Idén volt 275 éves a Kántus. Hogy összegezné a jubileumi esztendőt?

Az évet két koncert keretezte. Tavaly volt 475 éves a Kollégium, és az intézmény jubileumi esztendejének lezárását összekötöttük a kórus ünnepi évének megnyitásával. Eb­ből az alkalomból tavaly decemberben a Kodály Filharmonikusokkal együtt adtuk elő Orbán György Karácsonyi oratóriumát a Nagytemplomban. A kortárs református zeneszerző bibliai szövegű darabja csodálatos élmény volt az énekeseknek és a zenészeknek. A befejező szakasza különösen szép, így foglalja össze a mondandóját: „Így születe az Isten fia, halleluja, mert ő az út, az igazság, az élet." Ezt elmondatja a szólistákkal és a kórussal is, majd elcsendesedik a zene, majdhogynem leáll, és elhangzik a befejező mondat: „Mert érted lett ő Emberfia." Hát a megilletődöttségtől dirigensként és énekesként is csak nyeltünk nagyokat. A záró koncertet november 8-án tartottuk. A műsort úgy állítottuk össze, hogy látleletét adja a Kántusnak és a Kollégiumnak is.

Negyvenhét éve, 1967-ben zöldfülűként lett a Kántus vezetője. Hogy került Debrecenbe?

Az egyházkerület elnöksége Gárdonyi Zoltánt kérte meg, hogy ajánljon valakit a tanítványai közül erre a munkára. Ő ekkor már a magyar református egyházzene nagy alakja volt. Engem szólított meg ezzel a lehetőséggel, így a Kántus vezetése mellett a református gimnáziumi énekórák megtartása és a nyári kántorképzők szervezése lett a feladatom.

Rögtön elvállalta?

Pestiként korábban a Kántusról nem, csak a Kollégiumról hallottam. Óriási megtiszteltetésnek éreztem, hogy egy ilyen nagy múltú intézmény tanára lehetek. Fiatalos lendülettel, valamint Kodály Zoltán és tanítványai lelkiségével láttam munkához.

Kodályt minden interjújában megemlíti.

A zeneakadémiai öt esztendőm egybeesett Kodály utolsó éveivel. Többször meglátogatta a szakunkat. Ittuk minden szavát. Óriási tekintélye volt. Három hónappal a halála előtt még eljött a diplomakoncertemre. A műsoromon többek közt az ő egyik darabja is szerepelt. Persze nem mertem megszólítani, pedig a mai eszemmel legalább egy aláírást kérhettem volna tőle. Ez a meghatározó élmény mégis elég volt ahhoz, hogy elköteleződjek az ő és a tanítványai zászlója alá. Ilyen alapon egyébként Kodály-unokának érzem magam, és ennek megfelelően végzem a feladatomat Debrecenben is.

Nemcsak Kodály-unoka, más neves zenei felmenői is vannak.

Viccesen szoktam emlegetni a zongorista családfámat. Bár talán mégiscsak több ez tréfánál. Zongoratanárom a Liszt-műveket kiválóan tolmácsoló Szegedi Ernő volt, aki a múlt század méltatlanul mellőzött harmadik nagy zenei egyéniségétől, Dohnányi Ernőtől tanulta a szakmát. Az ő tanára Thomán István zongoraművész volt, akié pedig maga Liszt Ferenc. Utóbbié Carl Czerny, az etűdök mestere, az övé pedig Beethoven. Beethovené a kortársak körében jól ismert Neefe volt, akit pedig maga Johann Sebastian Bach tanított. Magam elvetélt zongoristaként a kórusműfajt választottam.

Akkor a sok diák, akiket 1967 óta tanított, mind Bach ük-ükunokái. Összeszámolta már, hányan voltak?

Lehetetlen lenne. Mert nemcsak a Kollégium diákjait, a felvidéki Fiatal Reformátusok Szövetsége Kamarakórusának és a Debreceni Orvostudományi Egyetem énekkarának tagjait kellene összeszámolni, hanem húsz esztendeje a nagyváradi Partiumi Keresztény Egyetem zenepedagógiai szakának, valamint a nyári kántorképzőknek és egyéb kurzusoknak a hallgatóit is szerte a Kárpát-medencéből.

A budapesti Pozsonyi úti templomban beszélgetünk. Mi köti ide?

