„Krisztusért követségben” – ez egyházunk idei jelmondata. Ez volt a tavalyi is. Kifogyott volna a Zsinat az ötletekből?

Nem hiszem. A tavaly őszi szárszói rendkívüli ülésen számos olyan felvetés elhangzott, amivel foglalkoznunk kell a jövőben. A Páltól vett jelmondat azonban az egyház folyamatos jelenlétének és szolgálatának a lényegét fejezi ki. Azt, hogy úgy tekintünk magunkra, és azt szeretnénk, ha a világ is úgy tekintene ránk, mint akik Krisztusért járunk követségben: azaz nem magunkat, őt állítjuk a középpontba, és az ő üzenetét akarjuk minél hűségesebben célba juttatni. Nem fantáziátlanság ez tehát, hanem a követségben járás folytonosságának a hangsúlyozása. Azé, hogy nem pillanatnyi ötletektől vezérelve, hanem ebből a motívumból kiindulva akarunk egyházként jelen lenni a világban. Ugyanakkor némi előretekintés is benne van ebben a kifejezésben: 2013-ban lesz négyszázötven éves alapvető reformátori hitvallásunk, a Heidelbergi Káté. Krisztusért követségben úton vagyunk tehát a vallástétel klasszikus formája, a hitvallás megfogalmazása felé.

Említette a szárszói rendkívüli zsinaton elhangzott felvetéseket. Hamarosan megkezdi munkáját az ezekkel foglalkozó Egyházi Jövőkép Bizottság (EJB). Mi lesz ennek a testületnek a feladata?

A rendkívüli zsinati ülés által felvetett kérdések feldolgozása, alternatívák és azok következményeinek a felvázolása, olyan szempontok meghatározása, amelyek segítik a Zsinat munkáját abban, hogy milyen lépések, változtatások szükségesek ahhoz, hogy egyházunk jövőbeni kilátásai – emberi feltételek szerint – biztatóbbak legyenek annál, mint amit a demográfiai és egyéb statisztikai mutatók jeleznek. A kérdés az, amit többször is kifejezésre juttattam az utóbbi időben, hogy mennyire vesszük komolyan magunkat, a Balatonszárszón elhangzottakat, a jövőképpel foglalkozó bizottság munkáját. Megelégszünk-e a problémák és az ötletek felvetésével, vagy úgy döntünk, hogy következetesen végigvisszük a szükséges változásokat.

Mondana néhány példát arra, melyek azok a legfontosabb kérdések, amelyekre választ kellene találni az EJB segítségével?

Például egymással homlokegyenest ellenkező vélemények fogalmazódtak meg Szárszón azzal kapcsolatban, hogy jó-e az, ha három ciklusra választható valaki egyházmegyei vagy egyházkerületi tisztségre. Van, aki szerint elég lenne két ciklus, van, aki szerint a három is kevés.

Ön a harmadik ciklusa végéhez közeledik, a jelenlegi szabályozás szerint nem választható újra. Melyik véleményt osztja? Elég volt a közel tizennyolc évnyi püspöki szolgálat, vagy megtoldaná újabb hat esztendővel?

Senkit sem szeretnék befolyásolni ebben a kérdésben. Az viszont biztos, hogy ez a problémakör óriási feszültségeket okoz egyházunkban, és itt nem az egyházkerületekről van szó elsősorban, hanem az egyházmegyékről. Egyházi kultúránk ismeri ugyan az ünnepélyes beiktatás gyakorlatát, de nem ismeri a kiiktatást. Ebből adódóan a köztudatban, de főleg az érintettekben úgy él, mintha valamiféle bukás vagy hátratétel lenne az, amikor nem töltheti be valaki tovább az addig viselt tisztséget.

Melyek még a legégetőbb kérdések egyházunk jövője szempontjából?

Arra is választ kellene adni, hogy szerencsés-e az, amikor egy személy több, egyenként is teljes embert kívánó tisztséget tölt be, és egyszerre gyülekezeti lelkész és esperes, vagy püspök és zsinati elnök. Beszélni kell a lelkipásztorok fizetése közötti egyenlőtlenségekről, ami megkerülhetetlenné teszi például a központi javadalmazás kérdésének megválaszolását is. A gyülekezetek közötti szolidaritásnak, az eltérő teherbíró képességnek a problémakörét is napirendre kell tűzni.

Megint a piszkos anyagiak?

Úgy tűnik, hogy a pénzről beszélünk, de ezek valójában nagyon mély spirituális kérdések. A szolidaritás és a közösségvállalás kérdései.

