Hosszú asztal foglalja el a központi helyet az Ilosvay család otthonában. Mária, az édesanya mosolyogva jegyzi meg: hamarosan, amikor húsvét örömére végre a legtöbb családtag hazaérkezik, kihúzzák az asztallapokat. „Na, akkor lesz igazán hosszú!" – nevet. A szőke, mosolygós asszony körül valahogyan minden békésnek tűnik. Az asztal fölött mézeskaláccsal díszített koszorú lóg, a falon gyerekek rajzai, saját kezűleg készített ajándékai. Ilosvay Mária – ahogyan a legtöbben szólítják, Marika – és férje, Attila tizenhárom gyermeket nevelnek. Pontosabban neveltek, mert a nagyok már kirepültek a családi fészekből. Közülük három vér szerinti, a testvéreiket befogadták – Ilosvayék ugyanis a Sámuel Alapítvány családtípusú gyermekotthonaként „működnek”.

Segíteni kell

A Sámuel Alapítvány 2001-ben jött létre azzal a céllal, hogy családba segítse a kárpátaljai árva, illetve elhagyott gyerekeket. Nem volt egyszerű vállalkozás: Ukrajnában az alapítvány indította el az első családtípusú gyermekotthont. „Nagyon sok harcunk volt, mert amit az ember nem ismer, attól fél" – vallja Taracközi Ferenc, a Beregszászi Református Gyülekezet vezető lelkipásztora, az egyik alapító, aki még teológus volt, amikor megfogalmazódott benne, hogy valahogyan segíteni kell az állami gondozásba kerülő gyerekeken. Tanulmányai befejezése után Beregszászba helyezték, és az akkori ifivel utcagyerek-misszióba kezdett.

Ezzel párhuzamosan született meg az ötlet, hogy a gyülekezet égisze alatt az állami intézményektől eltérő mentalitással működtetett gyermekotthont nyissanak. A kilencvenes évek végére össze is gyűlt a terv elindításához szükséges összeg, de egy nyugtalan, álmatlan éjszaka után mégis visszaléptek. „Úgy döntöttem, hogy várunk. Közben megismerkedtem több intézménnyel, például a kecskeméti és az erdélyi illyefalvi gyermekfaluval. Egyre határozottabban éreztem, hogy a gondozottaknak az lenne a legjobb, ha teljes családban nevelkedhetnének. Végül Magyarországon, a Menedék Alapítvány működtetésében találtam egy család jellegű otthont. Habár még gyerekcipőben jártak, de az elvet nagyon jónak tartottam" – ismerteti a kezdeteket a lelkész.

Míg Taracközi Ferenc Beregszászban kereste a járható utat, addig néhány kilométerrel távolabb, a nagyszőlősi járási Tiszapéterfalván a helyi református líceum egyik tanára, Valkócz Éva is hasonló lelkülettel igyekezett segíteni a magukra maradt kicsinyeknek. Az iskola diákjaival hetente látogatta a Nagyszőlősi Járási Kórházban otthagyott gyermekeket, hogy azok némi szeretetet, figyelmet kapjanak.

Minden gyermek számít

Az „elfelejtett" gyermekek látogatása mára önálló misszióvá nőtte ki magát. Sipos József tiszaújlaki lelkész vezetésével a nagyszőlősi és a munkácsi kórház gyermekosztályán hagyott, ám örökbe nem fogadható kicsinyeket a Kárpátaljai Református Ifjúsági Szervezet (KRISZ) közreműködésével rendszeresen látogatják önkéntesek, és hivatalos munkatársak nyújtanak folyamatos ellátást számukra. Az anyai szeretetet ugyan nem tudják pótolni, de a gyermekek gondozásában, fejlesztésében jelentős változást értek el. A missziót Magyarországon számos gyűjtőponttal támogatják, ezekről részletesen a Kárpátaljai „Elfelejtett" Gyermekek Segítése (KEGYES) elnevezésű Facebook-csoportban tájékozódhatnak olvasóink.

Törvény születik

A lelkész és a tanárnő végül egymásra talált, és közösen kezdtek a családtípusú gyermekotthonok kivitelezési lehetőségei után kutatni. Ukrajnában akkoriban még nem volt hasonló kezdeményezés, ennek megfelelően vonatkozó törvény sem volt. A magyarországi Fehér Kereszt Gyermekvédő Alapítvány sietett a segítségükre, annak vezetőivel közösen szerveztek Beregszászban konferenciát, amely a Sámuel Alapítvány elindulásának mérföldköve volt. Illetékes szakemberek – például jogász – mellett olyan érdeklődők kaptak meghívást az eseményre, akiket vonzott a gyermekek befogadásának lehetősége. Köztük volt az Ilosvay házaspár is. A találkozó után imalánc indult a kezdeményezésért. Valkócz Éva és Taracközi Ferenc végül összeállított egy koncepciót, amelyet eljuttattak egy képviselőhöz. A törvénytervezetet három hónap alatt elfogadta a parlament, ráadásul kimondták: az országban minden más típusú árvaházzal szemben prioritást élveznek a családtípusú gyermekotthonok.