Itt laktunk Angyalföldön. Édesapám evangélikus, édesanyám református volt, és mindkét gyülekezettel tartottuk a kapcsolatot. A negyvenes évek végén édesapámat belekeverték egy koncepciós perbe, amelynek a kistarcsai internálótábor lett a vége. Szabadulása után nem kapott munkát, és amikor Szántai Ede lelkipásztor ezt megtudta, pénzbeszedői állást ajánlott neki. Az egyházfenntartói járulék összeszedése nem volt könnyű munka akkoriban sem: a családok vagy ki se nyitották neki az ajtót, vagy egyszerűen elzavarták. Már itt volt a szüleim esküvője is, de ezek után ide soroltunk be mindannyian. Ide köt minket minden családi esemény, ráadásul most öcsém itt a lelkipásztor, a lányom pedig a gyülekezet karnagya és kántora.

Ilyen családi múlttal hogy vették föl a Zeneakadémiára?

Nem is a Zeneakadémiával volt a gond, hanem a zeneiskolával. Édesapám 1945 előtt rendőr volt, ezért eltanácsoltak. Ám egy drága zongoratanárnő, Lujzika néni utánunk lépett, és azt mondta: ha üresedés lesz, jelzi. Fél év múlva már az óráira jártam. Más kérdés, hogy saját zongorám sem volt. Még zeneakadémistaként is csak bérelt hangszeren, vagy ismerős családoknál és a zeneiskolában gyakorolhattam. Éreztem is végig, hogy a hallgatótársaimmal szemben le vagyok maradva. Nem volt könnyű, de ha ma újra döntenem kellene, ismét a kórusvezetői pályát választanám.

Miért?

Azért, mert ez a legcsodálatosabb tevékenység a világon. Amikor egy szerző lelkének a zenébe komponált rezdüléseit megszólaltatjuk az énekeseimmel, még a levegő is megállhat, ha megadatik a kegyelmi állapot.

Hogy bírta negyvenhét évig hűséggel a Kántusnál?

A debreceni volt az egyetlen református gimnázium az országban, ilyen munkakört másutt aligha találhattam volna. Aztán a hosszú idő alatt kitéphetetlen gyökereket eresztettem. Bár nem voltam a gimnázium diákja, de fiatal tanárként a Kollégium domborművei előtt sétálva, a negyvennyolcas zászlók alatt megállva, vagy az Oratórium kis szószékén, ahonnét Kossuth Lajos szólta a nemzetmentés igéit, talán még intenzívebb élményt jelentett számomra az intézményből sugárzó szellemiség.

Sose érte támadás?

Bizonyos határokat nem volt szabad átlépni. Előfordult például, hogy letolást kaptunk, amiért megjelent egy híradás a helyi lapban az öregdiák-találkozóra tervezett fellépésünkről. De a Kollégium falai közt hagytak minket dolgozni. Sőt olykor diáknapokra is meghívtak minket, a hatalom így demonstrálta az egyházi oktatás szabadságát. A repertoárt persze úgy állítottuk össze, hogy vállalható legyen számunkra is. Volt viszont, hogy muszájból az Internacionálét kellett kísérnem, amit meglehetősen skizofrén lélekállapottal tettem.

Hetvenéves volt a nyáron. Az ünnepséget még egy püspök is megirigyelhette volna. Hogy érintette ez?

Sejtettem, hogy valami készül. De ami történt, minden várakozásomat felülmúlta. A négy püspökből három volt jelen, de eljött egy miniszter is a volt diákjaim közül, és rengeteg korábbi szolgatársam, énekesem, diákom szerte a hazából. A miniszterelnök pedig levélben köszöntött. Csak nyeltem nagyokat.

A templom- vagy a lelkészszentelés rendszeres az egyházunkban, de kántorszentelésről csak tavaly ősszel hallottunk először Nagyváradról. Milyen alkalom volt ez?

A kántori szolgálat színvonala Magyarországon méltatlanul alacsony. A probléma gyökere összetett. Mindenekelőtt a kántorok megélhetését kellene biztosítani, hogy érdemes legyen diplomát szerezniük és eltarthassák a családjukat. Párhuzamosan erősíteni kellene a képzésük szakmai színvonalát is. Németországban egy templom orgonistájának sokszor nagyobb híre van, mint a gyülekezet lelkészének. Ez nálunk szinte elképzelhetetlen. Kétségtelen, hogy a Királyhágómelléki Egyházkerület jóval előttünk jár a kántorok megbecsülésében. Nálunk – szemben a katolikus, evangélikus vagy baptista gyakorlattal – még a lelkészképzésben sem megfelelő szempont az énektudás.

Mi ennek az oka?

