Az úgynevezett Accrai Hitvallás kapcsán magyar reformátusok és testvéregyházak képviselői is megfogalmazták álláspontjukat. Ez jelenik meg azokban a kommentárokban és elemzésekben, amelyet a delegáció korabeli tagjai és keresztyén szakértők fogalmaztak meg a Confessio 2005/1. számában.
Bevezetés
A következőkben támpontként néhány kiegészítő megjegyzést szeretnék tenni, amelyek talán segíthetik a megértést, a továbbgondolást. Erre már csak azért is szükség van, mert a RVSZ tagegyházaként egyházunk is döntés előtt áll: sajátjaként tudja-e elfogadni a fenti szöveg megállapításait, helyzetelemzését, mi több, csatlakozni kíván-e a többek által már gyakorolt hitvallástételhez?
1. Bővölködő élet
A Református Világszövetség 24., Accrában (Ghána) tartott világtalálkozójának témáját igei vezérfonálként a jézusi mondás foglalja össze: „én azért jöttem, hogy életük legyen, sőt bőségben éljenek.” (Jn 10,10). A találkozás célja az életnek Isten ajándékaként való ünneplése volt: csodálatos élmény volt megtapasztalni az afrikai keresztyének életigenlését, mélységes és örvendező Krisztus-hitét, vendégszeretetét és áldozatkészségét a számunkra nehezen elképzelhető nyomorúság közepette. A bovölködő testi, lelki, szellemi élet fenyegetettségét közvetlen közelről tapasztalhattuk meg. Ezt látva fogalmazódott meg saját felelősségünk, az összefogás sürgető volta, a tenni akarás a nagytalálkozón résztvevő 217 tagegyház mintegy 400 delegáltjában és 600 megfigyelőjében. Számos dokumentum látott napvilágot, több fontos közös ügyben köteleztük el magunkat. Ezt azért fontos megemlíteni, mert a jelenleg tárgyalt dokumentum talán azt a hamis látszatot keltheti, hogy a Világszövetség csak társadalmi kérdésekkel foglalkozik. Kétségtelenül fontos szerep jut a világ sorsát meghatározó gazdasági, társadalmi, ideológiai kérdések (emberi jogok, erőszak, nők egyenjogúsága, AIDS stb.) megvitatásának, és keresztyén hitünkből következő alternatívák megfogalmazásának. De emellett a teológiai és spirituális megújulás, a szétszakadozott református család egysége, református identitásunk közös megfogalmazása, a világméretű misszió, illetve az istentisztelet öröme (amelynek magával ragadó erejét magunk is megtapasztalhattuk számos alkalommal) egyaránt a napirend részei voltak.
2. Processus confessionis
A nagytalálkozón elfogadott hitvallási nyilatkozat, ahogy azt a címe is jelzi, egy hosszú folyamat eredménye. A szövetségbe, együttgondolkodásra és közös cselekvésre hívás korábbi kezdeményezések után az 1997-es debreceni világtalálkozón hangzott el. A célja a világ jelenét meghatározó globális folyamatok mozgató erőinek, eredetének, tartalmának és következményeinek vizsgálata, illetve az igazságosabb világrend, a gazdasági és ökológiai igazságosság előmozdítása volt. A folyamat azonban nem csupán egy igazságtalan világrend felismerésében és az arra adott válaszlehetőségben áll (tanulásban és felvilágosodásban), hanem hitvallástételhez vezet. A processus confessionis új fogalma hivatott kifejezni az együttgondolkodásnak ezt a folyamatát. Ez a megnevezés a status confessionis, azaz a hitvallásos helyzet teológiailag elfogadott terminusából született. Ennek kiemelkedő példája, prototípusa az 1934-es Barmeni Nyilatkozat, amely a Német Keresztyének (Deutsche Christen) tévelygéseit a Szentháromság Istenbe vetett hit megvallásával utasítja vissza, ezzel a hit sértetlenségét, lényegét veszélyeztető hamis tanításnak, eretnekségnek kiáltva ki azt. Lényege, hogy amellett tanúskodjon, hogy nincs más evangélium, és nincs más kijelentés, csak Jézus Krisztus. Ő az Úr.
Az Egyházak Világtanácsa az 1998-as Harare-i nagygyűlésén maga is csatlakozott az RVSZ felhívásához. A gazdasági igazságtalanság és az ökológiai krízis valamennyi jelentős egyházi világfórum meghatározó témája azóta. Fontos megjegyezni, hogy nem lezárt folyamatról van szó, ahogy azt a dokumentum záró része is kifejezésre juttatja.
3. Hitvallás vagy nyilatkozat?
Az előzőeknek megfelelően többről van szó, mint nyilatkozatról, üzenetről vagy tanításról. Nem egy kiemelkedően fontos szociáletikai állásfoglalást tartunk kezünkben. Olyan kérdésként jelenik meg a gazdasági igazságtalanság és környezetrombolás, ami hitbe vágó, a hit lényegét érinti. A neoliberális gazdasági globalizáció tehát hamis tanításként, istentagadó ideológiaként kerül elutasításra. A dokumentum azzal indokolja ezt, hogy a világgazdasági folyamatokat meghatározó ideológia, kvázi-vallásként, kizárólagosságot követel magának, alternatíva nélkülinek tartja magát. A legélesebb vita pontosan ezen a ponton bontakozott ki: valóban hitvallásos helyzetről beszélhetünk? Ez a jelenség valóban az egyház hamis tanítása? Hiszen Barmen esetében, ahogy később, 1986-ban az Appartheid ideológiáját elítélő Belhar-i Hitvallásban, erről volt szó. A hitvallásos helyzet kikiáltásának célja egyébiránt a kezdetektől mozgatórugója volt a folyamatnak:
1995-ben Kitwe városában (Zambia) tartottak már egy regionális tanácskozást Református hit és gazdasági igazságosság címmel, ahol célként azt határozták meg, hogy az afrikai teológiai tapasztalatok alapján vallástételre hívjanak. Ebből is nyilvánvaló, hogy a dokumentumot elfogadók között többségében olyan teológusok és egyházi delegáltak találhatók, akik mindennapjaikban saját bőrükön tapasztalják meg az igazságtalan világfolyamatok életveszélyes hatásait. Az európai küldöttek nagy része mégis úgy látta, hogy nem valósul meg a hitvallásos helyzet, ezért a helyzet súlyosságát, a globalizáció jelenlegi formáját elfogadhatatlannak tartva a nyilatkozat, intés, manifesztum nevet javasolta. Bár a javaslatot a nagygyűlés nem vette figyelembe, a dokumentumot jelenlegi formájában néhány kivételtől eltekintve konszenzussal elfogadták.
4. Nem a liberalizmus a célpont
A dokumentum nem a liberalizmust általában ítéli el, bár ilyen hangok is hallatszottak a nagygyűlésen. A célpont a 9. pontban körülírt neoliberális ideológia, amelyik kizárólagosnak hirdeti magát. Ígérete szerint a korlátozás nélküli verseny, a nemzeti piacok megnyitása, a mind teljesebb gazdasági globalizáció a Föld népeinek felemelkedését eredményezi, a boldogság lehető legnagyobb mennyiségét, ahogy az utilitarista etikai szemlélet meghatározza saját maximáját. Ám ahogy az utilitarizmussal szembeni kritika arra hívja fel a figyelmet, hogy a boldogság és jólét halmozódása, mennyiségi növekedése nem jelenti annak igazságos, vagyis egyre több embert érintő elosztását, úgy a gazdasági gyarapodás is csak keveseket érint: azaz gazdasági erőközpontok alakulnak ki, tőkefelhalmozás és tőkespekuláció irányítja a világfolyamatokat. Ez pedig azt eredményezi, hogy hatalmas tömegek válnak a globális gazdasági struktúra áldozataivá, veszteseivé elsősorban Afrikában, Ázsiában és Dél-Amerikában. A dokumentum, mint sok hasonló elemzés, arra is rámutat, hogy napjainkra az így kialakult globális gazdasági rend összefonódott egy kulturális, politikai és katonai hatalommal. A piac nemzetközivé válásával az azt védő jogi és politikai struktúrák is globálissá váltak. Pontosan ebben van a helyzet súlyossága és összetettsége. A birodalom név is ezért merülhetett fel (Ld. 11. pont). A birodalom szó is vitát váltott ki, ennek köszönhetően pontosításra került sor: ezen kifejezésen a gazdasági, kulturális, politikai és katonai hatalom egységesülését értjük . Nem nagy titok: az Amerikai Egyesült Államok ma az egyetlen olyan hatalom, akire ez a leírás illik (13. pont).
Némi feszültség tetten érhető a dokumentumban. A magyar delegáltak felvetésének nyomán a 19. pont ugyanis említést tesz a tervgazdaságokról, amelyek ugyancsak aláássák Isten egyedüli, legfőbb hatalmát, és ellentétesek Isten igazságos törvényével. Ezen a ponton mintha megtörne az egység, ahogy a 21. pontban is említést tesz a dokumentum minden, magát alternatíva nélkül valónak hirdető rendszerről. Ez azt sejteti, hogy nemcsak a neoliberális kapitalizmus sérti Isten szövetségét és a teremtményeinek javát. Kétségtelen tény, hogy ezeknek ma nincs olyan jelentős befolyásuk a világ sorsára. Ennek ellenére kérdés az, hogy milyen mértékben határozhatja meg hitbeli és teológiai ítéletünket a globális rend történelmi és szociológiai helyzetértékelése.
5. A teológiai érvek rövid összefoglalása
Mivel nem tisztem kritikai megjegyzéseket tenni, összefoglalásképpen leszögezhetjük: a dokumentum a neoliberális kapitalizmust nem csupán azért kritizálja, mert napjaink igazságtalan világrendjének kialakulásáért és fenntartásáért felelős, hanem olyan ideológiaként ítéli el, amelyik Isten szuverén teremtői akaratát sérti. Azaz, ha Istent választjuk, a hit döntésével a neoliberális ideológiát el kell vetnünk. Az ugyanis a Mammon megtestesítője, az igazságosság ellensége. Az elítélés alapjáról már szót ejtettünk. Lássunk néhány konkrétumot, pozitív kijelentést, amelynek fényében a jelenlegi rend (és ideológia) ellentmond Isten teremtői akaratának. A világ Isten háztartása, amelyért felelősséggel tartozunk. Senki sem kerülheti meg a rárótt felelősséget a teremtett világért és minden teremtményért. Isten ugyanis szövetséget kötött minden teremtménnyel, azaz az igazság, béke és áldás (bővölködő élet) nem lehet csak kevesek sajátja. Az a rendszer, amelyik a kevesek gazdagságát sokak szenvedése, kizsákmányolása és halála árán éri el, ellentétbe kerül Isten szövetségben kijelentett akaratával. Éppen ezért nem képzelhető el globális gazdasági és politikai rend globális igazságosság és felelősség, világméretű szolidaritás nélkül. A hatalommal bírók döntéseit a legkisebbek, a legelesettebbek érdeke kell, hogy meghatározza. Isten igazságossága az emberi rendet is arra kötelezi, hogy az igazságosság etikai normáját kövesse.
Mindebben kifejezésre jut az a keresztyén meggyőződés, hogy a krisztusi remény nem csupán lelki valóság, hanem a konkrét társadalmi-gazdasági megvalósulást keresi. Kérdés, hogy sikerült-e éppen ezeknek az alternatíváknak a felmutatása, nem maradt-e el a konkrét útmutatás. Hogy nem egyoldalú-e az ítélet? Egy bizonyos: a világméretű keresztyén összefogás, szövetség minket is arra kötelez, hogy szembe nézzünk ezekkel a kérdésekkel, és szakmailag, teológiailag megalapozott válaszokat keressünk. És ahogy a Református Világszövetség tagjai saját felelősségüket és mulasztásukat is megvallják, a liberalizmusnak is számot kell vetnie saját felelősségével, ideológiai gyökereivel, alapvető értékeivel, és ennek fényében értékelni a világ jelenlegi helyzetét. Egy hatalommal bíró ideológia nem kerülheti el, hogy saját hitvallását (bármilyen furcsán hangzik is ez pontosan a liberalizmussal kapcsolatban), saját törekvéseit nyíltan vállalja.