„A törvényre hivatkozva továbbléptünk. A megyei gyámügy fantáziát látott a dologban, hiszen Ukrajnában ők lehettek az elsők, akik éltek az új lehetőséggel, így támogattak minket. Habár, ahogy az lenni szokott, rögön hozzátették: törvény ugyan van, de pénz nincs… Az első gyermekotthont Tiszapéterfalván nyitottuk amerikai támogatással. Az államtól anyagi hozzájárulást három évig nem kaptunk, ettől függetlenül évenként nyitottunk új otthont. Később anyagilag is mellénk állt a vezetés" – összegzi Taracközi Ferenc.

„Az alapítvány kötelékébe jelenleg kilenc családtípusú gyermekotthon, egy befogadó és egy gyámcsalád tartozik, emellett több párnak segítettünk örökbefogadásban" – mondja Sipos Géza, az alapítvány elnöke, aki 2006 óta tölti be a tisztséget. Az ukrajnai családtípusú gyermekotthonokban a szülők két-három vér szerinti mellett öt-hét fogadott gyermekről gondoskodnak. Összesen legfeljebb tízen nevelkedhetnek egyidejűleg a családban.  Az úgynevezett befogadó család ettől kicsit eltér: a Bótrágyon élő házaspár két gyermeket, egy testvérpárt fogadott be két vér szerinti gyermeke mellé. Két évvel ezelőtt pedig egy gyámcsaláddal bővültek: a beregszászi gyülekezet munkatársának unokatestvérei szorultak segítségre. A testvérpár édesapja igen idős volt, az édesanya pedig nem foglalkozott a kicsikkel – a gyerekeket az intézetbe kerülés fenyegette. Ekkor döntött úgy a Kígyóson élő rokon, hogy gyámsága alá veszi őket.

Először imádkoznak

Az otthont teremtők kiválasztásánál fontos szempont, hogy hitben járó, keresztyén családok legyenek, hiszen nem egyszerű idegen gyerekeket sajátként nevelni. Ebben pedig Sipos Géza szerint nagyon fontos szerepet játszik a hit.

„A kiválasztás több lépésben történik. Először imádkozunk a kuratóriummal – emeli ki az elnök. – A kuratóriumi tagok kárpátaljai, anyaországi és felvidéki református lelkészek és egyházközeli emberek, de akad olyan is, aki a tengerentúlról követi figyelemmel a sorsunkat. Ezután meghirdetjük a lehetőséget a médiában és a gyülekezetekben. A jelentkezőket meghallgatjuk, lelkészi ajánlást kérünk az adott közösség vezetőjétől. Az érdeklődők betekinthetnek egy már létező család hétköznapjaiba. Ez azért nagyon fontos, mert tudniuk kell, mire vállalkoznak: emberéletekről van szó, nem gondolhatják meg magukat útközben."

Jogos az óvatosság: amennyire nemes, épp annyira nehéz is a szülők feladata. Többnyire nem tudják, hogy milyen korú, nemű, nemzetiségű, bőrszínű, egészséges vagy sérült gyermekeket kapnak. Az illetékes gyámhivatalok ragaszkodnak ahhoz, hogy a hozzájuk tartozó gyerekeket fogadják be, ez pedig gyakran azt jelenti, hogy a kicsik valamilyen betegségben szenvednek. Van olyan család, ahol szinte mindegyik nevelt gyermek hasonló hátránnyal indul. Ez az Ilosvay családra is igaz.

Esély a gyógyulásra

„Érdekes, soha nem féltünk attól, hogy a sérült gyermekek nevelése nehezebb lenne, vagy hogy hátrányba kerülnénk emiatt" – tűnődik Marika. „Mindig elsőbbséget élveztek nálunk, mert nekik sokkal nehezebb családba kerülniük" – mondja az asszony a lehető legnagyobb természetességgel. Az első beteg gyermeket még a Sámuel Alapítvány létrejötte előtt, immár huszonkét éve fogadták be.

István nyitott hátgerinccel született, műtétre várt. Akkoriban Beregszászban egy holland lelkésznő végzett kórházmissziói szolgálatot, aki a beavatkozás és a lábadozás idejére családba akarta helyezni az elhagyott csecsemőt. A gyülekezetben kerestek befogadókat, Ilosvayék pedig jelentkeztek. Marika ekkorra már három kisgyermeknek adott életet, Dániel, a legkisebb, egyéves volt. Végül őket választották a feladatra, és a misszióban résztvevők megosztották velük: az álmuk az, hogy a kisfiú véglegesen családba kerüljön. Marikáék pedig rábólintottak.

Istvánt megműtötték. Az operáció alatt a fiúnak több idegszálát elvágták, a beavatkozást végzők meggyőződése volt, hogy soha nem fog lábra állni. A beteg, eredetileg állami gondozásra ítélt cigány kisfiú sorsával nemigen törődtek az orvosok, Marika szerint gyakorlatilag kísérleti alanyként használták.

