„A református közösségek a többnyire katolikus gyökerű szokásokat egyházi nyomásra kiszorították a szokásrendszerükből, viszont számos kifejezetten reformátusokra jellemző szokás létezik. Ezek jellemzően ott fordulnak elő, ahol nagy tömbben élnek kálvinisták, ilyen például az erdélyi Kalotaszeg, ahol két falu kivételével minden település vegytiszta református – még az Erdélyben gyakori unitárius vallás sem jelent itt meg” – kezdi gondolatait az etnográfus, aki maga is számos alkalommal járt Erdélyben is népszokásokat gyűjteni.

Adventi szokások

A reformátusokról azt tartják, hogy rendszeres Szentírás-olvasó emberek. Ez így nem teljesen igaz, viszont adventben ott, ahol az év többi részében nem forgatták naponta a Könyvek Könyvét, a karácsonyt megelőző várakozási időszakban rendszeresen felolvastak a Bibliából. Gyakori volt az is – erre saját gyermekkorából is emlékszik Lackovits Emőke –, hogy végigénekelték a református énekeskönyv összes adventi és karácsonyi dicséretét. „Az adatközlőim elmondása szerint ez fontos lelki készülődést jelentett, egyes alföldi közösségekben ezt kifejezetten Jézusvárásnak hívták” – mondja.

A magyar népszokások között advent idején számos házassághoz és termékenységhez kapcsolódó szokást ismerünk, ilyen például a Borbála-ág (december 4.) vagy a Luca-nap (december 13.): az asszonyi dologtiltás és a tyúkok termékenységének biztosítása is ehhez a naphoz tartozott. „Ezek a szokások a reformátusoknál is megtalálhatók, bár kétségkívül kisebb szerepük van, mint a katolikusoknál” – mondja a néprajzkutató. Példát is említ: „Szentkirályszabadján – amely vegyes vallású ugyan, de erős reformátussága van – még az 1980-as években is találkoztam olyan református asszonnyal, aki Luca napján piszkafával megpiszkálta a tyúkokat, hogy jó tojók legyenek.” Luca napja mára szinte teljesen eltűnőben van, pedig korábban nagy jelentősége volt. 1582 előtt a téli napforduló erre a napra esett, a leghosszabb éjszaka volt ekkor, a néphiedelem szerint a gonosznak ezen a napon volt a legnagyobb az ereje.

Aranyosvíz, kántálás

Számos karácsonyi népszokást is ismerünk, ilyen a betlehemezés, a kántálás, a regölés, de vannak kevésbé ismertek, mint például az aranyosvíz-vivés. A reformátusokra legjellemzőbb a kántálás volt, ez karácsonyi köszöntést jelent. A kántálók többnyire a református énekeskönyvi dicséreteket énekelték, és a falu minden házába beköszöntek. „Ahogy a betlehemeseket, úgy a kántálókat is mindenhol szívesen fogadták, sőt, sértésnek vették, ha nem kerestek fel valakit, aki a faluközösség tagja volt, de másik vallási közösséghez tartozott” – mondja a veszprémi néprajzkutató. A kántálók almát, diót kaptak, esetleg egy-egy szem szaloncukrot, később pénzt. Egyes közösségekben nemcsak a gyermekek, hanem a legények és a fiatal házas férfiak is mentek kántálni.

Az aranyosvíz-vivés tájegységeként változó módon karácsonyra vagy újévre tehető: az őrségi, göcseji reformátusoknál karácsonyra, míg a kalotaszegieknél újévre. „Ilyenkor éjfélkor a kútból vagy a patakból szótlanul vizet vittek – amiről azt tartották, hogy a karácsony szentségétől megszentelődött –, és amiből aztán mindenki ivott, hogy a következő esztendőre megőrizzék az egészségüket. Az Ormánságban a vizet teknőbe öntötték, almát tettek bele és a család minden tagja megmosakodott benne” – ismerteti a szokást Lackovits Emőke.

A protestáns karácsonyfa

karácsonyfa állítása evangélikus német gyakorlatból jött, s ez a hagyomány még nincs háromszáz éves sem. Magyarországon a 19. század közepe táján főúri családok állítottak először karácsonyfát, majd a városi közösségek körében terjedt el. A falvakba a 19. század végére, a 20. század elejére került el a fenyőfaállítás szokása. A Balaton-felvidéken kedvelt volt a boróka is. A fákat főleg olyan anyagokkal díszítették, amelyek otthon is megtalálhatók voltak: dió, alma, tészta, papír, mézeskalács. „A lényeg az volt, hogy örökzöld fa legyen, ami az örök életet és az újjászületést, az embernek Krisztus révén való újjászületését jelenti” – hangsúlyozza a néprajzkutató.