A szárszói tematikus zsinaton felmerült az a kérdés is, hogy a Magyarországi Református Egyház (MRE) föderális vagy inkább konföderális berendezkedésű-e, illetve, hogy melyik irányba kellene alakítani az egyházszervezet működését.

Egy meglehetősen hányaveti megfogalmazás szerint az MRE négy egyházkerület laza szövetsége. Szerintem ez tévtanítás. Sokkal inkább igaz az a megfogalmazás, amely szerint minden gyülekezet egy egész egyház, de egyetlen gyülekezet sem egészen az egyház. Tehát az egyház részei vagyunk. Nem véletlenül nevezi a Magyar Református Egyház Alkotmánya a tagegyházakat részegyházaknak, és nem véletlenül hívták a magyar egyháztörténetben az egyházkerületi gyűléseket részzsinatoknak. A zsinat jelenti az egyetemességet, azoknak az egyetemességét, akik – ezt jelenti a szó görög eredetije, a synodos kifejezés is – együtt járnak a hit, vagy ha úgy tetszik – utaljunk vissza beszélgetésünk elejére –, a hitvallás útján. Krisztus teste az az egység, amelynek részei és tagjai vannak. Ezt nem lehet megfordítani, mert ha a részérdekek fontosabbak lesznek a teljes közösség érdekeinél, az mindig szakadáshoz vezet. Hálásak lehetünk Istennek, hogy a Magyar Református Egyházban a reformáció óta nem volt szakadás sem teológiai, sem kegyességi, sem liturgiai okokból, jóllehet a világ reformátusságára ez a megosztottság egyébként jellemző. Ez az utóbbi tény is erősen ösztönzött minket arra, hogy a külső, politikai okok miatt szétszakított magyar reformátusság összetartozását a Magyar Református Egyház alkotmányos egységének helyreállításával jelenítsük meg.

Túlhaladtunk a zsinati ciklus felén, bő két és fél év van hátra belőle. Elképzelhető, hogy még ez idő alatt eredményt produkál az EJB?

Már idén eredményeket, a főbb irányok meghatározását várjuk a bizottságtól. Különben nem sok értelme lenne a működésének. A jelenlegi, XIII. Zsinatnak az a feladata, hogy ha vannak változtatnivalók, azokat hajtsa végre, hogy az utánunk jövők már ezek között az új keretek között végezhessék a munkájukat, és ne kelljen a tavaly őszi balatonszárszói rendkívüli zsinaton felmerült eldöntetlen kérdések megválaszolásával foglalkozniuk. Lehet, hogy nem sikerül mindent megoldanunk addig, de ez nem lehet ok arra, hogy ne történjen semmi.

Az előbb kiemelte, hogy döntő kérdés, mennyire vesszük komolyan magunkat. A Zsinat őszi ülésén pedig azt mondta, hogy az egyik legnagyobb probléma egyházunkban a közös ügyek iránti érdektelenség. Az EJB felállítása során adódtak kisebb nehézségek, többen is visszautasították a felkérést.

Nem hiszem, hogy a felkérés visszautasítása mögött érdektelenség lenne. Sokkal inkább a feladatra megfelelőnek ítélt emberek túlterheltsége volt ennek az oka. Az érdektelenségtől és a komolytalanságtól, a Pató Pál-i mentalitástól majd inkább akkor kell tartanunk, amikor a bizottság által felvázolt alternatívák a Zsinat asztalára kerülnek. Akkor lesz nagy kísértés arra, hogy visszakozzunk a végleges, felelős döntések meghozatalától.

Mégis, a közös ügyek iránt érdektelen, a saját döntéseit komolyan nem vevő beteg, de még betegségtudattal sem feltétlenül rendelkező testülettől – ön jellemezte így ősszel az MRE Zsinatát – elvárható egy jó megoldásokat kínáló jövőkép megalkotása?

Ezért tartom jó kompromisszumnak azt, hogy a zsinati bizottsági elnökök és a szárszói tematikus zsinatra javaslatokat megfogalmazó zsinati képviselők mellett olyanokat is meghívtunk a bizottság munkájába, akik reformátusként, de mégis külső szakértőként látják egyházunk problémáit, és előremutató, bölcs tanácsokat várhatunk tőlük a jövőképalkotás során. A református egyház legfőbb döntéshozó testülete tehát nem mentesül a döntés felelőssége alól, de külső segítséget kér, mert nemcsak az egyháziasság, de a szakszerűség is nélkülözhetetlen a stratégiaalkotás során.