Ódor Balázs
Eredetileg megjelent a Confessio 2005/1. számában
A Református Világszövetség legutóbbi nagygyűlésén (2004. július 30- augusztus 13), a ghanai Accrában feszült viták, sokszor izgalmas, de többnyire céltalan háttérbeszélgetések közepette született meg a „Szövetségben az igazságért a gazdaságban és az ökológiában” című dokumentum, mely részben hosszú évek előkészítő munkáját összegzi, részben az Accrában is föltáruló egyházi vonatkozásokat tükrözi. Azért kell a részben-részben kifejezést használnunk, mert egyrészt a dokumentum lényegi mondandója már az 1990-es évek elején is többször szerepelt a RVSZ különböző szintű megbeszélésein,[1] sőt, az 1997-es debreceni nagygyűlés egyik fontos határozatát éppen az a kérés képezte, hogy a tagegyházak „processus confessionis” keretében behatóan tanulmányozzák ezt a témát.[2] Másrészt azért is jogosult a részben-részben kifejezés, mert bármikor is jelent meg az az igény, hogy a református egyházak közösségének hitvallást kell/kellene közzé bocsátania a globális gazdasági igazságtalanság kérdésében, egy ilyen vonatkozású, de bármilyen más tárgyú hitvallás megalkotásához, és legfőképpen konszenzussal való elfogadásához drámai mozzanatosságra is szükség lenne.[3] Ennek lett kiválasztott helyszíne az accrai nagygyűlés, valóban nem nélkülözve drámai jelleget sem.[4] Az évtizedet is kitevő tanulmányi és előkészítő munka után, az accrai nagygyűlés egyik magasztos záró eseményének készült e dokumentum becikkelyezése. S valóban így is lett, és mégsem lett úgy. A teljes konszenzus csaknem meg is valósult, de a hitvallás hitvallási jellege elsikkadt. Csupán néhány küldött szavazott nemmel,[5] illetve néhány tagegyház már a nagygyűlés előtt jelezte, hogy az előkészítő dokumentum teljes revízióját kéri.[6] Ugyanakkor a hosszú évekre visszatekintő előkészítő munka, mely a „processus confessionis”-t egy beállt „status confessionis”-ig vezette volna, gyakorlatilag kudarcot vallott. Ezért e dolgozat keretében Szövetségben az igazságért a gazdaságban és az ökológiában c. tételsorozatot következetesen dokumentumnak fogom nevezni. Ezen megnevezésemnek nemcsak külső okai vannak (például, elmulasztott tartalmi lehetőségek, illetve formai fenntartások), hanem magában a szövegben is több támogató indok szól ezen szóhasználat mellett.
I.
A dokumentum negyvenkét cikkelyből áll, ebből az úgynevezett belső rész tekinthető voltaképpen hitvallásnak (17-36. cikkely). Terjedelmileg azonban ez csak mintegy kétötöde a teljes dokumentumnak. Ennél terjedelmesebb a bevezető rész, illetve „az idők jelei” című fejezet (1-16. cikkely), melyek a hitvalló helyzet (status confessionis) beálltát, illetve a hitvallás szükségességének felismerését jelzik. A dokumentum záró része pedig (37-42. cikkely) ajánlásokat és útmutatásokat fogalmaz meg a tagegyházak számára. A dokumentum szó használatát a 15. cikkely megfogalmazása számomra eleve indokolttá teszi. Itt a következőket olvashatjuk: A hitbeli meggyőződés („faith commitment”) számos módon kifejezhető a helyi és teológiai hagyományok szerint: ez lehet hitvallás (confession), a hit közös megvallása („confessing together”), hitben való megállás („faith stance”), hűséges megállás Isten szövetségében („being faithful to the covenant of God”). Mi a hitvallást (confession) választottuk, nem a klasszikus tanbeli hitvallás (doctrinal confession) értelmében, mert a Református Világszövetség nem alkothat ilyen hitvallást, hanem azzal a szándékkal, hogy megmutassuk, mennyire szükséges és sürgető tevőleges felelet adnunk korunk kihívásaira, valamint a debreceni felszólításra. Arra hívjuk a tagegyházakat, hogy fogadják el közös bizonyságtételünket és válaszoljanak arra. Ez az elvi és tartalmi döntés, vagyis a dokumentum jellegének és céljának pontosítása és meghatározása több megjegyzést is szükségessé tesz. Ezelőtt azonban fel kell hívnunk a figyelmet arra a további, belső ellentmondásra, mely a 15. cikkely és a szöveg záró része között mutatkozik. A 37. cikkelyben ugyanis azt olvassuk, hogy a dokumentum mégsem hitvallás, hanem a hit közös megvallása („confessing together”): „Hitünk közös megvallásával Isten akaratának engedelmeskedve kötünk szövetséget, mely hűségünk cselekvő kinyilvánítása a kölcsönös szolidaritásban és a felelősségteljes kapcsolatokban”. A 38. cikkely pedig a processus confessionis-ra utalva kifejti, hogy ezen a közös úton némely egyházak már hitvallásban nyilvánították ki elkötelezettségüket. „Buzdítjuk őket, hogy folytassák ezen hitvallás[7] alkalmazását is konkrét tettekre mind területileg, mind helyileg. Más egyházak már elkötelezték magukat e folyamatban, beleértve a cselekvést is. Őket további elkötelezésre bíztatjuk a tanulás, hitvallás és cselekvés terén. Azokat az egyházakat, melyek még a felismerés folyamatában vannak, arra biztatjuk a közös szövetségi felelősség alapján, hogy mélyedjenek el a tanulásban, és tegyenek lépéseket a hitvallás felé”[8]. A 39. cikkely ugyanakkor újra hitvallásról beszél: „A nagygyűlés felhívja a tagegyházakat, hogy vállalják helyi gyülekezeteikben ezen hitvallás értelmezésének nehéz és prófétai feladatát”.
A sorozatos ellentmondások, hogy ti. a dokumentum egyszer hitvallásnak nevezi magát, illetve a nagygyűlést is (4. cikkely), máskor pedig közös hitvalló cselekménynek (mely utóbbi lehet valamely más hitvallás, pl. a Credo liturgikus elmondása, vagy ünnepélyes csatlakozás valamely szimbolikus irathoz), azt mutatják, hogy a dokumentum sokkal inkább kompromisszum eredménye, mintsem konszenzusé. Azok az ajánlások pedig, melyek a dokumentum záró részében a Nagygyűlés nevében szólnak a tagegyházakhoz (további elmélyedés, a dokumentum értelmezése és képviselete a tagegyházakban, cselekvő összefogás más egyházi és nem egyházi szervezetekkel), arra utalnak, hogy mind a nagygyűlésen, mind a dokumentumban többszörös erővel mutatkozott meg, illetve mutatkozik meg az ökumenikus és felekezeti világszövetségek megalakulásuktól fennálló problémája. Ez pedig a felelős képviselet kérdése. A dokumentum vitáját szüntelenül végigkísérte az a sokszor ki sem mondott feszültség, hogy miképpen lesz majd lehetséges ennek a hitvallásnak képviselete az otthoni, küldő egyházakban? Kit fog kötni, kire nézve elkötelező, milyen konzekvenciákkal járhat elfogadása? Az egyházi élet mely szintjén lesz alkalmazható, például tanításra, liturgiai aktusra, közéleti nyilatkozattételre? A dokumentum azon elhatárolásai, melyek kimondják, hogy ez a megnyilatkozás nem hagyományos doktrinális jellegű hitvallás (mint például az óegyházi és reformáció korabeli hitvallások többsége), nem egyesülési hitvallás (mint például számos huszadik századi egyház egyesülési dokumentum), s nem is liturgiai szöveg (erre is bőséggel van példa az egyház történetéből), jól mutatják azt a beszűkített teológiai horizontot, melyen az eredeti szándék is mozgott.[9] Az eredeti célkitűzés nehézkességére többen rámutattak már az 1990-es évek derekán, a debreceni nagygyűlés előtt is. Teológiailag ugyanis igencsak kérdéses, hogy valóban hitvalló helyzet áll-e be és vele felismerés esetén a hitvallás kényszere, ha egy adott helyzet (konkrétan: a globális gazdasági világrend igazságtalansága) túlhalad az etikai kérdések szintjén, és teológiai kérdéssé válik.[10] Vagy ha ez a nehézkesség nem is akadály, hogyan lehet eleget tenni egy eredetileg etikai igényből támadt teológiai állásfoglalás etikai visszafordításának, melyet a dokumentum záró része oly nagy nyomatékkal igényel a tagegyházaktól? (41. cikkely: „A Nagygyűlés buzdítja a tagegyházakat, hogy ültessék át e hitvallást a gyakorlatba”) Hogyan lehetséges prófétailag értelmezni valamit (39. cikkely), ami maga is prófétai értelmezés (lásd a dokumentum hivatkozását az Ézsaiás 58, 6-ra, illetve az 5-14. cikkelyt: „az idők jelei”)?
Mindezeket figyelembe vévén, nagy óvatosságra vall, hogy a dokumentum a 15. cikkelyben talán a nagygyűlésen elhangzó kritikai megjegyzések hatására is ennyi distinkciót alkalmaz. De éppen ezen óvatosság nyomán, immár magam is jogosultnak érzem, hogy bármilyen recepciót szabadon hagyva, ne hitvallásról, hanem dokumentumról beszéljek.
II.
A műfaji-formai viták mindazáltal eltörpülnek a tartalmi kérdések mellett. Tartalmi szempontból az egyházi hitvallásokat három csoportba lehet osztani: 1) a keresztyén hit átfogó összegzései, 2) egyházak egyesülése nyomán született konszenzus-szövegek, 3) az evangélium lényegbe vágó tartalmának felidézése szorongató helyzetben (martüria). Az accrai dokumentum a harmadik típushoz áll a legközelebb, s nemcsak azért, mert az elsőt eleve kizárja (15. cikkely), s mert a második típus felidézése a nagygyűlésen eleve okafogyott volt, hanem azért, mert mondandóját is eleve így pozícionálja. Mind a bevezetésben (1. cikkely), mind az 5-16. cikkelyek („Az idok jelei”) szorongató és drámai helyzetről szólnak, mely az Istenbe vetett hit épségét és a keresztyén tanítványságot lényegében véve érinti (16. cikkely)[11], illetve élet és halál kérdése (6. cikkely)[12]. Erről a helyzetről nyújt elemzést a dokumentum első, és összességében nagyobb hányada. Egyrészt valóban megrendítő tényeket mutat be, melyek a dokumentum szerint a neoliberális gazdasági globalizáció termékei. Ezek: a gazdag észak és a szegény dél közötti egyre mélyülő gazdasági szakadék, a szegénységben élők számának növekedése, az eladósodott országok kiúttalansága, a népegészségügyi programok összeomlása, éhínségek, gazdasági erőforrásokért vívott háborúk, környezetszennyezés, természeti katasztrófák, a klímaváltozás beláthatatlan, de máris érezhető következményei. A dokumentum szerint ezek a riasztó tények „az idők jelei” kategóriájába esnek, melyek értelmezése elől nem lehet kitérni (6. cikkely). Az alapvető értelmezési vonatkozás így elsősorban gondviselési jellegű: „olyan botrányos világban élünk, mely tagadja, hogy Isten mindeneket életre hív”. (7. cikkely). A „God’s call to life” kifejezés igen mély teológiai konnotációkat hordoz, mert emlékeztet egyrészt a teremtési rendek protestáns-református tanítására, másrészt nyit a szövetség fogalma felé (mely a dokumentum másik főmotívuma), és harmadrészt sajátosan egyetemlegesíti is az elhívás (call, Beruf, vocatio) kategóriáját, és azt általános élet-elhívási kategóriává emeli. Ez lenne az a sajátos isteni elhívás, mely az élet teremtéséből és az isteni gondviseléséből következik. Ennek az életnek most már mint specifikusan emberi életnek az igazságosság és méltányosság dimenziójában kell/ene kiteljesednie (itt kapcsolódik be a szövetség motívuma). A dokumentum és az egész nagygyűlés krisztológiája is ez alatt a szempont alatt áll. A megértés fókuszában nem a totus Christus áll, hanem a teremtett világ sóhajtozása (5. cikkely, vö. Róma 8,22), az idők szorongató jelei (6. cikkely), a botrányos világ (7. cikkely), a neoliberális gazdasági globalizáció okozta krízis (8. cikkely). Mindennek a gyökere összefoglaló néven a „birodalom”. (11. cikkely: „tudatában vagyunk, hogy a jelenlegi világrend, illetve zűrzavar (dis/order) egy rendkívül összetett és erkölcstelen gazdasági rendszerben gyökerezik, melyet birodalom (empire) védelmez.”)
Ezzel szemben, illetve a birodalmi ideológiával szemben emel szót a dokumentum, mint hitvallás. Elítéli, hogy a birodalom alternatíva nélkülinek mutatja a neoliberális gazdasági globalizmust, hamis ígéretekkel kecsegtet és a világ megmentőjeként tetszelegve teljes engedelmességet követel magának. Ez a pretenció bálványimádás (10. cikkely). Mivel gazdaságpolitikai ideológiáról van szó, a következő cikkelyek (12-16) beható elemzésnek vetik alá azt, egybevetik a klasszikus liberalizmus államtanával, bírálják a korlátlan tőkefelhalmozás cinizmusát, s megállapítják, hogy mivel a globális gazdasági igazságosság az Istenbe vetett hitünk épségének szerves része („global economic justice is essential to the integrity of our faith in God”) hitvallást kell tennünk Isten és egymás előtt (16. cikkely). A dokumentum bevezető része még egy mozzanatos élményt is megemlít, mint a belátást és közös megvallást segítő tapasztalatot. A nagygyűlés idején a delegátusok felkeresték a ghanai tengerparton levő egykori erődöket (Elmina, Cape Coast), az egykori rabszolga kereskedelem rettentő színhelyeit, s az ott látottakat összekapcsolták a globális elnyomó gazdasági rendszerrel (3. cikkely).
