Aki a valós kegyelmet átéli, mindig tudja, hová tartozik – vallja Márkus Gábor, a református hajléktalanmissziót vezető lelkipásztor, akivel nyugdíjba vonulása kapcsán az elmúlt évtizedekről, az Úr kegyelméről, Jézus gyógyító szaváról, istenélményekről beszélgettünk.
– Tavaly huszonhárom év szolgálat után nyugdíjba vonult. Szögre akasztja a lelkészi palástot?
– Elmúltam hetvenéves, köteles vagyok nyugdíjba vonulni. A nyugdíjintézet automatikusan küldi a papírt, hogy mától kezdve nyugdíjas vagyok. Régebben volt rá lehetőség, hogy a presbitérium kérjen plusz két évet a lelkészének, de ma már nincs ilyen jogszabály. Nyugdíjazásom után bő fél évig még helyettes lelkésznek megtartott az esperes Verőcén, amíg az új lelkipásztor státusza jogerőre nem emelkedett. A palástot nem akasztom szögre, azóta is sok helyre hívnak szolgálni. Voltam már többek között Cegléden, Kosdon, most pedig Érdligetre hívtak. Nyilvánvalóan nem szeretnék olyan tempóban és annyit dolgozni, mint korábban. Az egészségem már nem húszéves, nem is ötven. Amit jó szívvel, szeretettel meg tudok tenni, azt megteszem.
– A Tiszta Forrás Alapítványt feleségével, Márkusné Láng Ilonával együtt alapították 1992-ben. Miért döntöttek a szervezet megalapítása mellett?
– Elkötelezettség és elhívás volt a Tiszta Forrás Alapítvány létrehozása. Harminchat éves koromban én is mérhetetlen nyomorúságba kerültem az életemben, mindenem elúszott. Család, munka, minden. Gyakorlatilag hajléktalanná váltam, és e mögött többek között ott volt az alkohol is. Ebben az állapotomban találtam oda Krisztushoz. Átéltem azt, amit Ézsaiás is hirdetett, hogy Isten a szabadító. Az alkohol olyan probléma, amelyből nincs gyógyulás, csak Krisztus általi szabadulás. A lelki szabadítás lényege, hogy a felhalmozott bűneim nyomorúságától Jézus Krisztus megszabadít, ha letesztem azt a keresztje alá. Én is ezt képviselem, harminchárom éve egy kortyot sem ittam. Az a magasság, ahova én eljutottam a mélységből, hatalmas dolog.
– Saját szabadulása vezetett végül az alapítvány létrehozásához?
– Igen. Ha az Isten Igéje engem megerősített, Krisztus szava szó szerint meggyógyított, akkor én kötelezettséggel tartozom az Istennek a hasonlóan nyomorultakkal szemben. Amikor Krisztus szabadítását átéli valaki és megszabadul, az nagyon jó érzés. A megszabadított elindul a Jézushoz vezető úton, amelyen egy alkoholgondokkal küzdő embernek háromszor-négyszer annyi kísértéssel kell szembenéznie, mint akinek nincs ilyen gondja. A diabolosz nem könnyen engedi el az embert. Az Úr Jézus megszabadít, de megtanulni nem fogyasztani és a kísértésnek ellenállni, azt nekem kell. Engem Isten megerősített, és ez a megerősítés a mai napig tart.
– Hogyan került a lelkészi pályára?
– Későn érő típus vagyok. Szoktam mondani, hogy van olyan ember, akinek tizennyolc-húsz éves korában nő be a feje lágya, van, akinek harminchat-harmincnyolc évesen, és akad olyan, akinek hetvenévesen. Én a középsőbe tartoztam. Tizennyolc éves koromban édesanyám kérdezte meg tőlem, hogy akarok-e pap lenni. Mondtam, hogy a Biblia szerint az elsőszülött fiúnak illik menni az Istent szolgálni, én már nem megyek. Miska bátyám végül három cikluson keresztül volt püspök a Dunántúlon. Megszabadításom után, amikor az idősebb Balog Zoltán látta, hogy megtaláltam Istent, rutinos pap lévén megkérdezte: „Nem gondolod, hogy neked a teológiára kellene menned?" Ekkor harminchat éves voltam. Emlékeztem, hogy Jónásnak is kétszer mondta Isten, hogy menjen Ninivébe. Először ellenkező irányba ment, aztán ahogyan belekerült a cethal gyomrába, úgy kerültem bele én is a mélységbe. Amikor kidobott onnan a cethal, és javasolták, hogy menjek a teológiára, úgy adtam be a jelentkezésemet, mint a kisangyal. Tudtam, hogy Istennel nem lehet játszani. Így indult.