A karácsonyfákat gyakran szenteste díszítették fel a szülők, amíg a gyermekek kántáltak, de helyenként szenteste éjszakáján állították fel a fát, és a gyermekek karácsony első napján láthatták meg azt. A fa alá kerülő ajándékokat – ezek sokáig nagyon szerények voltak – református szokás szerint az angyal hozta, míg a katolikus közösségek döntő többségében a „Jézuska”.

Csopakon és Balatonfüreden élt az a szokás, hogy a keresztgyermekek karácsony első napján mondókával köszöntötték fel keresztszüleiket, akik ekkor adták át a gyermekeknek szánt ajándékukat. Az erdélyi Kalotaszegen pedig különleges hagyomány élt – tudjuk meg Lackovits Emőkétől. Itt karácsonyi bált tartottak az ünnep első, második – és erdélyi szokás szerint – annak harmadik napján is. A Felszeg és az Alszeg falvaiban délelőtt templomba, délután pedig bálba mentek az emberek. A bál miatt tisztségviselőket is választottak még advent alatt: az első legényeket, a rendtevőket, s volt – rendszerint tizenkét – hívogató is.

Az ünnepi asztal

„A reformátusoknál nincs kifejezetten böjt, de megfigyelhető, főleg a nagy tömbben élő protestánsoknál, hogy böjtös jellegű ételeket ettek, főleg húsmenteseket, és olajjal főztek” – mondja Lackovits Emőke, aki a vallási kisebbségben élő reformátusoknál is talált hasonló szokásokat, például a Balaton-felvidéken. „De minél közelebb volt a karácsony, annál gyakoribbá váltak a disznóvágások, hogy karácsonyra friss hús legyen.”

Ezzel szemben a római katolikusok épp ellenkezőleg tettek, András napjáig (november 30.) befejezték a disznók feldolgozását, míg a reformátusok gyakran még december 21-én, Tamás napján is vágtak sertést – mutat rá a különbségekre az etnográfus.

A karácsonyi abrosz kultuszát viszont mindkét felekezetnél megtaláljuk. Kiemelten a mezőföldi reformátusoktól vannak adatok az ünnepi abroszról, ezeket Lukács László és Gelencsér József néprajzkutatók gyűjtötték össze. Sárbogárdról többen elmondták, hogy szenteste a karácsonyi abrosszal terítették meg az asztalt, és azt kizárólag ezen a napon használták. „Nekem is van olyan abroszom, amelyet csak karácsonykor terítek az asztalra” – teszi hozzá Lackovits Emőke. ű

Kíváncsiságból feltettük a népszámlálás kampányára készített, interneten kitölthető, „Reformátusnak érezhetem-e magam?” teszt ide vonatkozó kérdését Lackovits Emőkének, miszerint: „Mit esznek a reformátusok karácsonykor? Halat, szárnyast vagy töltött káposztát?” Így válaszolt: „Természetesen töltött káposztát, ez egy általános karácsonyi étel főleg a reformátusoknál, a hal inkább a katolikusokra jellemző, bár találkoztam vele a Balaton-felvidéki reformátusoknál is.” Hozzáteszi: gyakoriak a sült húsok, hurkák és kolbászok is, valamint az elmaradhatatlan karácsonyi kalács.

Hová tűntek ezek a szokások?

Mára néhány kivételtől eltekintve eltűntek ezek a szokások. „Pedig egészen a második világháborút követő időszakig fennmaradt ez a hagyományos szokásrendszer a falvakban, de amikor megszüntették a föld magántulajdonlását és bekényszerítették az embereket a termelőszövetkezetekbe, akkor megbomlott ez a rend, és innentől a szokások töredékesekké váltak vagy meg is szűntek. Kivéve néhány nagyon elzárt helyet, ahol sokkal tovább megőrződhettek” – mondja Lackovits Emőke néprajzkutató.

Hegedűs Márk

Megjelent a Reformátusok Lapja karácsonyi számában