Ilyeténképpen előttünk állnak a hitvallás premisszái. Ezek: 1) Általános gazdasági, politikai, kulturális és környezeti válság (megbotránkoztató világ), ennek oka a birodalom által kiépített neoliberális gazdasági globalizmus és annak ideológiája, szemben a globális gazdasági igazságossággal. Tehát a hitvallásra kényszerítő válság gazdasági természetű. 2) Az Istenben hívok és a Krisztus tanítványságában élők közösségének hite forog kockán, vagy legalábbis annak épsége kerül veszélybe, amennyiben a globális gazdasági igazságosságot nem tekintik hitük szerves részének. Azaz az igazságtalan gazdasági világrend hitvallásra eleve kényszerítő tény. 3) Isten általános életmeghívása, mely életbőséget hozó gondviselésében teljesedik ki, szemben áll az életet tagadó struktúrákkal. Ez hitvallásra kényszerítő feszültség.
Ezekrol a premisszákról azért szükséges külön is szólni, mert az évtizedekkel korábbi egyházi megnyilatkozások (lett légyen szó felekezeti vagy ökumenikus deklarációkról) már legalább az 1960-as évek közepétől hangot adnak ugyanezen valóság leírásának. Közelebbről pedig, mint jeleztük, már az 1995-ben született kitwei nyilatkozat és a debreceni nagygyűlést előkészítő anyagok is szinte szóról szóra egyeznek az accrai dokumentumban olvasható elemző részekkel. Ugyanakkor jelentős eltérés mutatkozik abban, hogy az utóbbi idők Amerika ellenes bírálatainak egyik metaforája került a dokumentum tengelyébe. Néhány éve olyan szociológiai elemzések láttak napvilágot az Amerikai Egyesült Államok hatalmi és gazdasági politikája kapcsán, mely elemzéseket szerzőik a „birodalom” metaforája alatt tárgyalják. A latin-amerikai felszabadítás teológusok, akik a szovjet rendszer összeomlásakor háttérbe szorultak, ezen elemzések okán új gyúanyagot kaptak elsősorban marxista filozófiai ihletésű ideológia-kritikájuk számára. Az accrai nagygyűlés számos vitájában olykor erőszakosan is kitartottak eme premisszájuk mellett, s az Egyházak Világtanácsa első nagygyűlésének (1948) mottóját („Isten rendje és az emberi zűrzavar”) elcsavarva, gazdasági zűrzavarról (rendetlenségről) szólnak, melyből következik, hogy Isten rendje is gazdasági természetű. (Az igazságos gazdasági világrend az Istenbe vetett hit lényegi – „essential” - része, 16. cikkely). Ez a leszűkített, monokauzális vonatkozás, vagyis minden lehetséges rossz és jó gazdasági kérdésként való értelmezése döntően kihat a dokumentum hitvallási részének mind krisztológiai, mind egyháztani részére. A dokumentum a bűnnek és a megváltásnak valóságát társadalmi, és azon belül is gazdasági szinten értelmezi,[13] kiegészítve ezt immár az ökumenikus mozgalmakba is beszivárgott ökologizmussal, és ezzel mind a hitvalló helyzet szükségességének felismerését, mind pedig egy ebből megszülető hitvallás esetleges elfogadását hátráltatja. Ez a recepciós akadály elsősorban azokban az egyházi közösségekben kézzelfogható, melyekben nem fogadják el ezt a premissza-rendszert. S nem azért, mert ideológiai különbségek vezetnék őket, vagy társadalmi, gazdasági előnyök haszonélvezői lennének, hanem azért, mert teológiai látásuk más, mélyebb.[14] Például, a küldöttek nagy része a „birodalom” kategóriája esetében sem a biblia-teológiai megjegyzéseket nem fogadta el, sem pedig a közép-európai küldöttek azon aggályát nem méltányolta, hogy az egytételűvé tett megfogalmazás elsikkasztja például a szovjet birodalom vétkeinek felemlítését, illetve más birodalommá szerveződő hatalmak törekvéseit (pl. Kína[15]), illetve mellőzi a terrorizmus elítélését.
III.
Mindezeket figyelembe véve immár a dokumentum hitvallási részéről kell szólnunk. Bár a dokumentum 4. cikkelye eltorzítja a Református Világszövetség nagygyűlésének teljes célkitűzését („azért gyűltünk egybe, hogy hitbeli elkötelezettségünkről döntsünk”), kétségtelen, hogy hosszú ideig tartó előkészítés előzte meg a hitvallási rész kodifikálását. Ezt a hitvallási részt a 17-36. cikkelyek foglalják magukba. Szerkezete egyszerű. Előbb nyolc kisebb részre osztható confitemur-condemnamus (hisszük-elvetjük) tételsor áll (17-33.), utána egy bűnvalló nyilatkozat (34.), egy elkötelezési deklaráció (35.), majd egy rövid doxológia (36.). A hitvalló részek Isten szuverenitásáról, teremtési szövetségéről, az élet méltóságát és jólétét és szolgáló gazdasági rendről, Isten igazságosságáról, a szolidaritásról, Jézus küldetéséről, az egyház egységéről, és a keresztyén reménységről szólnak.
Az elutasítások ezekkel állnak párban. A logikai elrendezés nyilvánvalóan a klasszikus hitvallások Niceától Barmenig ismert formáját követi: affirmatív kinyilatkoztatás után áll az esetleg szükséges elutasítás. Mivel a status confessionis gyakorta olyan kényszerhelyzetet jelöl, melyben az egyház hitének integritása sérülhet, azt kell most megvizsgálnunk, hogy az affirmatív állításoknak (mint hittételeknek) az integritását mennyiben veszélyeztetik a megfelelő, elutasító részekben álló felfogások, meggyőződések, tényezők. A párosítás azonban itt már több ízben sántít. Mivel az előző részben részletesen bemutattam a premisszákat, itt csak azt szükséges megemlíteni, hogy az Isten szuverenitása, szövetsége és gondviselése ellenében párba állított visszaélések mindegyike a neoliberális gazdasági globalizációt kárhoztatja, a korábban beiktatott elemzések („az idők jelei”) értelmében. (17-23. cikkelyek). Ideesik a hatodik hitvalló-kárhoztató rész is (28-29.cikkely), melynek krisztológiája a teológiai liberalizmus Jézus-képét idézi.[16] Jézus küldetését a János 10,10 alapján mutatja be, ez az ige volt egyébként a Nagygyűlés mottója is. Jézus szolgálatából azonban kiveszi a keresztet és a feltámadást, s ezzel a jánosi igét is elcsavarja.[17] Voltaképpen azonban a negyedik, ötödik és hetedik affirmatív-kárhoztató tételsor tekinthető olyan megfogalmazásnak, mely a hit integritását veszélyeztető, hitvallási kényszert kiváltó tényezőkről értekezik (24-27, 30 és 31. cikkelyek). A negyedik tételpárban az Isten igazságosságával és az emberi kapcsolatokban felállított igazságossági igényével szembenálló ideológiákat ítéli el, melyek a hasznot az emberek elé helyezik. Ennek kapcsán a tétel elutasít minden olyan tanítást, amely az Evangélium alapján igazolni akarja azokat, akik támogatják az effajta rendszereket, vagy nem állnak ellen azoknak (25. cikkely). Az ötödik tétel Isten tevőleges szeretetre kötelező szövetségi rendjét megerősítve, az aktív ellenállást igazolva (ellenszegüljünk az igazságtalanság minden formájának) elutasít minden olyan teológiát, mely szerint Isten csak a gazdagokat segíti, a szegénység pedig a szegények hibája. Továbbá elutasít minden olyan teológiát, mely azt hirdeti, hogy a természetet az emberi érdekek uralhatják (27. cikkely). Ezek a meg- fogalmazások már formájukban is idézik a klasszikus hitvallásokat, s megfelelni tűnnek azon kritériumoknak, melyek szerint a status confessionis, mint hitvallási kényszer a keresztyén hit alapvető részeit veszélyeztető hamis tanítások, felfogások vagy gyakorlatok esetén áll be. Az úgynevezett siker teológiája (theology of success) elleni fellépés teljes mértékben indokolt. Ezt különös erővel a 27. cikkely fogalmazza meg. A protestantizmusban igen mély gyökerei vannak ennek a téves felfogásnak, s ma elsősorban a Latin-Amerikában és a harmadik világban missziói munkában álló evangélizátorok és bibliaiskolák körében virágzik. Jogos ezzel szemben hitvalló pozíciót venni. Ugyanakkor ezeknek a részeknek néhány más teológiai felvetése legalább három nagyon komoly problémát és messze ható vitát eredményezhet. Ezek közül első helyen áll az aktív ellenállás feltétlen igazolása. Arra hívattunk, hogy ellenszegüljünk az igazságtalanság bármely formájának (26. cikkely) elvetjük azokat a tanításokat, melyek igazolni akarják azokat, akik támogatják az effajta rendszereket vagy nem állnak ellene azoknak (26. cikkely). Az aktív és a passzív ellenállás kérdése igen komoly és mély teológiai-etikai viták tárgya évezredek óta. Az aktív ellenállás feltétlen igenlésének a Magyarországi Református Egyház mindkét szimbolikus irata is ellene mond, így a Heidelbergi Káté 104. kérdés-felelete az ötödik parancsolat magyarázata kapcsán, és ennél részletesebben a II. Helvét Hitvallás 30. része. Jóllehet nem olyan hittételről van szó, melyen az egyház áll vagy bukik, a dokumentum szerkesztőinek szándéka teljesen nyilvánvaló. Azzal, hogy minden további nélkül affirmálják az aktív ellenállást, sőt azzal, hogy a passzív ellenállás hirdetőit is kárhoztatják, a forradalom teológiáját igazolják. Innen is érthető, miért támadt kínos feszültség, amikor a kommunista diktatúra vagy általában a diktatúrák, vagy más vonzatban a terrorizmus elítélésének kérdése szóba került, s innen válik oly diffúzzá a dokumentum záró része is, amelyben minden további megszorítás nélkül együttműködésre bíztat más civil és polgári mozgalmakkal az igazságos gazdaságért (41. cikkely). A második problémát a gazdaság és az ökológia kvalifikáció nélküli összekapcsolása jelenti. Amikor elítéli azokat a teológiákat, melyek szerint a természetet az emberi érdekek uralhatják (27. cikkely), kétségtelenül az Egyesült Államokban felvirágzó „dominion theology”-ra utal, amely mint egyfajta keresztyén rekonstrukcionista mozgalom a hagyományos teológiai belátásokra apellál az ember és természet viszonya tekintetében (s e tekintetben egyébként markánsan antiglobalista!). A dokumentum szerkesztői azonban megfeledkeznek arról, hogy ez az általuk elítélt teológiai felfogás voltaképpen visszahatás arra az ökologizmusra (mely viszont globalista!), mely az 1980-as évektől uralkodott el elsősorban a feminista és felszabadítási teológiákban. Ha csak a dokumentum 17. cikkelyére utalunk elég belátnunk ezeknek a reakcióknak az igazát. Itt az áll: „Hiszünk Istenben, aki társául hív bennünket a teremtésben és a világ megváltásában”.[18] Az angol szövegben szereplő partner (társ) szó talán enyhíti ugyan a teológiai botrányt, de a teremtői és megváltói munkára vonatkozó és az egész világra kiterjesztett igény annál súlyosabb. Nyilvánvaló, hogy a dokumentum szerkesztői nem az eredeti teremtésre gondoltak, ez fogalmi ellentmondás lenne, s nem is a krisztusi megváltásra, ez blaszfémia lenne. A mondat kulcsa a „world” (világ) szóban van, mely a dokumentum elemző és állító részei értelmében a mai ökologista felfogást tükrözi. Ennek szempontjait feltétlenül meg kell fontolni, de amikor a 33. cikkelyben elkötelezést tesz egy olyan szövetség mellett, mely a gazdasági igazságosságot (justice) és a földet szolgálja, a korábbi tételek rejtett értelme is nyilvánvaló lesz. A „world” szó ugyanis itt „earth”-ra változik. Egyszóval, a dokumentum ezen tételeinek nem annyira a teológiai tisztasága, mint inkább az ambíciója a figyelemre méltó. Ahogyan nem kérdéses, hogy a siker teológiája eltévelyedés, úgy igencsak kérdéses, hogy az aktív ellenállás kvalifikáció nélküli igenlése és az ún. planetáris teológia megváltás-tanba való bevonása megáll-e a keresztyén teológia mérlegén. Harmadjára áll az az egyháztani meghatározás, melyet a 30-31. cikkelyben olvashatunk. Az egyházat létesítő isteni elhívás egyetemessége a klasszikus hitvallási tételeket idézi, ez a dokumentum szinte egyetlen inkluzív természetű megfogalmazása. De az igen kérdéses, hogy Istennek ez az egybehívó tette, mely megszólít férfit, nőt, gyermeket, gazdagot (!) és szegényt, arra szolgálna, hogy az egyház egységét és küldetését erősítse meg vele („to uphold the unity of the church and its mission”), és hogy ez lenne a feltétele annak, hogy Krisztus megbékítése (reconciliation) láthatóvá váljon. Ez a funkcionalista egyháztan felcseréli az okot az okozattal, hiszen éppen a Krisztus megbékítése az, amely az egyház létalapját Isten öröktől való megbékélésében adja.[19]
A tétel ellenpárja elveti azokat a törekvéseket, melyek az egyház életében az igazságot és az egységet elválasztják egymástól (31. cikkely). Mivel azonban nem értelmezi ennek az igazságnak (justice) a mibenlétét, megbicsaklik az az egyetemes igény, melyet az elozo sorban állít fel. Így, s ez elsősorban a status confessionis recepciójának kérdését illeti, fel kell tennünk a kérdést, hogy vajon számoltak-e a dokumentum szerkesztői, hogy mi lesz azok sorsa az egyházi közösségben, akik az itt felsorolt igazságok mellett nem tudnak elkötelezést tenni? A hitvallási rész zárótételei, különösen a bűnvalló rész (34. cikkely) jól mutatja, hogy ez a kérdés fel sem került. A dokumentum tengelyében, mint mondottuk, a neoliberális gazdasági globalizmus elítélése áll. Ennek kapcsán feltűnő és botrányos, hogy a bűnbánati részben csak mások bűnéről nyilatkozik a szöveg. A nyilatkozat elfogadói magukra nézve csak azt ismerik el, hogy „foglyai”, azaz áldozatai[20] lettek a globalizmus visszásságainak, s szánni valójuk csak abban van, hogy nem voltak társai a természetnek. Ezek után nem csoda, hogy a széthúzás bűne is csak mint a küldetés betöltésében való gyengeség jelenik meg.
