Pedagógusként gyerekekkel, egy mezőtúri, majd egy fővárosi diakóniai intézmény vezetőjeként pedig idősekkel foglalkozott. Milyen tapasztalatokat szerzett korábban, és miként tudja hasznosítani ezeket az új szolgálati területén?

A gyerekekre az elejétől kezdve partnerként tekintettem, és ez a szemlélet meghozta a gyümölcsét: sikerült jó kapcsolatot kialakítanom velük és bizalmat ébresztenem bennük. Ennek köszönhetően az olykor-olykor fellépő konfliktusokat is jól tudtuk kezelni. Az időseknél is ugyanerre volt szükség, hiszen mindenki bizalomra és biztonságra vágyik. Arra, hogy őszintén elmondhassa a másiknak az örömeit és a bánatait. Mindezek a tapasztalatok nemcsak egy iskolai osztály, nemcsak egy idősotthon, hanem a református diakónia szerteágazó szervezetének vezetésében is hasznosak lehetnek. Amikor a hivatalba lépésemkor kis szójátékkal azt mondtam, hogy nem a szeretetnek van szüksége irodára, hanem az irodának szeretetre, akkor pont erre gondoltam: egymás iránti bizalommal és őszinteséggel kell megtöltenünk a hétköznapokat a református diakónia minden ágazatában.

Jól hangzik, de a jövőre nézve lássunk néhány szakmai konkrétumot is. A Szeretetszolgálati Iroda korábbi vezetője például pár héttel ezelőtt azt nyilatkozta ezeken a hasábokon: jó lett volna, ha már elkészült volna az új diakóniai törvény. Hogy állunk ezzel?

Elkészült a tervezet, de ebben a ciklusban már nem kerül a Zsinat elé. Az ősszel megválasztandó új testületre vár, hogy a vitás kérdésekre elég időt áldozva és a konszenzust megtalálva fogadja el az új törvényt.

Várhatóan milyen újdonságokat hoz az új jogszabály?

Az elmúlt években óriásit bővült a református diakónia: mára 144 fenntartó 218 intézményében 36 226 ellátottunk van. A szabályozás korszerűsítésére alapvetően ezért van szükség. Tisztázni kell a parókiális jogok körül felmerülő, nem is olyan egyszerű kérdéseket, aztán a gazdálkodási törvénnyel is összhangba kell hozni a diakóniai szabályozást, és választ kell adni a több ezer fős munkatársi közösség képzésével, továbbképzésével kapcsolatban felmerülő kérdésekre, de a korábbiaknál nagyobb hangsúlyt kellene kapnia a gyülekezeti diakónia ügyének is.

Most az új törvény kapcsán Ön is, de az említett interjúban az elődje is utalt a munkatársak képzésének, utánpótlásának megoldatlanságáról.

A humánerőforrás-utánpótlás területén elsősorban a középszintű oktatást, az ápolók-gondozók képzését kell megerősítenünk. Ebben megkerülhetetlen a néhány évvel ezelőtt megalapított Református Diakóniai Felnőttképzési Intézet. Ennek egyrészt a régi munkatársak továbbképzése, másrészt OKJ-s rendszerben az új munkatársak képzése lenne a feladata. Míg az előbbinek maradéktalanul eleget tesz, az utóbbi területen a gazdaságosabban működő nagyobb intézményekkel szemben nem igazán versenyképes. Ezért arra kell törekednünk, hogy a jövőben a piacon hozzáférhető többi hasonló képzéshez képest református szakmai-erkölcsi többletet nyújtsunk, hogy hozzánk jöjjenek a diakóniai szakmákat elsajátítani szándékozók még akkor is, ha nálunk néhány tízezer forinttal többe kerül a tanfolyam.

A református középiskolákra nem lehet számítani a diakóniai szakképzés területén?

Néhány intézményben korábban volt diakóniai modul, sőt érettségizni is lehetett a tantárgyból, de az új köznevelési törvény megszüntette ezt a lehetőséget. A diákok számára a középiskolákban bevezetett ötvenórás kötelező közösségi szolgálat bár kétségkívül fogékonnyá teheti a fiatalokat a szolgálatra, a hivatásszerűen végzett munkára értelemszerűen nem tudja felkészíteni őket. Ha egy középiskola jelenleg diakóniai ismereteket is szeretne adni a diákjainak, annak egyik lehetősége, hogy egy OKJ-s képzés moduljába illesztve teszi azt.

