, az anyaországét, amely azóta is keresi elveszített méltóságát a régióban, Európában és leginkább önmagában, a helyet, amelyik érzése, történelmi teljesítménye szerint megilletné, nem olyan látványosan közel, ám úgyszintén.

Az öreg császár-király, aki háborút indított, és Tisza, aki némi tétovázás után a magyar hadakat is a hadszínterekre küldte, nem mérte föl az erőviszonyokat, nem számolt a kiszámíthatatlan, de mint látjuk, azóta is minden támadó háborúban fölmeredő akadályokkal, a megtámadottak dühével, az ellenérdekelt kis és nagy hatalmak túlnyomó koalíciós erejével, s főleg bennünket, magyarokat sodort a bomlásba, a romlásba, a külső-belső meghasonlásba.

A történelmi folyamatot Károlyi Mihályék politikai dilettantizmusa tetőzte be, amikor szélnek eresztették a magyar hadsereget, s a nemzet nyakát naivul odatartották a Nagy- és a Kisantant erőinek abban a hiszemben, hogy a győztes világbírók, a világ fő gyarmatosítói értékelni fogják fenntartások nélküli politikai pacifizmusukat, s maguk is angyalokká szelídülnek. A győztes eb nem harapja át a megadó vesztes kutya torkát, de nem úgy az egyszeriben gátlástalan területszerzővé és gyarmatosítóvá lett cseh politikus gárda, hátországában leginkább a franciákkal, de nem csak velük. – A birodalmat és a királyságot reformálni, fejleszteni és demokratizálni kellett volna ahelyett, hogy belevigyék egy kétes célú bizonytalan kimenetelű háborúba.

Anyaországunk nem bírt magára találni. Horthyék gyorsan konszolidálták a roncs országot, már ahogy pár év alatt képesek lehettek rá. Revíziós programjukat is sikerre vitték, ámde győzelmükhöz nem bírták megszerezni az ellenérdekelt hatalmak szilárd erkölcsi, politikai, gazdasági és katonai támogatását: az országot négy-öt szövetségesük gyűrűje vette körül, s ez több az egynél. Mihelyt ütött az óra, egy másodszor is rosszul kalkulált háborús kaland és vereség a második csapást is kihívta. Ebből Horthyék egy ügyes, a politikában mindig szükséges ravaszsággal, valós érvekkel, halogató taktikával alighanem kimaradhattak volna, s akkor nem kerül sor a párizsi repetára. Közhely, hogy az ország készületlen volt egy ekkora, minden földrész erőit mozgósító összecsapásra, mégis elvállalta részvételét az egyik diktatúra ellen a másik táborában. A fél Lengyelországot, a Baltikumot leigázó, Finnországot megtámadó, Ukrajnát kiéheztető, Katynt megrendező, tízmilliókat táborokba záró, cinikus, kétarcú bolsevikok ellen az ellenzékét, a zsidókat és a terjeszkedése útjában álló nemzeteket írott programjában is leigázásra kiszemelt náci diktatúráéban. Sem Tisza, sem Horthyék eszmeisége nem egyezett a császár-királyéval és a nácikéval, de képtelenek voltak megtalálni a kívülmaradás vagy legalább a jól időzített kiszakadás taktikai eszközeit.