Az utóbbi időben egyre élénkebbek lettek egyházunk nemzetközi kapcsolatai. Mi az, amit elleshetünk külföldi testvéreinktől? A tematikus zsinaton a Rajnai Egyház stratégiáját mutatták be pozitív példaként.

A legkézzelfoghatóbb a rajnai példa, ahol évekkel ezelőtt elkezdődött egy stratégiaalkotási és reformfolyamat. Elsőként azt tisztázták, mit jelent számukra az egyházi lét, milyen egyház szeretnének lenni valójában. Missziói népegyházként határozták meg magukat, ami arra a Magyarországon is meglévő, régi keletű dilemmára utal, hogy népegyházak vagy hitvalló egyházak-e több évszázados közösségeink. Miután sikerült ily módon meghatározni magukat, elkezdték végiggondolni ennek a jogi, gazdasági, szervezeti, személyi következményeit, és mélyreható, olykor fájdalmas átalakításokba kezdtek.

Ha már ezt a régi keletű dilemmát említette: ön szerint népegyház vagy hitvalló egyház a miénk?

Tény, hogy népegyház vagyunk, de vigyázni kell, mert ez a tudat ellustíthat minket. A népegyházi lét nem valamiféle magától értetődő, örökkévaló állapotot jelent, hanem pusztán annyit, hogy az egész nép iránt küldetésünk és felelősségünk van. A mi egyházunk lényege is a misszió, de ezt népegyházi keretek között, az ezekből fakadó jogi, anyagi, szervezeti, intézményi lehetőségekkel élve végezzük. Német testvéreink önmeghatározása ezért szimpatikus a számomra.

Tavaly testvéregyházi megállapodást kötött az MRE és a Dél-Afrikai Holland Református Egyház. Tőlük mit tanulhatunk?

Ez az egyház próbálta meg a dél-afrikai apartheidet teológiailag legitimizálni. E súlyos örökség miatt dél-afrikai testvéreink nagyon óvatosak minden olyan egyházi megnyilvánulással szemben, amelyik nem ügyel a politikai, gazdasági hatalomtól való kritikai távolságtartásra. Tőlük – Eberhard Jüngel német teológus kifejezésével élve – azt az evangéliumi józanságot tanulhatjuk meg, ami garancia lehet az egyház belső és külső autonómiájának a megőrzésére.

Az egyház autonómiájának megőrzése finanszírozási kérdés is. David Arnott, a Skót Egyház moderátora január végi magyarországi látogatásakor a zsinati osztályvezetőkkel beszélgetve a magyar egyházfinanszírozási rendszerrel összefüggésben kifejtette: az államtól anyagilag függő egyház nem tudja betölteni társadalmi küldetését. A református álláspont szerint miként lehetne biztosítani az egyházak anyagi függetlenségét, azaz a finanszírozás kiszámíthatóságát és hosszú távúságát?

A finanszírozásnak a személyi jövedelemadó egy százalékának felajánlására épülő rendszerét még a Horn-kormány vezette be 1997-ben. A református egyház már akkor jelezte a fenntartásait, hiszen az szja-rendszer a leggyakrabban változó adónem hazánkban. Az utóbbi évek fejleményei is azt mutatják, hogy az egyszázalékos rendszer nem alkalmas arra, hogy a társadalom tagjai kifejezhessék általa egy-egy egyház iránti megbecsülésüket, hiszen hiába növekszik évről évre a felajánlók száma, a felajánlott összeg mégis csökken. Nem szerencsés, hogy az elmúlt időszakban a költségvetés tárgyalása során az állam és az egyház közötti finanszírozási vitákkal volt tele a sajtó. Ezért tettük le javaslatunkat már az előző kormány, majd a megalakulását követő hetekben a jelenlegi kormány asztalára is.

Miről szól ez a javaslat?

Azt szeretnénk, ha a gazdálkodási függetlenség megteremtése érdekében az állam működő tőkéhez juttatná az egyházakat, ami felváltaná a parlament által az ország költségvetésében évről évre meghatározott támogatást. Hangsúlyozom, hogy elképzelésünk szerint az államtól átvállalt feladatokat ez a megoldás nem érintené.

Az új kormány hivatalba lépése óta is keletkeztek olyan egyenlőtlenségek az egyházfinanszírozásban, amelyek a katolikus egyház többletét okozták. A református egyház a református országgyűlési képviselőkhöz fordult a problémával. Milyen választ kaptak a felvetésre?

Egyetlen válasz érkezett. Ebben Orbán Viktor miniszterelnök úr nevében Szijjártó Péter szóvivő nyugalomra int minket, hiszen az egyházfinanszírozási rendszer átalakítására vonatkozóan a vatikáni–magyar vegyes bizottságban már több javaslat is felmerült, és napirendre fog kerülni a kérdés.