IV.
A klasszikus és újabb kori hitvallásokkal foglalkozó elemzők egyöntetűen felelnek arra a kérdésre, hogy mitől lesz hitvallássá egy hitvalló nyilatkozat. Első szinten természetesen mindig a hitvallást tévő szándéka miatt. Az a szükség vagy éppen öröm, igény vagy lehetőség, mely megteremti a hitvalló helyzetet (status confessionis) hitvallói tettben csapódhat le (actus confessionis). Ám második szinten óvatosnak kell lennünk. Ha a confessor, vagyis a hitvalló olyan ambíciókkal lép fel, hogy az általa megfogalmazottaknak maradandó érvénye legyen, hitvallását tartalmilag a maradandóhoz kell igazítania (ez a norma normans és a norma normata szabálya). Azt például, hogy a XVI. századi reformáció hitvallási iratai és nyilatkozatai közül melyik és miért vált maradandó szimbolikus irattá számos egyház életében (még olyanokéban is, melyek jóval későbbi missziói munka gyümölcseként létesültek), vagy hogy az 1934-es barmeni tézisek miért emelkedtek hitvallás rangjára, nos, erre aligha találjuk meg a szabatos feleletet, ha ezt a szabályt figyelmen kívül hagyjuk. Ugyanakkor bizonyos, hogy egy-egy hitvallás sorsa nagymértékben függ a recepciótól is. Az accrai dokumentum, mint kimutattuk, nagymértékben megnehezíti a kortársi feldolgozást és elfogadást, de legfőképpen azt, amit címében és számos tételében maga is igényelne, vagyis a református egyházak hitelvi szövetségének elmélyítését. Mondandója túlnyomó hányada gazdaságpolitikai elemzés, vitatható gazdaságfilozófiai premisszák mentén, antiglobalizmusa egyértelmű, de ezek még nem teológiai pozíciók. Érdemi, teológiai mondandója viszont különös keveréke a hitvallási formalizmusnak és a XX. század különböző, olykor egymást is kioltó teológiai irányzatainak, melyek némelyike tudatosan állt és áll szemben a református hitvallási örökséggel. Lehetséges, hogy a dokumentum elfogadását kicsikaró felszabadítás-teológusok egy újabb tervfeladat elvégzését nyugtázhatták Accrában, az azonban bizonyos, hogy a nyilatkozattal sem az eredeti igényre nem adtak feleletet, sem a gazdasági és társadalmi igazságtalanságoktól szenvedő emberiségnek nem adtak egyértelmű, az igazat a hamistól, a tisztát a tisztátalantól megkülönböztető érvényes feleletet. Talán megérti az olvasó, hogy e sorok írója miért nem emelte fel elfogadólag kezét a becikkelyezés oly ünnepinek szánt perceiben.
Bogárdi Szabó István
Eredetileg megjelent a Confessio 2005/1. számában
[1] A RVSZ közleményei (Update) sorozatosan hozták a különböző belső konzultációk, illetve többoldalú ökumenikus tárgyalások anyagait. Ezek közül kiemelkedik az 1995 októberében a zambiai Kitwe-ben tartott konzultáció anyaga, mely nagymértékben előmozdította a ghanai dokumentum kidolgozását. A kitwei nyilatkozatban, valamint az 1996-ban Genfben tartott RVSZ konzultáció anyagában gyakorlatilag szószerinti egyezések találhatók az accrai dokumentummal. [2] Ezt a ghanai dokumentum praeambuluma is közli. [3] Lásd ehhez Karl Barth visszaemlékezését a barmeni hitvalló nyilatkozat születéséről: A hitvallást nem lehet előre tervezni, az mindig valami elkerülhetetlen kihívás folyománya, mint a mennydörgés, mely a villámfényt követi. Idézi Lukas Vischer, Towards a Common Testimony, Confessing the faith today, John Knox Series, No. 5. Genf, 1986, 31sk. [4] A delegátusok igen nehezen szabadulhattak attól a benyomásuktól, hogy az afrikai szegénységgel, sőt nyomorral való közvetlen érintkezésük nagymértékben vitte előre a nyilatkozat elfogadását, és tompította az ellenérveket. [5] A szavazások során tartózkodókat sosem számolták meg, mert annak kifejezésére nem volt mód a nagygyűlésen alkalmazott véleménynyilvánítási metodika miatt. Többek szerint a kizárólag támogatást illetve ellenzést jelző módszer eleve azt célozta, hogy a végeredmény ellenszavazat nélküli legyen. [6] A nemmel szavazók többnyire közép-európaiak voltak, köztük e sorok írója is. A francia reformátusok már a gyűlés előtt elküldött levelükben kérték az előzetesen kibocsátott tervezet teljes újragondolását, míg a többi európai tagegyház alapos átfogalmazást és teológiai pontosítást kért. Ezekre voltaképpen nem került sort. [7] Értendő: az accrai dokumentum! A szerző. [8] Ugyanezt mondja a bevezető rész 2. cikkelye is. [9] A hitvallások tipizálásához lásd Lukas Vischer előbb idézett munkáját. [10] Lásd ehhez Ulrich Müller, Our Situation Today, Reformed World, 46/3. 1996, September. Müller már a debreceni nagygyűlés előtt is azzal érvelt, hogy a tanulási és felismerési folyamatnak (processus confessionis) sokkal alaposabbnak kell lennie, mert egy elhamarkodott konszenzus és elkötelező erő nélküli hitvallás magára az elmélyülési folyamatra fog visszahatni, mintegy lezárván azt. [11] „essential to the integrity of our faith in God and our discipleship as Christians” [12] „matter of death or life” [13] „Economic systems are a matter of life or death” (6. cikkely). Ez a markáns kifejezés, mely alternatívaként tekint a gazdasági rendszerekre, többszöri tiltakozás ellenére is a dokumentumban maradt. Okkal, hiszen ez áll premisszái tengelyében. [14] A vitákban és a háttérbeszélgetésekben többször megfogalmazódott, hogy voltaképpen nem is a harmadik világ keresztyénei vannak status confessionis-ban, hanem egyedül a Birodalom középpontjában élo keresztyének. Néhány brazil küldött személyes beszélgetések során elismerte, hogy voltaképpen ezt a hitvallást főleg annak bűnvalló részét, az amerikai egyesült államokbeli keresztyéneknek kellene megtenniük. [15] Ennek elhagyását a tajvani küldöttek nyomatékkal kérték. De épp így elmaradtak az iszlám országokból érkezőkre való tekintettel egy óvatos szolidaritási tételtől eltekintve az iszlám világot érhető kritikai megjegyzések is. [16] A teológiai liberalizmus egyik klasszikus megnyilatkozása volt a szociális evangélium mozgalma a XIX.század végétől. Ennek Jézus-képe szerint Jézus elsősorban a társadalmi igazságosság prófétája volt, áldozati halála Isten szeretetének és szolidaritásának demonstrációja, de nem helyettes engesztelés. Elemzők szerint az 1970-es években felvirágzott felszabadítás teológiája ennek a teológiai liberalizmusnak a premisszáit viszi tovább. Kétségtelen, hogy az accrai dokumentumban ez a Jézus-kép dominál. A felszabadítás teológiájának korabeli kritikájához lásd, Vályi Nagy Ervin, Nyugati teológiai irányzatok századunkban, Bp. 1982. [17] János evangéliuma 10,10 11: „én azért jöttem, hogy életük legyen, és bővölködjenek. Én vagyok a jó pásztor, jó pásztor életét adja a juhokért.” A Nagygyűlésen több felszólalás hangzott el amiatt, hogy a Nagygyűlés mottója - „Life in its fullness” - nem felel meg szó szerint a bibliai igének, de elismerték, hogy szellemét visszaadja. [18] „We believe in God who calls us as partners in the creation and redemption of the world.” [19] vö. Heidelbergi Káté 54. kérdés-felelet [20] „We have become captivated” - meghagyom, a fogság lehet a bűn metaforája is, de az összefüggésekből itt nem erre kell következtetnünk.
Ghána, a valamikori brit gyarmat (Golden Coast - Aranypart) adott otthont a Református Világszövetség nagygyűlésének, mely a „Szövetség az igazságért a gazdaságban és az ökológiában” című iratot közzétette. Csaknem két évtizede, hogy az ENSZ fejlesztési programja (UNDP) szakértőjeként magam is eljutottam Accrába, ahol bepillanthattam az önállóság útját járó Fekete-Afrika irdatlan gondjaiba. Tanácsadóként szembesültem tudásom (sőt, nyugodtan mondhatom gyakorolt hivatásom nevében: a közgazdász szakma tudásának) korlátaival; államcsínnyel hatalomra jutó repülőszázados irányította szervezetlen és korrupt államapparátus, áruhiánnyal és inflációval sújtott gazdaság, törzsi és nyelvi megosztottság közepette kellett volna előrevivő reformokra javaslatot tennünk. Magyarként e valaha meglehetősen tehetős, de az 1980-as évekre káosz felé sodródó volt domínium bajait talán egy fokkal jobban megérthettem, mint egy holland vagy amerikai közgazdász, hiszen ahol én a tanácsadói utakra repülőgépre szálltam, kisebb mértékben ugyan, de hasonló működési zavarokkal küzdöttünk. Nálunk is volt áruhiány, noha sosem olyan elementáris, mint a harmadik világban, a szocializmust építő Magyarország is meglehetősen korrupt volt, s a pénzromlást, a minőség-rontást ugyanúgy megtapasztaltuk, mint a természeti környezet szakadatlan kizsákmányolását. Nálunk a második világ zsákutcás rendszere, az állami tervgazdaság jelentette a fennálló hatalmi-gazdasági rendet, a maga veszteséges iparvállalataival, a nagyipari mezőgazdaságban a túlzott műtrágya-felhasználással, az utak elhanyagolásával, telefon-hiánnyal, és általában a jó minőségű javak hiányával. Aztán végre eljött a politikai rendszer megváltozása, és hazánk a többi sorstárs nemzettel együtt nekifoghatott a piacgazdaság és a parlamenti demokrácia intézményeinek újbóli megalkotásához, az európai visszakanyarodáshoz.