– Ön szerint mi Jézus legnagyobb ajándéka az embereknek?
– Számomra Jézus Krisztus legnagyobb ajándéka a saját, visszakapott életemen túl az, hogy a bűnösökért és az elveszettekért jött erre a világra. Felfoghatatlan, mekkora ajándék az, amit Krisztus tett ezért a világért. Felbecsülhetetlen, és nagyon sok ember ezt nem tudja. A lelkészek is sok mindent megtanulnak, de a személyes átélés nem tankönyvi anyag. Az én bűneimet Isten megbocsátotta, a háta mögé dobta, és azóta rengeteg áldás van rajtam. Aki a valós kegyelmet átéli, az mindig tudja, hová tartozik.
– Kapott további megerősítést Istentől, miután visszatalált hozzá?
– Ritkán szoktam elmondani, de két istenélményem is volt, amelyeket soha nem felejtek el, mindkettő álmomban ért. Isten az álmoknak is az ura, nem csak az ébrenlétnek. Az egyik élményem az, hogy amikor a teológia mellett naponta hat-nyolc órát olvastam a Bibliát, az egyik éjjel álmomban olyan fényesség jött felém, amelytől megrettentem. Megijedtem, hogy el fog nyelni, ezt egyből tudtam. Óriási volt, és szép lassan közeledett. Egyszer csak körbevette az egész testemet, nagyon jó érzés volt. Felemelt, felemelkedtem. Amikor körülért, akkor álmomban tudtam, hogy nekem itt végem van. Utána leengedett, és elment tőlem. Akkor az Isten lelke megerősített, hogy „ez én voltam, és én veled vagyok és szeretlek".
– Mi volt a másik?
– A másik sokkal félelmetesebb volt, igazából nem is istenélmény. A szolgálatom vége felé az esperes kinevezett a kosdi gyülekezetbe, ahol a közösség az elmúlt évek alatt teljesen tönkrement. Mérhetetlenül fájt ez nekem, mert számtalan olyan ember távozott, akik halálosan komolyan vették Istent, és nagyon sokat vállaltak. Tulajdonképpen a gonosz uralkodott abban a gyülekezetben. Körülbelül négy-öt héttel azután, hogy elkezdtem helyettesíteni, hatalmas feszültség gyűlt össze bennem. A lelkipásztori szolgálat nehezebb része az, amikor a gondok, bajok, nyomorúságok, bűnök ráterhelődnek az emberre. Ezt nem tudom kikerülni, de már régen megtanultam, hogy ezeknek hol a helyük: Krisztus keresztjénél. Az élményem bibliai példához hasonlítva olyan volt, mint amikor Jézus Krisztus meggyógyítja az ördöngőst, és az ördög, miután Jézus ráparancsolt, még megrázza a beteget, és csak úgy megy ki belőle. A gonosz nem enged el könnyen, a diabolosznak az a legnagyobb öröm, ha szétdobálhatja Isten közösségét. Amikor elkezdtem munkálkodni, egyik éjszaka iszonyatos rohamom volt. Nagyon megrázott, kivert a víz, azt hittem, meghalok. Utána az orvos azt mondta, egy ideig ne vezessek autót, azóta gyógyszert szedek, de most már lassan vezetni is engednek. Amikor elcsitult ez az egész, a gyülekezet elkezdett épülni. Tíz helyett tizenöten, aztán húszan, harmincan, majd negyvenen lettünk. Amikor eljöttem, nyolcvanan voltak. Valójában a gonosz még belém rúgott egy jó nagyot, majd aztán Isten megengedte, hogy tovább épüljön a gyülekezet. A Bibliában is van egy-két ilyen élmény. Valójában kevés lelkésznek adatik meg, hogy olyan közel kerüljön Istenhez, mint én. Nem az én érdemem, hogy minden sikerült, amióta lelkész vagyok. Az kívánom, Isten így áldja meg református egyházunk minden tagját, gyülekezeteit, vezetőit.