Ha Masarykék nem verik-veretik szét a birodalmat, csak demokratikus átalakításában vállalnak partneri szerepet, nem tör be hozzánk Hitler, majd Sztálin, hogy szétrombolja, kifossza kis országainkat, fölforgassa hazánk társadalmát, fölszámolja társadalmi osztályait, kultúráját, egyházait, hagyományait, erkölcsi rendjét. Az elmúlt húsz év mutatja, milyen keserves feladat kikecmeregni a romok közül, és legalább részben újjáépíteni mindazt, amit a két diktatúra neveltjei, Szálasi mint Hitler és Rákosi mint Sztálin „leghűségesebb” tanítványa pár hét vagy hónap alatt oly mesteri módon vertek szét. Az ország a XIX. század kezdetétől negyedszer-ötödször lohol lógó nyelvvel, minden erejét megfeszítve, belső és külső gáncsok közt bukdácsolva, hogy utolérje Nyugat-Európát, azt, ami benne szép és jó. Ami rossz, az már (egy pár évtizedes szóhasználattal élve) rég begyűrűzött az országba, és rontja az ország polgárainak testét, lelkét, szellemét. Valakik vagy két évtizede már látni vélték az alagút végét, s ez újra meg újra elhangzik anyaországunk közbeszédében. A magyar alagút képtelenül hosszú, egyre hosszabb, s a vége nem akar látszani. Ha most sem vezetik ki belőle az országot, a klausztrofóbia hisztériába csap át, s akkor Isten legyen irgalmas hozzánk.

Magyarország az elmúlt húsz évben sem talált igazán magára. Azért foglalkozom ezzel oly sokat, mert ő a megoldás, illetve a pusztulás mértékét és iramát mérséklő megoldások kulcsa. A gyalázatos „tanuljunk meg kicsik lenni” jelszó kiagyalóját, politikai holdudvarával együtt, borítsa a feledés vastag fátyla. A rendszerváltás után derengeni kezdett valami jobb jövő, a belső erőkhöz az ország revoltáló hagyományai és vasfüggönybontó, kommunizmust bomlasztó gesztusai is erős szövetségeseket vonzhattak, hogy megkönnyítsék az átállást, az építkezést, hogy lazítsanak gazdasági terhein, de ami a lengyeleknek csillagzatuk kedvező állása folytán hál’ Istennek sikerült, az nekünk a ma már elég jól ismert okokból végképp nem, vagy alig. A korábban fölhalmozott elképesztő és meddő, látszatjólétet pénzelő adósságterhek mellé a demokratikussá vedlett poszt- vagy kriptokommunisták újabb, hasonló célú kölcsönei, azok kamatai és kamatos kamatai meg a kölcsönök törlesztésére fölvett újabb hitelek kamatai és tőkehegyei nyomják a talajba az ország gazdaságát, a nemzetet, gyöngítik helyzetét a régióban, Európában, a világban. A magyar szegények és nyomorgók aránya ismét arcpirító, az ország peremvidékei kiszolgáltatottak.

Antall József mindent tudott az összefonódásokról, a politikai kompromisszum révén a hatalom részeseivé, illetve várományosaivá lett erők és pártjaik addigi szerepéről és szándékairól, s ha már nem tehetett másként („Tetszettek volna forradalmat csinálni!”), legalább ifjú és akkor még szertelenül bohó bírálóját kioktathatta, s fölnyithatta szemét a fenyegető környülállásokra, hogy ezt a szép, találó főnevet használjam. Ha valóban így történt, akkor Antall jó szemmel ismerte föl azt az embert, aki az országot és nemzetet kihúzhatja a szakadékból. Ha ismét el nem rontja, ha stratégiájához a jól átgondolt, jól ütemezett, kormányosi hatalmát három-négy ciklusra biztosító taktikai lépéseket rendeli hozzá. Voltak már ilyen, sok cikluson átnyúló kormánykoalíciói a demokratikus Európának. A győztes pártnak megvan az esélye, hogy a magyar történelem második sikeres reformpolitikáját is végrehajtsa.