Bizonyára megnyugodott…

Nem igazán. Ugyanis nem szeretnénk, ha nélkülünk születne döntés, és a kormány olyan, a vatikáni–magyar vegyes bizottságban kialakított, kész megoldással állna elénk, amihez érdemben már nem tudunk hozzászólni.

Az előző kormány utolsó időszakában gyakorlatilag teljesen megszűnt az egyház és az állam közötti párbeszéd. Ezek szerint a kormányváltás óta sem javult volna a helyzet?

Mint mondtam, másfél éve ott az egyházfinanszírozási javaslatunk a kabinet asztalán, de máig sem került sor annak megtárgyalására. Folyamatosan ülésezik ugyan a vatikáni–magyar vegyes bizottság, ami lehetőséget ad a katolikus egyház szempontjainak a megjelenítésére, de nem alakult ki mellette az az egyeztető fórum, amely a többi egyház és a kormány között a rendszeres párbeszéd helye lehetne. Pozitív példa ugyanakkor az érdemi együttműködésre a Keresztyén Roma Szakkollégiumi Hálózat elindítása és az egyházi törvény előkészítésének folyamata. Más kérdés, hogy utóbbi végül – a politikai játszmák következtében – milyen formát öltött. Összességében úgy látjuk, hogy a kormány az elmúlt időszak törvénygyártási dömpingjében nem szánt elég figyelmet az egyeztetésre. Most azt várjuk, és erre enged következtetni több kormánypárti politikusnak a közelmúltban tett nyilatkozata, hogy lezárult egy szakasz, és a következő két évben több tér nyílik a párbeszédre.

Bár a parlament azóta orvosolta a kérdést, mégis miként értékeli, hogy az egyházi törvény decemberi újra elfogadásakor a református és az evangélikus egyház közös javaslatára sem bővült a tizennégy elismert egyház köre?

Politikai színjátéknak tartom a történteket. A kormánypárti frakciók megkértek minket a javaslatunk megfogalmazására, a törvény mégis változatlan formában került a parlament elé azzal a kiegészítéssel, hogy a törvényhozók a Magyar Tudományos Akadémia véleményezése után február végéig döntenek a Magyarországi Egyházak Ökumenikus Tanácsa általunk javasolt tagegyházainak bejegyzéséről is. Nem voltak illúzióink: tudtuk, hogy nem fognak változtatni, de nem tehettünk mást, hiszen nem magunkért, hanem testvéregyházainkért kellett kiállnunk.

Azért is meglepő, amit mond, mert elkötelezett református egyháztagok jelentős kormányzati pozíciókat töltenek be, tavaly pedig közel ötven országgyűlési képviselővel megalakult a Református Törvényhozók Fóruma is.

Nyilvánvalóan nem az egyéni jó szándék hiányáról van szó. Sok pozitív elképzelés és kezdeményezés született a kormány részéről, de az előremenekülésből, a mindent átformálás kényszeréből fakadó rohanás miatt az egyeztetés és a részletek kidolgozása sokszor elmarad. Hogy élet- és működőképesek legyenek a reformok, együtt kell a részleteket kidolgoznunk és az eddig elkövetett hibákat kijavítanunk. A kétharmados parlamenti többség óriási felelősséggel jár. Alapvető etikai kérdés, hogy megtehetünk-e valamit csak azért, mert képesek vagyunk rá. Meggyőződésem szerint nem. Ha a hatalomhoz nem párosul nagyfokú alázat, előfordulhat, hogy valamit csak azért teszünk meg, mert képesek vagyunk rá, és nem azért, mert az úgy lenne jó. A parlamenti ciklust megnyitó istentisztelet dánieli alapigéjében az egymást követő világbirodalmak egy-egy fenevad képében jelentek meg, mígnem a végén megjelent az Emberfia, az emberséges hatalom gyakorlása. Máshol Péter azt írja: „Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek…” (1Pt 2,13) A rend pedig az, aminek emberi ábrázata van. Ez érvényes a törvényekre, a törvényalkotás folyamatára és a hatalomgyakorlásra is. Egyházként az a felelősségünk és kötelességünk, hogy erre figyelmeztessük a politikusokat. Nem szidva és szapulva, de nem is az egekig magasztalva őket – csupán az evangéliumi józanság lelkületével.

Csepregi Botond – Kiss Sándor, fotó: Kalocsai Richárd

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2012. március 4-i számában