– Az elmúlt években több elismerést és kitüntetést kapott, főként a Tiszta Forrás Alapítványban végzett tevékenysége miatt. Birtokosa az állami Szociális Munkáért Díjnak, Pestszentlőrinc–Pestszentimre önkormányzatától 2014-ben a Gondoskodás az emberért-díjat vehette át az alapítványi munkacsoport vezetőjeként, ugyanebben az évben ismerte el diakóniai munkáját egyházunk a Juhász Zsófia-díjjal, közben Verőce díszpolgára lett, tavaly pedig Dobos Károly-díjjal tüntették ki önt. Melyik kitüntetés jelentette önnek a legtöbbet?
– A Dobos Károly-díj, több okból is. Károly bácsit még személyesen is ismertem, így azt mondom, nem érdemeltem meg a díjat. Az ő szelídsége, türelme óriási volt, én nem vagyok türelmes ember. De ettől függetlenül nagyon sokat dolgoztam, és Isten megáldotta a munkámat. Rég megtanultam, hogy az áldás egyedül Istentől jön. A díj különösen fontos Miska bátyám miatt is, aki tizenhat éves kora óta egy korty alkoholt nem fogyasztott soha, és Istennek átadott életet él. Ő gyülekezetet épített, püspök lett, rengeteget dolgozott. Az ő élete folyamatosan ment felfelé, az enyém meg egy idő után lefelé. S az Úr Jézus Krisztus, amikor lent voltam a mélységben, kezdett fölemelni, és most a végére egymás mellett álltunk: ő a Zsinat aranygyűrűs teológiai doktori kitüntetését vehette át, én pedig a Dobos Károly-díjat.
– Verőcéről huszonhárom év szolgálat után ment nyugdíjba. Ez idő alatt megerősödött a verőcei gyülekezet, a bölcsőde, az óvoda és az iskola egyházközségi fenntartásba került, konferenciaközpont és új gyülekezeti központ épült a településen, mindezek mellett pedig a templom is megújult, méghozzá egészen különleges módon. Hogyan történt ez?
– Nem hiszem, hogy volt Magyarországon ehhez hasonló templomfelújítás. Nyolc évig gyűjtöttünk rá, sem az államtól, sem az egyháztól nem kaptunk egy forintot sem, csak a verőcei önkormányzat adott egy jelképes összeget. A külső-belső felújítás összege a tervek szerint hetvenhatmillió forintra rúgott volna, mire kifizettem minden számlát, negyvenhárommillió lett a végösszeg úgy, hogy központi padlófűtést építettünk be, süttői márvánnyal borítottuk a padlót, kicseréltük az elektromos vezetékeket, új nyílászárókat építettünk be, szigeteltünk, még a torony is új fedést kapott, illetve megújult a csillag is. Úgy sikerült ennyit lefaragni, hogy vállaltam a kivitelezés irányítását, valamint a belső felújításnál nyolc, a külsőnél öt hajléktalan dolgozott Verőcén. Budapestről vittem fel őket, adtunk nekik szállást, kosztot, be voltak jelentve közhasznú munkára, és az ezért kapott kis pénzt még ki is egészítettük, becsülettel megfizettük őket. Azóta mind a tizenhárman kikerültek tőlünk, rendezett életet élnek. Minden reggel hallották az Igét, és építették a templomot.
– Jól sejtem, hogy a felesége is sokat segített önnek mind a gyülekezeti, mind az alapítványi munkában?
– Ő nagyon sokat tűrt, érthető okokból. Nem azt mondom, hogy szenvedett, de sok áldozatot kellett neki is hoznia. Én mozgékony típus voltam, négy óra körül keltem fel, este hét-nyolc óráig tettem a dolgom, aztán olvastam egy órát, kilenckor pedig bezuhantam az ágyba. Reggel kinyitottam a szemem, és mentem tovább a hét minden napján. Mind az öt unokámat én kereszteltem meg, ma már húszéves a legnagyobb. Roppant ellentétes a természetünk a feleségemmel: ő szelíd, csöndes természetű, lassabban, megfontoltabban mozog, én meg ennek az ellentéte vagyok. A gyerekeim édesanyját még én udvaroltam ki, én vettem el feleségül a „majd én eldöntöm" címszó alatt, el is úszott minden. Isten akkor azt mondta, „majd én adok neked hozzád illőt". Őt már az Isten kezéből fogadtam el, és három évtized után jó szívvel elmondhatom, hogy ő a hozzám illő.
Hegedűs Bence, fotó: Kalocsai Richárd, Sebestyén László
A cikk megjelent a Reformátusok Lapjában.