Accrába azóta sem jutottam vissza; talán bizonyos javulást hozhattak az évek, de illúzióim nincsenek. A most megfogalmazott hitvalló irat a világméretű gazdasági igazságtalanságról és környezeti pusztításról szól, és a helyszín bizonyosan nyomatékosította mindazt a gondot és veszélyt, amelyet a modern kor reánk mér. Ehhez az irathoz szólunk most hozzá innen, Magyarországról, világiak és lelkészek, a hit és a szellemi élet szolgái. Igazából távoli földrészre nem kell kitekintenie a magyar keresztyénnek, elég a magyarországi gazdagok és szegények közötti szakadékot észrevenni; s akarva sem kerülhetjük el a kétes értékű árucikkek és szórakoztatóipari szolgáltatások szinte beteges mértékű fogyasztásának lármáját saját országunkban. A megállapodott, régóta tehetősebb Nyugat-Európa e téren nálunk egy fokkal talán mérsékeltebb, hiszen ott a fogyasztók nem a hiánycikkek, a háromévenkénti útlevelek, az évtizedes telefon-vonalra várás, a Wartburg-várólista kultúrájában nőttek fel. Az előzmények ismeretében nem meglepő: történelmi okok miatt a magyar ma mohóbb fogyasztó, mint az osztrák, anyagiasabb, mint az amerikai. De a nekünk igazodási pontként szolgáló fejlett világ és benne Európa maga is százféle spirituális és anyagi gonddal küzd. Jogos tehát a kezdeményezés: a magyar reformátusok más nemzetek hitvallóival együtt foglaljanak állást korunk globális gondjairól és a hívő ember teendőiről. A hitvalló irat számba veszi az emberiség mai állapotának sok nyomorúságát: a nem mérséklődő szegénységet, az AIDS terjedését, a gazdasági erőforrásokért folytatott háborúkat, a termőföldek és egyéb természeti erőforrások kifosztását, a globális klímaváltozást. Mindezt válságnak nevezi meg, mely közvetlenül összekapcsolható a neoliberális gazdasági globalizációval, elsősorban a multinacionális nagyvállalatok uralmával. A dokumentum megfogalmazása szerint egy birodalmi világrendben (-rendetlenségben) élünk: a birodalom itt az erős nemzetek által fenntartott gazdasági, kulturális, politikai és katonai uralom világméretű rendszere. Az irat elutasítja a neoliberális gazdasági rendszernek a féktelen fogyasztásra, a kapzsiságra és önzésre épülő kultúráját, és bármely más rendszert, amely magát alternatíva nélkül valónak hirdeti, majd felhív arra, hogy globális szövetséget alkossunk a gazdasági igazságért.
Az embert érő igazságtalanság és a természet pusztítása ügyében nem lehet különbség magyar és nem magyar között, mégis egy magyar református elsősorban és alapvetően saját élettapasztalata alapján formál véleményt, mint ahogy a Világszövetség nagygyűlésén résztvevő latin-amerikaiakat és az afrikaiakat is nyilván a saját tapasztalataik motiválták. Márpedig mi itt a megelőző évtizedekben egy másik rendszer, egy más birodalom alattvalóiként éltünk, amely magát hosszabb távon szintén alternatíva nélkülinek hirdette, megjövendölve a kapitalizmus bukását és a kommunizmus világméretű uralmát. Ma tudjuk: a birodalom szétesett, darabjaira hullott. Az csupán az emberi természet roppant rugalmasságát mutatja, hogy a valamikori szovjet birodalom hívei közül sokan jól elhelyezkedtek egy másik gazdasági-társadalmi rendszerben, amelynek közeli elsüllyedéséről éppen ők maguk sokáig győzködtek másokat.
A tervgazdasági rendszer ismeretében üdvözlöm azt, hogy a dokumentum a globális neoliberális kapitalizmus által bevezetett rendszer elutasítását kiterjeszti a tervgazdaságra is, és általában minden olyan rezsimre, mely ellentétes Isten igazságos törvényével (19. pont). Ezt az utalást nagyon fontosnak tartom, a következők miatt. Az ateista állam-szocializmus elmúlott, és reméljük, sosem jön vissza minálunk. De a piacgazdaság zavarai és működésének bántó következményei mindig életre hívhatják az erős kéz, az állami hatalom igenlését. Nekünk itt nem szabad elfelejtenünk, hogy a népgazdasági érdek nevében miként erőltettek hazánkra adottságainkhoz és hagyományainkhoz nem illeszkedő gazdasági szerkezetet, hogyan satnyult el a műszaki tudás és az alkotókedv az állami tervmutatók szorításában, miként jöttek létre energia-faló és környezetet romboló ipari mamutok minden szocialista országban. A globális piacgazdaság kritikája ezért ne szolgálhasson menlevélként azok számára, akik 1945-öt követően a rendszerváltozásig ránk kényszerítettek egy keleties despotikus rezsimet, s nagy társadalmi és gazdasági károkat okozó állami tervgazdasági rendszert tartottak fent. Ne hagyjuk, hogy a jogos kapitalizmus-kritika a harmadik világban ennek a parancs-uralmi alapú rendszernek az újraélesztéséhez szolgáljon hivatkozási alapul. A globalizáció veszélyeinek felsorolásához és az új világrend elmarasztalásához ma nem kell nagy bátorság: a szakszervezeti vezetőktől az anarchistákon át Soros Györgyig sokan rámutattak a határok nélküli pénzmozgásokból adódó káros következményekre. Mi itt, magyarként, különösen sok példát hozhatunk fel arra, hogy a nemzeti határok hirtelen átjárhatóvá válása hogyan sokszorozta meg a külföldről kiinduló kulturális, kommerciális és valóságos szemét beáramlását, a korlátait hátrahagyó tőkemozgások milyen spekulációs veszedelmekkel járnak. De arra is emlékeznünk kell, hogy két évtizede még a határok átjárhatóságáért fohászkodtunk, és őszintén reméltük, hogy az ilyen-olyan hatalmi körülmények között kijelölt politikai határok egyszer majd elvesztik korlát-jellegüket.
Maguk a dokumentum alkotói is a földkerekség egészében gondolkodnak, amikor a gazdasági igazság szolgálatáért egy globális szövetség létrehozása mellett állnak ki. Ebből is kiviláglik: nem a határok átjárhatósága a bajok oka, és korunk nagy gondjai közül aligha oldana meg bármit is az, ha ismét megnehezülne a közlekedés azok számára, akik e vonatkozásban a szerencsésebbek közé számítanak (mert ne feledjük, hogy sokak még ma sem választhatják meg szabadon lakóhelyüket, nem kelhetnek át hivatalos akadályok nélkül az elválasztó határokon, avagy menekültként tengődnek). A Glóbusz korábbinál nyitottabbá válását akkor is üdvözölnünk kell, ha gyanítjuk: a személyek, áruk és tokék zavartalan áramlását sürgető befolyásos tényezők nem annyira az általános emberi értékek, mint inkább a nyereséges működés jobb feltételei érdekében lépnek fel a liberalizálás mellett. És persze az is igaz, hogy az emberek és áruk szabadabb áramlásának lehetőségével a bűnözők, a csalók és a prostituáltak gyakran előbb élnek, mint a társadalom békés tömegei. De mi itt mégsem felejthetjük a határok zártságából vagy csak államilag adagolt nyitottságából adódó megaláztatásainkat; a globális világ kritikája ezért nem torkollhat olyan javaslatba, aminek megvalósulásával embertársaink visszajutnának egy ellenőrzött világba, amelyet mi már magunk mögött állónak tudunk.
Minek a felismeréséhez és kimondásához kell akkor valódi bátorság? Úgy hiszem, a mai globális piacgazdaság és a modern technika együttese azért jelent nagy veszélyt, mert megsokszorozza az emberi gyarlóságok, vétkek, bűnök és tévedések hatásait. Ám maguk a vétkek nem újak. A dokumentumban említett kapzsiság és önzés nem új, és nem más, mint bármikor, a természettel való rossz sáfárkodás sem korunk sajátja. Ami korunk nagy ellentmondása, az éppen abban áll, hogy a mai generációk nemcsak a rombolási képességek, hanem a természetet megóvó tudás, nemcsak a gazdasági károkozás, hanem a gazdasági hatékonyság terén is előbbre jutottak, mint eleink akárcsak fél évszázaddal ezelőtt. Tehetnénk a helyeset és a hasznosat, de nem azt cselekedjük. Ha létezik is az a bizonyos „birodalom”, akkor bizony leginkább a fejlett, gazdag országok lakóinak a lelkében található. A fogyasztói kultúra vámszedőinek ezrei csak azért prosperálhatnak, mert léteznek konzum-függőségben élő milliók. Naiv, gyenge, manipulálható tömegek azonban mindig is voltak. Miért van az, hogy most sokkal súlyosabbnak érezzük kiszolgáltatottságukat? Talán azért, mert a felelősen gondolkodó ember látja és érzi: bár léteznek, hozzáférhetők a modern tudás kincsei, mégis mind többen beérik a tudatlansággal; bár közismertek a boldogságpótló bódító szerek súlyos következményei, mégis túlontúl sokan hódolnak e szerek élvezetének; jól ismerjük a szekták, hamis próféták csalárdságait, mégis mind többen fordulnak ezek felé, vagy csupán közömbössé válnak az egyház igéi iránt. Lehet tehát egy nehezen definiálható birodalmat okolni a világ állapotaiért, de ebben bizony önáltatás is benne rejlik. Magunk és embertársaink eltévelyedése a világ dolgaiban talán legfőképpen amiatt következhet be, hogy mi magunk ezen a jobban átjárható Glóbuszon meggyengültünk hitben és igaz tudásban. A hívő embernek és egyházának ezért legelőbb saját magát kell kritikailag megvizsgálnia: milyen értékeket tudunk állítani az anyagi fogyasztás efemer örömeivel szemben, milyen lelki gazdagodást az anyagi javak birtoklására irányuló örök emberi vággyal szemben? Embertársaink érzik vagy sejtik a világ menetét övező veszélyeket. Joggal mutatják fel Pál apostol szavait az Accra-i dokumentum készítői: „az egész teremtett világegyetemben fohászkodik és nyög mind idáig” (Róm 8,22). De Pál nem a világi birodalmak hatalmáról szólt a Rómabeliekhez, hanem a nyomorúságban is élő reménységet hirdette e passzusokban. Talán közelebb jutunk a mai válságos helyzetből való kiúthoz, ha Pál intelmeit tovább olvassuk és mai viszonyaikra alkalmazzuk: „Az igyekezetben ne legyetek restek; lélekben buzgók legyetek; az Úrnak szolgáljatok. A reménységben örvendezők, a háborúságban tűrők, a könyörgésben állhatatosak.” (Róm 12, 12-13)
Bod Péter Ákos
Eredetileg megjelent a Confessio 2005/1. számában
2004-ben, a Református Világszövetség Nagygyűlésén felhívást tettek közzé, melynek értelmezésére, továbbgondolására, nemcsak a világszervezethez tartozó közösségeket, hanem az ökumenizmusban elkötelezett más keresztyén egyházakat is felkértek. A prófétai hangvételű szöveg római katolikus részről is helyeslésre talált. Ezért, hogy az összefogás ebben az égető kérdésben egységes legyen, most néhány sorban reflektálok a közleményre.
A II. Vatikáni Zsinat (1962 1965) és annak következtében a római egyház megnyilatkozásai szinte párhuzamba állíthatók a Református Világszövetség „Hitvallásnak” is nevezett iratával, mely negyvenkét pontban, rövid, de hatékony módon elemzi a világgazdaság és az ökológia jelenlegi helyzetét, és világít rá a megoldásra. Maga a nagygyűlés helyszíne is beszédes, mivel az Amerikába irányuló rabszolgapiac elosztóhelye éppen Ghánában volt. A 3. pontban történik erre utalás. Itt érdemes megemlíteni, hogy III. Pál pápa (1534-1549) a nagy felfedezések kezdetén a mai szóhasználattal élve a fajelmélet elleni dokumentum korai formájában felszólal a rabszolgaság ellen, mondván, hogy az indiánoknak is van lelkük. III. Pál pápa ugyanis, amikor domonkos misszionáriusoktól megtudta, hogy a spanyol telepesek miként bántak a közép-amerikai bennszülöttekkel, 1537. május 29-én kiadta a „Pastorale officium” kezdetű brévét, melyben a toledói érseknek írva levelét, kiáll az emberek szabadsághoz és a tulajdonhoz való joga mellett. Ennek értelmében megtiltotta a nyugati és a déli indiánok szolgaságba hajtását, avagy a tulajdonuktól való megfosztásukat. Azon indiánokat, akik az „Egyház ölén kívül élnek”, csupán ezért nem szabad megfosztani a szabadságuktól vagy tulajdonuktól. Minthogy emberek, és ezért a hit és az üdvösség befogadó képes alanyai, nem szabad szolgasággal kiirtani őket, hanem igehirdetéssel és példával az életre meg kell hívni őket.[1] A közös cselekvésre sürgető alcímmel folytatódik a dokumentum az 5. pontban: Az idők jelei. A II. Vatikáni Zsinat Gaudium et spes kezdetű konstitúciója az egyházról a mai világban, több alkalommal használja ezt az evangéliumi meghatározást. Goják János a dokumentumhoz írt magyarázatában megjegyzi, hogy ez a kifejezés annyira megragadta a teológusokat, hogy külön bizottságot hoztak létre, mi tekinthető ma az idők jeleinek. Először XXIII. János, majd VI. Pál pápa is rendszeresen használta.[2] Az idők jelei kifejezésen olyan fontos történelmi eseményeket, tényeket értünk, melyek jelentőségét nem csupán maga a tény adja meg, hanem az, hogy kifejezői az emberi történések irányát meghatározó egyetemes törekvéseknek.[3]
Örök feladata az egyháznak, hogy meghallja a mai ember kiáltását, és amint erejéből telik, küzdjön az emberi szenvedés ellen.[4] Ez valóban prófétai tett, ahogy Ézsaiásnál olvassuk: „Kiálts teli torokból, ne kíméld magad, emeld föl hangodat, mint a harsona” (Ézs 58,1). Itt a korabeli igazságtalanság ellen szól az Isten embere, és ma az összes egyház együttes hangján kell szólni a szegények mellett.[5]
Külön kiemelendő a környezet megóvása, mely nemcsak a szűk szakmai szervezetek feladata, hanem minden emberé, így a vallásos embereké is. A felelősség az ajándékba kapott Földre is érvényes. A 9. ponttal is teljes az egyetértés: a korlátlan verseny, a fogyasztói szemlélet, a magántulajdon birtoklása és a tőkespekuláció helyes megoldása az alacsony adó helyett a differenciált adótáblák, amely kedvez a kisjövedelműeknek. Az alacsony adók nem az általános, mindenki számára megvalósuló gazdagodást idézi elő, hanem a nagyobb jövedelemmel rendelkezők számára jelent a komolyabb közteherviselés alóli kibújást. Az alacsonyabb adóbevételek következtében a szociális háló is szakadozik, nem nyújtva segítséget az arra egyébként méltán rászorulók számára.