„Másfél éves volt, amikor hozzánk került. Legtöbben le akartak beszélni róla. Mi viszont nem éreztük a műtét súlyát. Babaként tekintettünk rá, akiről gondoskodni kell, aki a járni tanulás előtt van. Úgy tanítgattuk, ahogyan egy egészséges gyermeket – és elindult. Egy évvel később mentünk vissza Ungvárra kontrollra. Az orvos nem akart hinni a szemének, azt mondta, csoda történt, mert ez a gyermek nem járhatna. Azt, hogy ez elviekben nem történhetett volna meg, mi akkor, István hozzánk kerülése után egy évvel tudtuk meg" – emlékezik vissza Marika.

Míg beszélgetünk, hol az egyik, hol a másik szék mögül kukucskál ki a nyolcéves Rebeka, oda-odabújik anyjához. „Ők, a kicsik azok, akik a legtöbb figyelmet igényelnék most" – mondja Marika, aki szerint ha több ideje jutna külön-külön a gyerekekre, mindegyikük meggyógyulna. „De nem tudok ötfelé szakadni" – öleli magához a kócos szépséget. Öten vannak ugyanis a kicsik. „Márton és Levente autista, velük a nap huszonnégy órájában kellene foglalkoznom" – mondja az asszony.

Mártont tizennégy hónaposan, háromkilósan hozták el Szolyváról. Az orvos búcsúzóul megjegyezte: úgy vigyék haza, hogy másnap úgyis temethetik. Szinte minden szerve beteg volt. „A sok szörnyűségből mi semmit nem érzékeltünk. Hazahoztuk, és akár egy újszülöttet, dajkáltam – pontosan úgy, mint most a pár hónapos, egészséges unokámat" – árulja el Marika. Márton ma tizenhárom éves, és hatalmas szeretettel csüng az anyukája nyakán.

„Néha mi magunk sem hisszük el azt, ami körülöttünk történik. Fruzsi lányunk autista, szívbillentyű-leragadással egészen Kijevig mentünk a gyógyulásáért – ma egészséges. Egyik fiunk epilepsziás volt, nyolc hónapig éjjel-nappal felügyeletre szorult – mára eltűnt a betegség, pedig elviekben ez sem történhetett volna meg" – sorolja a csodákat az édesanya.

A nehézségekkel szembenézéshez a szülőknek szüksége van más impulzusokra is. Énidőre ugyan kevés lehetőségük van, de van valami, ami az egész családot örömmel tölti el, ez pedig a cukrászat. Marika kezei közül igazi tortacsodák kerülnek ki. Ilyenkor fel is töltődik: nagyon örül, amikor pozitív visszajelzést kap a rendelésekről. Tavaly óta az Ilosvay Cukrászat neve már kézműves fagylaltjairól is ismert a kárpátaljaiak között, számos helyi fesztiválon is kóstolhatták portékájukat. „Ez a férjem, Attila álma volt. Amikor a gyerekek kicsik voltak, mindig azt mondta, hogy olyan jó lenne, ha egyszer végre annyi fagyit ehetnének, amennyit csak akarnak. Isten meghallgatta a kérését. Az édes hobbi pedig a családi bevételhez is hozzátesz: amikor már épp kiürül a kassza, befut egy tortarendelés. – Sosem előbb – mindig akkor rendeli ki az Úristen az elégségeset, amikor szükség van rá" – mondja Marika. 

 Kézzelfogható csoda

A kiegészítésre pedig szükség van. Habár 2006 óta az állam anyagilag is az otthonok mellé állt, az összeg azóta alig változott, ez pedig még a rezsitámogatás, az úgynevezett szubvenció ellenére sem elég. Ezért Sipos Géza elnök szerint nagyon hálásak minden önzetlen segítségért. Rendszeresen támogatja az alapítványt a Dorcas Segélyszervezet Kárpátaljai Kirendeltsége, a Magyar Református Szeretetszolgálat, gyülekezetek, magánszemélyek is adakoznak. Mivel az ukrajnai gazdasági helyzet igencsak mélyen van, elkél minden segítség. Emellett pedig a jövőre is gondolnak, új feladatok, tervek születnek, amelyekhez szükség van az anyagiakra is.

A „sámueles” családokhoz jelenleg közel száz gyermek tartozik. „A bentlakásos gyermekotthonokban, például Beregszentmiklóson vagy Tiszakeresztúrban, általában nyolcvan-kilencven gyermek él. Azt szoktam mondani, hogy a közreműködésünkkel Kárpátalján immár megszűnt egy ilyen intézmény. Ez az Úristentől kapott, kézzelfogható csoda" – állapítja meg Sipos Géza, aki hangsúlyozza, hogy nagyon hálásak a szülők tevékenységéért, hiszen jól tudják, mekkora áldozatvállalást jelent ez.

Az elnök nem téved: a családok emberfeletti munkát végeznek. Marika elismeri, hogy párjával esténként iszonyú fáradtsággal esnek az ágyba, de állítása szerint reggelre ez egyszerűen eltűnik. „A legtöbb dolog szervezés kérdése, és valahogy mindenhez kapunk türelmet, energiát. Hogy honnan? Csak fentről – ennek nincs jobb magyarázata" – foglalja össze az édesanya.

Kocsis Julianna, fotó: Makó András

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2019. május 5-i számában.