A heti egyórás tárgy nem tantárgy. Márpedig a magyar iskolában emberemlékezet óta ennyi jut az ének-zenére, az is meglehetősen infantilis megközelítésben. Nemzedékek nőttek fel így. Ezek a nemzedékek adják az állami-egyházi döntéshozóinkat is, akik az eszükkel talán felfogják, hogy fontos lenne az ének-zenei oktatás erősítése, de érzelmi élményeik általában nincsenek. Elsőként valódi tantárggyá kell tenni az éneket az iskolákban, másodszor a lelkészképzésünkben egyházzenei tanszéket kell alapítani. Ha a lelkészeink zeneileg műveltebbek lennének, és a gyakorlati készségük is magasabb szintű volna, rögtön másképp viszonyulnának a kántorukhoz, és szolgatársként tekintenének rá.

Nincs társadalmi becsülete az éneklésnek, pedig milyen jó lenne, ha az emberek az ünnep- és hétközna­pokon is elővennék a dalainkat.

Úri huncutságként tekintenek az emberek az éneklésre. Ha pedig egy iskola hangsúlyosabbá akarná tenni az énekoktatást, maguk a diákok és a szülők lázadnának fel ellene. Ezért a tantestület és sokszor az igazgató sem segíti az énektanárok munkáját. Mi szükség rá, ha a felvételin úgysem firtatják az énektudást? – mondogatják. Pedig Hámori József agykutató is felhívta rá a figyelmet: a távol-keleti kultúrák sikere a készségtárgyak magas színvonalú oktatásában rejlik.

Balog Zoltán miniszter ott volt a születésnapján. Nem beszéltek erről?

Alkalmanként rákérdezek nála. Ilyenkor kiderül, hogy észben tartja ő ezt, de végül mégis úgy alakult, hogy a testnevelés megelőzte az éneket. Én a két tárgyat párhuzamosan fejlesztettem volna lépésről lépésre. „Ép testben ép lélek" – tartja az ősi mondás. Mindkettő egyformán fontos: a testnevelés a testet tartja karban, az ének a lelket emeli feljebb. Talán meglepő, de olykor még a Kollégiumban is úgy érzem, mintha a Kántus kevés támogatást kapna.

Hogyhogy?

Jó szóban nincs hiány, de a Kollégium sok száz fős diákságából úgy kell összevadászni a fiatalokat. Pedig ez valamelyest pótolhatná a zenei képzés hiányát. A két háború között a legációválasztáskor a Kántus jegyzője rögtön a senior után választhatott gyülekezetet, és a szólamvezetők is előkelő helyen szerepeltek a sorban, sőt még az egyszerű kántustagnak is voltak előjogai a többi diákkal szemben. Hiába vetettem föl ezt, nem volt foganatja se a tanárok, se a diákok részéről. Pedig még csak pénz se kellene hozzá, mégis a kórus és az éneklés nagyobb megbecsültségét hozná.

Kevés világraszóló orgonista kántorunk van, de sok templomban tartanak adventi koncerteket.

Megfordult a világ. Mert az igazán színvonalas, az ünnep üzenetét közvetítő hangversenyeknek ma a világi koncerttermek adnak elsősorban helyet. Hatalmas molinók hirdetik advent idején a templomok jótékonysági előadásait, ahol nagy sztárok csalogatják a potenciális adakozókat, de ezeken a kétségkívül jó szándékú esteken sokszor sajnos háttérbe szorul a karácsony lelkisége. A zenetörténet ünnepekhez kapcsolódó remekműveinek a templomainkban, a mi szervezésünkben is el kellene hangozniuk.

Idén mégse hallhatjuk az Orbán György-féle Karácsonyi oratóriumot.

Oly sok próbát igényel egy ilyen hangverseny, hogy idén nem fért bele se a Kántus, se a zenekar menetrendjébe. Ám a tavalyi koncertfelvétel nemrégiben megjelent lemezen is. Így bármikor bárki számára elérhető. 

Jubileumi kiadványok: Két jubileumi kiadvánnyal is jelentkezett a Debreceni Református Kollégium és annak Kántusa a 275. évfordulón. Az Imádság az én énekem című lemez a nagy múltú iskola sokszínű ze­nei életéről ad átfogó képet, raj­ta a teológuskórus óprotestáns műsorával, a fiatal orgonaművész, Kovács Szilárd Berkesi Sándornak ajánlott orgonajátékával, a Kántus 2012-es évadzáró hangversenyének felvételével, valamint Gárdonyi Zoltánnak a gályarabok emlékére írt Memento című kantátájával. A másik ünnepi kiadványon Orbán György Karácsonyi oratóriuma hallható a Kántus és a Kodály Filharmonikusok tavaly decemberi előadásában. Mindkét hanglemez megvásárolható a református könyvesboltokban.

Kiss Sándor
Fotó: Dimény András
Megjelenik a Reformátusok Lapjában.