Az élet melletti kiállás nem az egyházak magánügye, hanem az emberiség jövője. A 10. pont kimondja, hogy semmilyen ideológiának nincs az élet felett korlátlan hatalma. S valóban, a természetes születést és a természetes halált már csak egyedül az egyházak védik a divatos abortusszal és eutanáziával szemben.[6]
A 12. ponttal kapcsolatban szintén érdemes elmondani, hogy a munkásmozgalmak jogos követeléseinek megvalósítását már XIII. Leó pápa (Vincenzo Gioacchino Pecci) is szorgalmazta a Rerum novarum körlevél (1891) kiadásával, amelyben a szocializmussal és a liberalizmussal szemben fejtette ki a munkáról és a tulajdonról szóló katolikus tanítást. II. János Pál pápa pedig három alkalommal, a Laborem exercens (1981), a Sollicitudo rei socialis (1987) és a Centesimus annus (1991) körlevelekben szólt a szociális kérdésekről. A 14. pont helyesen állapítja meg, hogy a háttérben egy olyan, lassan már világméretű gazdasági rendszer található, mely az ember ellen tör, és csak a kevesek gazdagodását segíti a többség kárára.[7]
A szövegben található második alcím egy hitvallás, de nem valami mellett, hanem valamivel szemben. Az egész dokumentumra jellemző világos tisztánlátás itt bátran vállalja, hogy mit ítél el, és mi az, ami Isten eredeti szándéka szerint elfogadhatatlan. A 16. pont fontosnak tartja a református hagyományt együtt az idők jeleivel. Ez a katolikus álláspont is. Ragaszkodva őseink hitéhez, arról le nem mondva, akár kényszerítés, akár kísértés fenyeget, válaszolnunk kell a kor, az ember jelenlegi problémáira, ahogy a Szentírásban olvassuk: „Legyetek készen, hogy megfeleljetek, ha valaki reménységetek felől kérdez benneteket” (1Pét 3,15).
A 17-18. pont ismét a teremtett világ megőrzéséért emeli fel a szavát, mert Isten társul hív minket a teremtésben, és O az egész teremtett világ Ura. Isten és a természet tehát összetartozik, ha szétválasztom, akkor az egyikről elfeledkezem, a másikat pedig kizsákmányolom.[8] Ehhez szorosan kapcsolódik Isten egyedüli és legfőbb hatalmának az elismerése, melyet gyakran elutasít a földi hatalom. Ennek a helytelen magatartásnak az eredménye a féktelen fogyasztás (21. pont), a Mammon választása (22. pont). Itt lép előtérbe Isten igazságos volta és az igazságosság szükségessége (24 28. pontok), mely nélkülözhetetlen az egyén és a társadalom életének harmonikus kibontásához.[9]
A 29. ponttól kezdve a szöveg a szegényekről való elfeledkezés helytelen gyakorlatát ítéli el, és az egyházak összefogására sürget. A keresztyének/keresztények feladata a tanúságtétel, azért, hogy az igazság és a béke követei legyenek.[10] A 33. pontban szereplő „globális szövetség” valószínűleg erre vonatkozik, mert az egyházak nem tudnak technikai megoldást felkínálni, gazdasági, politikai rendszereket vagy programokat előterjeszteni, de mégis „az egyháznak van tapasztalata az emberi kérdésekben, és ez arra ösztönzi, hogy vallási küldetését kiterjessze különböző területekre, amelyeken férfiak és nők tevékenykednek, hogy az emberi személynek kijáró méltóságukkal összhangban keressék korlátozott boldogulásukat ebben a világban.”[11]
A harmadik, egyben befejező alcím az igazság melletti elkötelezettséget hirdeti: Szövetségben az igazságért. A 37. pont szerint éppen az Istenbe vetett hit ösztönöz bennünket, hogy közösségben és egységben szálljunk síkra az igazságosságért a gazdasági és az ökológiai szinten egyaránt.[12] A záró pontok (38-42) a tagegyházakhoz intézett buzdítást tartalmaznak, és felszólítást ennek az új dokumentumnak a terjesztésére, magyarázatára más hívő közösségek részéről is, mely a jelen kommentárral csekély mértékben megvalósult.[13]
Kránitz Mihály, katolikus teológiai tanár
Eredetileg megjelent a Confessio 2005/1. számában
[1] Vö. Hitvallások és Egyház tanítóhivatalának megnyilatkozásai, (szerk. H. Denzinger P. Hünermann), Szent István Társulat, Budapest 2004, 369 370. old. [2] Goják, J., A Gaudium et spes okmány értékelése, in A II. Vatikáni Zsinat tanítása, Szent István Társulat, Budapest 2000, 621.old. [3] Uo. 621. old. [4] Csak néhány XX. századi pápával kapcsolatos adat: XI. Piusz (Achille Ratti), Non abbiamo bisogno körlevél (1931) a fasizmus elítélése; Mit brennender Sorge körlevél (1937) a nácizmus elítélése, amelyet titokban terjesztettek, fekete vasárnap kellett felolvasni. Hitler nem tudta megakadályozni. XII. Piusz (Eugenio Pacelli): kiállt az üldözött zsidóság mellett, az izraeli nemzeti filharmónikusok tiszteletére Rómába utaztak és koncertet adtak. A római főrabbi a II. világháború után megkeresztelkedett, és XII. Piusz iránti tiszteletből az Eugenio nevet vette fel. [5] II. János Pál, Ecclesia in Europa apostoli buzdítás (2003), Szent István Társulat, Budapest 2003, 77 78. old.: Visszaadni a szegényeknek a reményt. [6] Vö. II. János Pál, Evangelium vitae körlevél (1995), Szent István Társulat, Budapest 1995, 88 89.old.: „A közvetlen abortusz, melyet célként vagy eszközként szándékolnak, mindig az erkölcsi rend súlyos felforgatása, mert egy ártatlan emberi élet előre megfontolt kioltása”; 93 94.old.: „Az eutanázia Isten Törvényének súlyos megsértése, mert egy emberi személy szándékos megölése, ami erkölcsileg elfogadhatatlan. E tanítás az erkölcsi törvényen és a Szentíráson alapszik.” [7] Ecclesia in Europa, 78.old.: „A népek és a személyek közössége reménykedő, szolidáris közösség, mely fölött nem kizárólag a piac törvényei uralkodnak.” [8] Ecclesia in Europa 79.old.: „Nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy a föld javait olykor nem a kellő módon használjuk. Az ember ugyanis megfeledkezve a küldetésről, mely arra szól, hogy bölcsen és szeretettel művelje meg és őrizze a földet (Ter 2,15), sokfelé elpusztította az erdőket és mezőket, beszennyezte a vizeket és a levegőt, fölforgatta a hidrogeológiai és atmoszférikus rendszereket, és hatalmas területeket tett sivataggá.” [9] A Katolikus egyház Katekizmusa (1992), Szent István Társulat, Budapest 1994, 388.old: „A társadalom biztosítja a társadalmi igazságosságot, amikor olyan feltételeket teremt, amelyek az egyéneknek és az egyesületeknek lehetővé teszik, hogy megkapják azt, ami természetük és hivatásuk szerint nekik jár.” [10] Sollicitudo rei socialis, 54. old.: „A szolidaritásnak hozzá kell járulnia az isteni terv megvalósításához, mind egyéni, mind pedig nemzeti és nemzetközi szinten. Az eltorzult mechanizmusokat és bűn struktúráit csak azzal az emberi és keresztény szolidaritás gyakorlásával győzhetjük le, amelyre az egyház buzdít, és amelyet állandóan támogat. Csak így fejtheti ki sok pozitív energia az erejét a fejlődés és a béke előbbre vitelében.” [11] Vö. Sollicitudo rei socialis, 55. old. [12] Sollicitudo rei socialis, 54. old.: „az egység új formája bontakozik ki, amelyből a szolidaritásnak végső soron indítást kell kapnia. Az egységnek ezt a legmagasabb fokú példáját, amely mintegy az egy-és háromszemélyű Isten benső életének visszfénye, ezt nevezzük mi keresztények közösségnek.” [13] Lásd még a francia és a magyar püspöki kar részéről megjelent dokumentumokat: A hit hirdetése a mai társadalomban, Vigilia kiadó, Budapest 1998; Igazságosabb és testvériesebb világot, Magyar Katolikus Püspöki Kar, Budapest 1997.
Az eddig különféle forrásokból vett információim alapján mondhatom, hogy ez az összefoglaló alaposan, tárgyilagosan és érthető módon adja elénk a Ghánában elhangzottak lényegét. Nem volt könnyű munka egy ilyen nagy sokféleségről számot adó dokumentációt összefoglalni. Nagyon fontos, hogy a Nagygyűlés hangsúlyozta a Szentháromság centrális jelentőségét és az új spiritualitás szükségességét.
Ezekkel kapcsolatban van néhány megjegyzésem:
1. A Szentháromságról: az ökumenikus tanulmányok, és a bibliai, valamint a rendszeres teológiai munka összehangolása során nyilvánvalóvá lett, hogy a Szentháromságra való hivatkozásunk - ellentétben az egyházatyák és Kálvin tanításával - formális, statikus és skolasztikus maradt. Ennek írásbeli dokumentuma a híres Heppe-Bizer összefoglalás,[1] mely képes 60 oldalon át beszélni a De Deo uno-ról, mielőtt a Szentháromságról szóló rövid paragrafushoz jutna. Kálvin tanításának a gerince a Szentháromságról való vallástétel. Szerinte az Istenről való beszéd trinitárius nyelv nélkül üres szavakat jelent csupán. Viszont Isten Krisztusban, a Fiúban, a Szentháromság Második személyében adott kijelentésben, a Vele való titokzatos közösségben (unio mystica cum Christo) úgy ismerjük meg Istent, hogy részesedünk benne, a Három-Egy Istenben (2Pt 1,4).[2] Az ökumenikus tanulmányok szerves egységet alkottak a bibliai és rendszeres teológiai kutatásokkal. Különösen sokat köszönhetünk Thomas F. Torrance-nak, akinek munkásságában került előtérbe a kálvini tanítás és az egyházatyák Szentháromság tanának szoros összetartozása.[3] E munka során figyeltek fel nyugati teológusok Damaszkuszi Szt. János periochoresis tanára (interpenetratio). Ez a tanítás a legérthetőbben magyarázza, mit jelent Isten egysége a Háromságban. Isten, aki nem három álarcban jelentkezik, hanem három sajátos vonással rendelkező személy egysége. Az egymással tökéletes egységet alkotó személyek Isten lényének teljes mélységét jelentik. Más szavakkal a Szentháromság nem csupán egy praktikus munkamegosztás. Nem csak arról van szó, hogy Isten úgy jelentette ki magát, mint Atya, Fiú és Szentlélek. Isten Három-Egy volta lényének mélységéhez tartozik. Ebből a tényből mind tanításunkra mind gyakorlatunkra nézve igen sok, jelentős következmény adódik, melyeket itt csak felületesen lehet érinteni:
2. Amiképpen az Atya egy a Fiúval és a Szentlélekkel, munkájuk is összetartozik. Minden isteni alkotásban benne van a Teljes Szentháromság. A Teremtés és a Megváltás művében is teljes az egység. Nem arról van szó, hogy a drága Fiú kiengeszteli a haragvó Atyát, hanem arról, hogy a Szentháromság Örök Tanácsában eldöntötte a világ üdvösségét. A Fiú vállalta az engedelmességet közös döntésük iránt. A Fiú is részt vett ebben a döntésben és annak végrehajtásában. A Szentlélek nem valami „függelékes” Isten, hanem az Atyával s a Fiúval együtt imádandó Isten, akinek hasonlóan az Atyához és a Fiúhoz saját létmódja van (processio), aki részt vesz a teremtésben is: „Jövel Teremtő Szentlélek!”. Nem szabad tehát a megváltás művét sem fölébe helyezni a teremtésnek, sem elválasztani attól.