Jézus mondta a farizeusoknak: „Minden ország, amely magával meghasonlik, elpusztul; és egy város vagy háznép sem állhat meg, amely meghasonlik önmagával. (…) Ha pedig én Istennek Lelke által űzöm ki az ördögöket, akkor kétség nélkül elérkezett hozzátok az Isten országa.” Időszerű ez a tanítás. Néztük a lengyel köztársasági elnök temetését, s kiváló barátommal, aki szintén figyelte a közvetítést, nyugtáztuk, hogy valóban nagy nemzet a lengyel. Nagy, mert kultúrájában, hitében, Isten- és egyházhűségében, öntudatában egységes. A lengyeleket sem a náciknak, sem a bolsevikoknak nem sikerült döntő mértékben szekularizálniuk, s a diktatúra nemzeti büszkeségüket sem törte meg a proletár nemzetköziség bunkócsapásaival. Emlékszem a magyar sajtóban, főképp a budapesti irodalmi hetilapban zajlott vitákra a népesedésről meg arról, hogy lehetünk- e büszkék magyar voltunkra. Olyan irányított viták voltak ezek, olyan gyalázatos sugalmazásokkal, hogy a népszaporulat körül minden rendben van, magyar voltunkra pedig nem kell büszkének lennünk, mert így meg úgy meg amúgy. A nemzet eszménye meghaladott és veszélyes, mert nacionalizmusba, sőt sovinizmusba, mások gyűlöletébe, netán fasizmusba csap át. (Végső soron: ne szaporodjunk, zsugorodjunk – „tanuljunk meg kicsik lenni!”) A hitről és az egyházakról már nem is esett érdemi szó, befonták, leírták, markukban tartották, periférikusnak tekintették őket. Akkori megalázott, leszorított létformájukban azok is voltak, legalább Magyarországon és az utódállamok némelyikében.

Trianon katasztrofális következményeit, a rombolást több tényező enyhítheti. Az első az anyaország gazdasági, bel- és külpolitikai ereje, kultúrája, a nép műveltsége, civilizáltsága, erkölcse, emberi tartása, nemzeti öntudata. A második éppen az egyházak megújuló ereje, eredményes hitébresztő, evangelizáló és műveltségterjesztő hatása – a nemzet visszahódítása Istenhez és a keresztyénséghez, az Ó- és az Újszövetséghez. Örömmel látja az ember a magyarországi felekezetek ökumenikus közeledését; ezt és az egyházak magyar-magyar kapcsolatait erősíteni kell. Az ország reformátusai, katolikusai, evangélikusai, a rómaiak és a görögök sem hagyhatják magukra az elszakított magyar híveket. A szlovák egyházak nagy nyomatékkal szolgálják a nemzetet, részben az államnyelv közvetítő csatornájának tekintik magukat, s ezzel döntő mértékben a magyarországi testvérfelekezetek segítségére számíthatunk, mint ellenerőre.

Ha az ember felbukik a mély víz alól, ahova lenyomták, hatalmas lélegzetet vesz a túlélésért. Legalább a haladékért. Így értelmezem a határokon belüli és kívüli református egyházkerületek alkotmányos egyesülését, s ami ebből következik, a kinyilatkoztatott szolidaritást. A katolikus és az ortodox egyetemesség analógiájára kínálja a magyar református egység lehetőségét a világ svájci irányú hitvallásainak egyetemességében, a református egyháztestek kohéziójában, a szolidáris testvéri szeretet gyakorlatában. Így kell sugalmazni egyházunknak a nemzetpolitikai feladatokat a hatalom gyakorlóinak fülébe. Nincs olyan demográfiai, társadalmi, szociális, gazdasági, kulturális és egyéb (például cigány) kérdés, amelyet nem a nemzetstratégia összetevőjeként kellene kezelni. Megoldásuk a modern polgári demokráciai és a modern egyházak közös feladata. A győztes pártkoalíció elég időt kapott a történelemtől, s elég tapasztalatot gyűjtött be ahhoz, hogy az országot a homályból a fényre vigye. A Trianonban és Párizsban leszakított magyar nemzettestek eltűnését csak az erős magyar kormányzás és a magyar egyháztestek összehangolt programjával lehet megakadályozni, vagy legalább lelassítani. Figyeljük és kövessük Jézus és az apostolok kétezer éves tanítását az egyedül érvényes, cselekvő felebaráti szeretetről.

Koncsol Lászó

A cikk megjelent a Confessio Trianon 2010 rendkívüli különszámában

Fotó: kalligram.com