Kevés emlékem van öt-hatéves koromból, de ez tisztán előttem van. Milyen érzékenyek a gyerekek arra, hogy megértsék Isten ajándékát! Karácsonykor megajándékozzuk egymást, de azért, mert sokkal nagyobb ajándékot kaptunk annál, amit mi valaha is adni tudunk egymásnak. Milyen logikus volt ez gyerekként és milyen logikus most is, végiggondolva! Logikusabb mint az, hogy októbertől már görcsbe szorul mindenki gyomra, mert újra ki kell találni valami remekbe szabott ajándékot minden egyes családtagnak, barátnak, ismerősnek.

Elhasznált és elcsépelt szavak, hogy Jézus szegényként, egy jászolban, nincstelenül jött a világra. Mégis gondoljuk végig újra, miért kellene túlzásba esnünk? Minden évben felül akarjuk múlni a tavalyi ajándékokat, meg akarjuk ugrani a lécet. Pedig nem az lenne a lényeg inkább, hogy abban az időben, amit ajándékok után rohangálva töltünk, inkább ott legyünk a barátainknak, érezzék a törődésünket, ráfigyelésünket? Az emberi kapcsolatok kifejezőeszközei gyakran a drága holmik, nagy ajándékok. Az is elcsépelt gondolat, hogy ezek nem tesznek boldoggá. De belegondoltunk már, miért nem tesznek boldoggá?

Egyszerűen azért, mert nem erre vágyunk. Kapcsolatokban létezünk, akkor tudunk boldogok lenni, amikor nem vagyunk egyedül. Miért ne adhatnánk magunkat egymásnak ajándékba? Miért ne mondhatnánk le a saját kis világunk fényűzéséről, hogy azt tegyük, ami szerintünk a másik boldogságát jelenti, lépünk át inkább hozzá és figyelünk oda rá? Isten pontosan ezt tette: lemondott a saját végtelen világáról, hogy megossza magát velünk. Hogy kapcsolatban lehessünk vele itt és az örökkévalóságban. Ezt az ajándékot próbálhatjuk felülmúlni, de nem fog menni...

Feke Eszter