3. A teremtés és a megváltása munkájában való egység hozza magával a bibliai spiritualitás sajátosságait. Az új spiritualitás nem új, hanem a régi újra felfedezése és helyreállítása, a hellenizmus-platonizmus torzításai után. Számtalan bibliai hely közül az 1Kor 10,1 4 adja ezt elénk különösen világosan. Izrael a Vörös-tengeri „halál (élmény) keresztségével” jutott ki Egyiptomból új életre, melyben Isten a manna és a víz lelki eledelével és italával táplálja népét. Szent, és ”lelki” a manna és a víz, mert a Szentlélek használja őket. A Bibliában a lelki nem azt jelenti, hogy nem anyagi, immateriális, mint a hellénizmusban. Ugyanezt hirdeti az egész Ótestamentum (ÓT): az a lelki, aki, vagy ami a Szentlélek vezetése alatt van. Lelki dolog tehát a társadalom életkérdéseiben való részvétel is. Más szavakkal, az egyház társadalmi felelőssége nem valami ráadás a hívő életre, hanem annak elengedhetetlen része. Accrában a latin-amerikaiakkal volt vita arról, hogy mi a misszió célja: Krisztus hirdetése, vagy az elesetteken való segítés. A bibliai spiritualitás szerint ez a kettő elválaszthatatlan egymástól: a Küldetés tartalma Krisztus hirdetése, Aki jelen van a társadalomban, a világban, abban a népben, mely az Ő szabadító munkásságában részesedik úgy is, mint annak elfogadója, és Krisztussal együtt munkálója. Ez ábrázolódik ki az egyház istentiszteletében, ahol „…ez egyszerű vendégségben Krisztussal egyesülünk…” (440. dics. 9). Az Úrvacsorában a prédikáció és a tett együtt hirdetik Krisztust. Ehhez a hirdetéshez tartozik az arra adott válasz: a Krisztus teste és vére felé kinyújtott kéz, azok elfogadása, és a kívül valók számára felajánlása. Az Úrvacsora tehát „szociális és politikai tett” is. Erről erőteljesen tesz vallást a Limai Dokumentum,[4] mely azonban megszabja e politikai tett minőségét és sajátosságait. Az úrvacsorázó nép e jelenvaló világban van, de nem e világból való. (Jn 17,15). A hétköznapokban Krisztus hirdetésének kell kiáradni a társadalomba. (Ezék 47).
4. Ebben a trinitárius spiritualitásban a globalizáció kihívásainak elfogadása éppen úgy benne van, mint a magányos napi csendes áhítat. Túl sokáig állították sokan egymással szembe ezt a két oldalt, a személyes kegyességet és a társadalmi felelősség gyakorlását. E látásban és gyakorlatban a trinitárius krisztocentricitás egybefoglalja a Teremtést és a Megváltást, valamint a teremtés elesett részével való felelős foglalkozást. A Világszövetség végzett több éven át tanulmányokat, melyek nyomtatásban is megjelentek.[5] Ezekben a tanulmányokban is megmutatkozott, hogy a misszió nem anyagtalan „lelki” tevékenység, hanem a Szentlélek hatalma alatt és vezetésével az Egyház egész egzisztenciájával való Krisztus hirdetése a társadalomban. Ezen az alapon nem lehet elválasztani a krisztocentricitást a legelesettebbek iránti felelősségtől. Ez pedig szociális és politikai tett. Sokan és sokszor rámutattak arra, hogy a prédikálásnál két horizont (kontextus) alapos vizsgálata elengedhetetlen: ez az összefüggés és környezet, melyben a textus született, a szöveg eredeti kontextusa, és az a kontextus, amiben az egyház él és szolgál.[6] Ez nemcsak a prédikálásra, hanem az egyház egész életére, missziójára nézve érvényes. Nem lehet a teológusnak úgy gondolkodni, mintha a „méhzúgásos” paróchia csendjében élne. Az ember és a világ mai krízise úgyis betörnek mindannyiunk otthonába. A globalizáció annak ellenzőit és támogatóit egyaránt érinti.[7] Ez mutatkozott meg pl. a latin-amerikaiakkal Accrában kialakult vitában is. A globalizáció és az egész emberiség sorsa kihívást jelent az egyház számára is.
5. A diakónia, szociális felelősség és politikai állásfoglalás viszonyával kapcsolatban Tamás Bertalan említi, hogy az evangélikusok az úrvacsora jelentőségét komolyabban vették, mint mi. Magyar viszonylatban feltétlenül helytálló ez a megállapítás. Bár az úrvacsora náluk is hosszú időre kiszorult a perifériára. Valóban az ökumenikus kapcsolatok jelentősen hozzájárultak e kérdések bibliai alapon való tisztázásához is. Ebből a szempontból, sokat lehet tanulni az 1981-es Limai Dokumentumból, aminek megfogalmazásához Vályi Nagy Ervin is jelentősen hozzájárult. Ma már nagyon sok református egyházban - összhangban a Szentírás és egyebek között Kálvin igen erőteljes vélekedésével, aki szerint az ördög találta ki, hogy ne legyen Úrvacsora minden vasárnap - visszakerült az istentisztelet szerves egységébe a perem helyzetből az úrvacsorai közösség. Ugyanígy, az úrvacsora teológiájának újra-felfedezésében és az abban való elmélyülésben is elöl járnak református teológusok világszerte (Thomas F. Torrance, James Torrance, Jürgen Moltmann, David Willis és mások). Ennek mind az egyház egész tanítására, mind a gyülekezetek gyakorlati életére nagy jelentősége van, s – reméljük - még inkább az lesz.
Az úrvacsora, aminek lényege a Krisztussal való titokzatos egyesülés, nemcsak a terméketlen, anyagtalan és lényegében önző spiritualitástól óv meg, hanem a modern kor ún. spirituális mozgalmaival szemben is, melyekben benne van a New Age veszedelmes gondolatvilága is. A keresztyén spiritualitás tehát nem a guruk spiritualitásának valami felületesen „megkeresztelt” változata, hanem a Teremtő és Megváltó Szentháromság Isten tevékenységében való részesedés: „Azért hívnak keresztyénnek, mert Krisztusnak részese vagyok.” (Heidelbergi Káté 32. Kátémagyarázataink jó része e feleletnek csak a második felével, a hármas tiszttel foglalkozik, aminek pedig a részesedés az alapja.) Nem kinevezett altisztjei vagyunk az Úrnak, hanem részesei. Ez a hit titkának lényeges eleme. A racionalista református szerint a református hitben nincs titok. Pálnál és Kálvinnál a hit lényegéhez tartozik.
6. Szó volt Accrában a hit megvallásáról és az egyház szimbolikus iratairól, a Hitvallásokról. Nem állja meg a helyét az a kijelentés, hogy hitünk megvallásnak alapja a Hitvallás. Az egyház nem azért hitvalló, mert hitvallása van, hanem azért, mert Isten Igéje és Lelke megragadta, Krisztusban részesedve, Istenben él (Gal 2,20), és erről vall (1Pt 3,15). Ennek a vallástételnek - számadás és a hit tisztaságának őrzése érdekében - megfogalmazása a Hitvallás (ahogy az angol nyelvű reformátusok mondják: subordinate standard). Ebből a szempontból különösen fontos a II. Helvét Hitvallás bevezetése, mely készséget fejez ki az Írás alapján jobbra taníttatva, a változtatásra. Nekünk, magyar reformátusoknak újra fel kell fedeznünk az alapvető bibliai igazságot is, hogy Hitvallás és a bűnvallás egymástól elválaszthatatlanok. Krisztusban a Szentlélek által való részesedés nem teszi feleslegessé, hanem elsőrendű szükségszerűséggé a folyamatos önvizsgálatot és a bűnbánattartást. Ennek hiánya mutatkozik abban is, hogy sok lelkész - megtagadva a bibliai református elveket - képes istentiszteletet tartani bűnvallás nélkül, és azt csak az úrvacsorára korlátozza. Elfelejtettük azt, hogy valahányszor az Úr elé állunk, bűneinket meg kell vallani. A Heidelbergi Káté is a boldog élet és boldog halál három előfeltétele közül az elsőnek nevezi bűneink ismeretét (2. kérdés-felelet). Az accrai Szövetségben az igazságért nyilatkozat hasznos összefoglalása egyházunk és egyházaink tennivalóinak, ha az a református teológusok által kidolgozott és a fentiekben röviden összefoglalt trinitárius Krisztológiára és az azzal szerves egységet alkotó istentiszteleti életre épül.
Ezen írással kapcsolatban a következő kritikai pontokat emelem ki:
1. Vallást tesz a Nyilatkozat Istenről, a Teremtőről és Fenntartóról, de a Megváltóról nem beszél. A teremtés és megváltás szoros összetartozása adja az egyház társadalmi felelőssége komolyan vételének alapját.
2. A Nyilatkozat formájában látom a „Barmener Erklärung” reminiszcenciáit. Van azonban egy nagy különbség: Barmen nem „kifelé” beszél, hanem az egyházon belüli dolgokkal foglalkozik: a Deutsche Christen keresztény eretnekség volt. Ez a nyilatkozat viszont nem az egyházat szólítja meg az én olvasatomban, hanem a világot. Erre utal a „hisszük - elvetjük” (Wir glauben - wir verwerfen) séma használata is. Ez ugyanis egy jelentős, az egyház életében megtörtént eseményre utal.
3. A világ megszólítása kötelességünk. Tartozunk a világossággal (Mt 5,13 15): annak hirdetésével, mi Isten jó, kedves és tökéletes akarata. Ez azonban akkor lesz igazán hiteles és erőteljes, ha az egyház só- és kovászhatása, a megélt igazság kisugárzása a társadalomba - ugyancsak valóság. Ezt meg lehet tenni külön paragrafusban vagy egy külön dokumentumban. Azt viszont kérni kell a tagegyházaktól, hogy mindenki a maga helyén mondja ki rossznak azt, ami rossz, és cselekedje a jót.
4. A felsorolás túl részletes. Kevesebb több lett volna, de a világkrízis tényeit helyes felemlegetni. Arra viszont nincs szükség, hogy bármely irányzatra néven nevezve utaljunk. A szövegben túlságosan sokszor fordul elő a neoliberális szó. (Ennyi erővel a ma legdominánsabb ideológiát az ún. neocon-t is felemlíthette volna a Nyilatkozat). A tények tömörebb, rövidebb fogalmazása hathatósabb lett volna. Helyes, hogy legalább egy félmondat van az „absolutely planned economies” elvetéséről, ami nyilván a kommunizmusra való utalás. Ez ma is fontos, ne higgye valaki azt, hogy az egyház a régi rosszat akarja vissza. A Varsói Szerződés országaiban pl. ökológiai szempontból is sok kár keletkezett.
Nem tesz említést az immáron több éve folytatott és egyre erősödő Porto Alegre Mozgalomról, mely mindig a G8-ak gyűlései idején találkozik alternatívák felajánlásával.
5. A globális krízis tényeire való rámutatás helyes része az üzenetünknek, de nem a központja. A központ Krisztus hirdetése. Őt kell életünkkel és beszédünkkel együtt hirdetni, „bele kell szülni” a jelenvaló gonosz világba: Krisztust, ahogy a Jelenések Könyve mondja. A világgal szemben nem elég az orális kommunikáció. Ez ma már végképp hitelét veszítette. Annyi hamisság és hazugság hangzik Krisztus nevével együtt. Ezért tartom igen fontosnak a Jelenések könyvére való odafigyelést. A Jel ugyanis a világkrízist írja le döbbenetes nyelven: a világban két fontos dolog történik: a választott nép dicséri az Istent, és a bestia dühöng. A könyv közepén a 12. fejezetben a kettő összecsap: az Asszony szenvedés és üldözetés között szüli meg a Megváltót, szüli bele a világba. Ez ma az Egyház missziója.
Pásztor János
Eredetileg megjelent a Confessio 2005/1. számában
[1] Heppe-Bizer, Die Dogmatik der evangelisch-reformierten Kirche (Neukirchen: Erziehungsverein, 1958) [2] Vö. Dennis E. Tamburello, Union with Christ John Calvin and the Mysticism of St. Bernard, Columbia Series in Reformed Theology, (Louisville Kentucky: Westminster John Knox Press, 1994) [3] Thomas F. Torrance, The Triunity of God, in: Tóth Károly DEBRECEN V. Theological Dialogue Between Orthodox and Reformed Churches, Budapest, August 31-September 4, 1987, (Budapest: Ráday Kollégium, 1989) 81-109. [4] William H. Lazareth& Nikos Nissiotis: Baptism, Eucharist and Ministry (Genéve: WCC Faith and Order Paper No. 111, 1982). C. 19-22. Magyar fordításban Református Egyház 1985. március 53-81. [5] Lukas Vischer, (szerk.) The Church in Reformed Persepctive: A European Relfection, (Genéve: John Knox Centre, 2002). [6] Pásztor, A textus kontextusának és a gyülekezeti élet kontextusának jelentősége a prédikátor számára. Előadás: Limuru, Kenya 2003. Magyarul: Református Egyház LV/12. 2003. december. [7] Pásztor, Ökumené és globalizáció, THSZ XLIV. 2001/2., 92-97, valamint Misszió a posztmodern és a globalizáció világában, ÖKUMENÉ 2003/3. 27 41.