Elődje szerint a munkatársak evangelizációjára is szükség lenne.

Ez nehéz kérdés. A munkatársak evangelizációja meglátásom szerint az egyház, a gyülekezet és az intézmény közös feladata. Ha az elődöm az evangélizáció fogalmát úgy érti, mint Jézus Krisztusról szóló világos beszédet, a bűnről és a bűnbocsánatról szóló örömhír hirdetését, akkor – elvonatkoztatva a műfaji kérdéstől – ez minden egyházi intézménynek állandó feladata: Krisztusról kell szólnia és a cselekedeteinek ebből kell fakadnia. Ez több puszta humanizmusnál, filantrópiánál, erkölcsi tanításnál vagy világi etikánál, ez az evangélium. Ennek a hirdetésére és képviseletére van szükség a munkatársi és gyülekezeti közösségekben egyaránt. Ez jó légkört, aktív intézményi lelkészt, élő munkatársi közösségeket, munkaidőn túli vonzó programokat és az intézmény, valamint a helyi gyülekezet közötti szoros kapcsolatot feltételez. A Szeretetszolgálati Iroda feladata lehet ezek ösztönzése, segítése a vezetői szemléletet formáló képzések szervezésével, vagy a munkatársak számára biztosított lelkigondozás és szupervízió, esetleg önismereti és kommunikációs kurzusok bevezetésével.

Czibere Károly az említett interjúban ígéretet tett arra, hogy államtitkárként különösen is odafigyel az egyházakkal ápolt kapcsolatokra. Mik az első tapasztalatai?

Az eddigi jelek előremutatóak. Az első találkozásra augusztusban került sor, ahol elmondták, hogy évente többször lesz hasonló egyeztetés, és hogy az államtitkárság által létrehozott szakmai munkacsopor­tokba az egyházi szakértőket is várják. A kormány várhatóan a korábbiaknál még nagyobb szerepet szán az egyházaknak a szociális területen. Mi nyitottak vagyunk az együttműködésre.

Milyen feladatokat tudna felelősséggel vállalni a református egyház, és milyen mennyiségben?

Szakmailag felkészültek vagyunk a szociális szolgáltatások teljes palettájának a működtetésére, de ha felkérést kapunk az államtól, át kell gondolnunk, mit vállalunk. Mennyiségi tekintetben sokat nőttünk az elmúlt esztendőkben, ezért most a minőségi fejlődés ideje következik. Elsősorban e tekintetben kell utolérnünk magunkat, mert csak erős alapokon lehet tovább építkezni. Ez azt jelenti, amiről eddig is szó volt: meg kell erősíteni a munkatársi közösségeinket az egymás közötti bizalomban, őszinteségben, párbeszédben, a konfliktuskezelésben és nem utolsósorban a hitben.

A negyvenhárom éves, nős, négy fiúgyermeket nevelő Beszterczey András lelkészcsaládban nőtt föl. A teológiát 1996-ban Debrecenben fejezte be, majd itt végezte el a tanítóképző főiskolát is. Ezt követően a Károli Gáspár Református Egyetemen szerzett vallástanári képzettséget, majd szociális szakvizsgát tett, tavaly pedig szociálgerontológiából vizsgázott sikeresen. Pályáját Túrkevén és Gyulán kezdte vallástanárként, majd Mezőtúron vállalt az oktatás mellett lelkipásztori szolgálatot, ahol a presbitérium hamarosan a helyi idősek otthonának vezetésével bízta meg. Végül a budapesti Schweitzer Albert Református Szeretetotthon és a Szeretetszolgálati Irodának a református diakóniai intézmények munkáját ellenőrző és segítő monitoring és módszertan munkacsoportjának ve­zetője lett. Idén júniusban a szociális és felzárkózási államtitkári szolgálatot elvállaló Czibere Károlyt váltotta a Szeretetszolgálati Iroda élén.

Kiss Sándor, képek: Dimény András

Az interjú megjelent a Reformátusok Lapja 2014. szeptember 21-i számában