Régen volt már, hogy a Baross téri aluljáró forgatagában a filozófus-humorista Sándor György azzal bosszantotta az utca emberét, hogy biztatta őt: mondaná ki a pluralizmus szót anélkül, hogy nyelve beletörne. Azóta sokat változott a magyar társadalom: a pluralizmus kifejezés már nem egy újabb nyelvtörő játék, amely - ha egyszer ki tudjuk végre mondani - a nyugati társadalmakat jellemző vívmányok áldásában részesít majd bennünket is. A pluralizmus mára nálunk sem áldás, hanem életformánk természetes nyelve, amellyel sajátunkként kötődünk az euro-atlanti kultúrához. Ebben a sokszínű és sokszintű nyelvben a definíciók sem egységesen állnak rendelkezésre, akkor sem, amikor a Földön jelenleg tapasztalható átfogó folyamatokat, ill. ezek összességét akarjuk kifejezni. Ilyen módon az accrai dokumentum megértésében meghatározó globalizáció és neoliberalizmus kifejezés sem problémamentes; amíg a globalizációt elterjedt jelenség a mondializáció értelmében is használni és ezzel elszalasztani vagy elmosni a jó és rossz közötti különbségtevés mozzanatát, a divergens elemeket tartalmazó neoliberális jelzőt szereplői vagy képviselői közül csak igen kevesen vállalják.
Az accrai nyilatkozat ezzel kapcsolatban nyilvánvalóan nem akar terminológiai kérdésekbe bocsátkozni, adottnak veszi, hogy létezik ma egy világalakító erőként létező agresszív és könyörtelen gazdasági szándék, amely a Föld társadalmi és természeti kultúráinak tetemén keresztül is bármire kész saját materiális gazdagodásának érdekében, és ezt neoliberalizmusnak, ill. neoliberális gazdasági globalizációnak nevezi. A neoliberális gazdasági globalizáció vázolt jellemzőinek jelenléte (pl. 9. pont) alapján a dokumentum megérettnek látja az időt arra, hogy fellépését eszkhatológikus, sőt az apokaliptikus irodalomban megszokott retorikával fogalmazza meg. Erre utalnak egyrészt felhasznált bibliai idézetei is (pl.: Ézs 58,6; Ám 5,24; Lk 1,52 53; Jn 10,10; R 8,22), szóválasztása (pl. „az idők jelei” első alcíme, amely a XXIII. János pápára való utalás hiányában nem ökumenikus, hanem bibliai-apokaliptikus értelemben érthető), valamint teológiai eljárása, amennyiben hitvallási tárgyaként egy külső, alapvetően nem-vallási területről származó jelenséget tesz meg.
Bár a dokumentum kísérő iratában az alkotók felhívják a figyelmet, hogy egyházi közösség nem első esetben választja a hitvallást társadalmi kérdésekben való megnyilvánulása műfajául, az accrai dokumentumnak mégis markáns vonása, hogy a keresztény hagyományban az orthodoxia és orthopraxis kapcsolatában megszülető hitvallás műfajának motívumaként a társadalmi-gazdasági heteropraxisban megjelenő visszaélést választja. A gazdasági igazságosság és teremtett világ megőrzése melletti optálásával így közel kerül a felszabadítás-teológiák retorikájához. Az accrai dokumentum állásfoglalásának hátterében meghúzódó kibocsátói önértelmezés jól láthatóan elsősorban azon a felelősségérzeten alapul, melyet az egyház Isten munkatársaként és mára az egyik legszervezettebb nemzetközi szervezetként érezhet magáénak. Ebben az értelemben lehet esélye mintegy Isten katonájaként síkra szállni a teodicea gyakorlati megvédéséért minden olyan gazdasági, politikai vagy katonai hatalom igényével szemben, amely aláássa Isten egyedüli, legfőbb hatalmát (19.p.), az igazság győzelmébe vetett hittel elköteleződni egy a gazdasági igazságosság érdekében létrehozandó globális szövetség (32.,33.p.), valamint a föld megváltoztatása, megújítása, helyreállítása mellett (42.p.). A hitvallás utolsó gondolataként rögzített, a gazdaság és föld helyreállítására vonatkozó szándék különösen kifejezővé válik akkor, ha dogmatörténeti előzményként nem feledkezünk el a kifejezés kozmikus értelemben vett használatáról, melyet Órigenész Isten „a világ megváltása utáni végső tetteként” nevez meg.
Az iménti teológiai szempontok alapján az Accrai Hitvallás a konzekvens eszkhatológia forradalmi változatának jegyeit viseli (vö.: 35.p.), amely ismereteim szerint egyáltalán nem idegen a reformáció zwingliánus irányzatától. Ebben az esetben az accrai dokumentum a kibocsátó egyház egyik konstitutív teológiai hagyományának megfelelő, társadalmi cselekvési programban kifejeződő hitbeli állásfoglalásként válasz az egész Földet érintő gazdasági, társadalmi és ökológiai visszaélésekre.
Béres Tamás
Eredetileg megjelent a Confessio 2005/1. számában
A Református Világszövetség szenvedélyes és hitvalló accrai üzenete ismét szembesített a közönyös hitetlenség, az esztelenség és a világméretű igazságtalanság egyetemes jelenségével, valamint annak rendkívül ártalmas és legfőképpen tűrhetetlen következményeivel. Az emberiség civilizációs teljesítményei számtalan lenyűgöző formában példázták az emberi tettvágy, találékonyság, újítókészség és szépérzék isteni adományának gyümölcseit. Az önszerveződő és védelmező közösségben kiteljesedő teremtő munka és építés képessége emelte és finomította a nyers, de önmagában mégis törékeny, csiszolatlan, kezdetleges létezést valóban emberi életté. Az erények és képességek alkotó mozgósítása és együttes kiaknázása hozta létre a szervezett közös élet legkülönbözőbb civilizációs megnyilvánulásait. Azonban kialakult civilizációk megjelenését a legtöbb esetben azok fájdalmas elmúlása, látványos összeroppanása vagy lassú, de elkerülhetetlen önfelszámolása követte. Anyagba formált, épített és vésett kultúrák sokaságainak romjai tarkítják a földgolyó felszínét. A régmúlt ezen maradványai számtalan esetben ejtik ámulatba a szemlélődő arra járó utazót. Azonban a korábbi fejlett életformák, kifinomult esztétikai alakzatok és technológiai megoldások megcsodálása közben, illetve ellenére sem tudatosul egyhamar, hogy a letűnt aranykorok, nagy idők számtalan bizonyítéka, amelyek nem hódító emberi erőszakról tanúskodnak éppen civilizációs önsorsrontó természetük okán váltak muzeális emlékké csupán. Ahogy ezt Arnold Toynbee mesterien bemutatta civilizációs tanulmányaiban: találkozásuk saját sorsukkal éppen kulturális meghatározottságuk miatt és a természeti körülményeik drámai megváltoztatatásának eredményeként vált elkerülhetetlenné. Arizona elhagyott indián városaitól a Húsvét-szigeteken át Kis-Ázsia elsorvadt ókori városállamainak romjaiig az önfelszámoló civilizációk mementói emlékeztetnek arra, hogy hová tartottak és érkeztek önmagukat megőrizni képtelen, túlhajszolt, saját létezésüket meghatározó céljaikat végletekig tartó követésével. Önmagukba zárt kisebb civilizációs társadalmi keretek között, de éppen ugyanazon az úton jártak, mint amelyik meghatározza jelenlegi, immár globális civilizációnk menetét.
Az élet lehetőségeit és természeti forrásait éppen úgy végtelenségig kiaknázható adottságnak és nem megőrzendő adománynak tekintették, mint ahogy ezt manapság harsányan és erőszakosan sulykolja a modern Nyugat „szekuláris vallása”, a gazdasági és kulturális neoliberalizmus. Ez azonban nem a „szabadság vallása”, hanem a szabadságaink kollektív köreinek folyamatos szűkülése, lassan már fojtogató összeszorulása. Az életformák valódi és szabad megválasztásának, hitek és meggyőződések megőrzésének természetes és természeti körülményeinek létezését, valamint megőrzésének lehetőségét sorvasztja egy gátlástalanul cinikus és arrogáns élet-, valamint világszemlélet. A mai egyedüli, azonnali és földi üdvözülést kínáló ajánlat nem csupán egy kísértés marad, amit el is lehet utasítani, hanem egy kikerülhetetlen dogma. A nyugati modernitás világméretű kiterjedésének jelenlegi központi gazdasági tanainak és társadalmi következményeinek egyeduralma nem azok meggyőző erejéből, logikai kikezdhetetlenségéből és erkölcsi győzelméből származik, hanem hivatalos politikai államvallássá történő elismeréséből és intézményi megerősítéséből ered. A globalizált világ hivatalos és nyíltan hirdetett „credója” azonban az anyagi fogyasztás önfelszabadító summum bonus-át is csupán a maga alternatívát el nem tűrő módján kínálja. Választást, illetve annak szabadságát az árucikkek zavarba ejtő sokaságán túl nem hagy, hiszen ezt nem engedheti a folyamatos növekedés és bővülés bálványának imádása. Mihelyt a felvilágosodás és modernitás fordulatának sikerült leráznia a kereszt(y)én(y)i hitből eredő alázat és mértéktartás béklyóit és felszabadítani az egyént saját Teremtője és egyéni létének értelmet adó közössége iránti tartozásai alól, nyitva állt a kapu az önmegvalósító fogyasztás és felhalmozás előtt. Az egyéni helyzetek közötti egyenlőtlenségek és társadalmi egyenetlenségek elviseléséhez az Ember megkapta immár nem a kőbe vésett parancsolatait, hanem a papírra írt emberi jogait.
Az értelmes és emberhez méltó életre nehezedő gyakran ellenállhatatlan társadalmi erózió ellenében az emberi jogok újabb és újabb típusainak meghirdetése próbál szembeszegülni és némi enyhet kínálni. Az emberi lények jogosultságainak újabb generációi kerülnek megfogalmazásra, többnyire csupán úgymond programadó normákként. A szociális és gazdasági jogokon túl ezek célként tűzik ki a természetes környezet bizonyos minőségének és jellemzőinek megőrzéséhez való jogok kodifikálását és reménybeli biztosítását. Sőt, manapság a fejlődéshez való jogot is emberi jogként próbálják elfogadtatni, miközben az őshonos népek saját kulturális és naturális környezetének megőrzésének jogát, vagyis saját identitásuk túléléséhez való jogát is magasztos egyezmények igyekeznek hirdetni. Korunk globális társadalmi és gazdasági rendjének univerzálisként javallott és alkalmazott, „társadalmakat felnyitó”, „felvilágosító”, „modernizáló” és „dinamizáló” receptjeiben kínált terápiának legkínosabb mellékhatása nem csupán a jelenben és a pillanatnyi globális társadalmi térben, hanem időben és generációk között is óriási egyenlőtlenségeket és igazságtalanságokat eredményez. A jelenlegi szellemi és természeti világunk kifosztására, valamint beszennyezésére tett buzgó erőfeszítések egyszerre teszik tönkre a mai és az eljövendő generációk életének meghatározó erkölcsi és természeti világot. A legnagyobb felelőtlenség, amit a korunk neoliberális hegemóniája elkövethet az éppen az általunk hátrahagyható örökség megengedhetetlen elherdálása és létezésünk követhetetlen példája. Az elfogadhatatlan igazságtalanságok és esztelenségek orvoslásának kísérletei ellenére az emberi lélek és az ember számára bőkezűen teremtett világ tájképe egyaránt és egyszerre válik hatékonyan romboló, könyörtelenül haszonelvű és kíméletlenül rövidlátó törekvések célpontjává. Amint a jelenlegi világméretű civilizáció sáskajárása folyamatosan őrli fel a megújulás lelki és természeti tartalékait, úgy vetíti előre a további pusztulás és súlyos megrázkódtatások nélküli emberi újrakezdés lehetőségének végleges elveszítését.
Lassan, de biztosan az emberiség eléri a teremtés adományainak visszafordíthatatlan tönkretételét és a Mircea Eliade által megragadott ősi emberi lelki szükséglet, az örök visszatérés mítoszának felszámolását.
Törő Csaba
Eredetileg megjelent a Confessio 2005/1. számában