A kérdés könnyen megválaszolható – és nem válaszolható meg egyáltalán. Jeruzsálem legalább ötezer éves város, amely csak Dávid király uralma óta tizenkétszer pusztult el emberi akaratból, és számtalan más alkalommal erős földrengésekben. Nagyjából százhatvan évente ugyan­is egymásnak feszülnek az Izrael alatt találkozó kőzetlemezek: az ország alatt ér össze az afrikai, az európai és az ázsiai kőzetlemez. Jeruzsálem élete is a szerencsétlen találkozások története: számtalanszor rombolták le falait zsidók, rómaiak, keresztyének, muzulmánok együttélésének krízisei.

A szentföldi zarándoklat nem része a szokásos református hitgyakorlatnak. Eljutni Izraelbe nem kötelesség, amelyet legalább egyszer be kell tölteni, hanem különleges lehetőség, amely rombol és épít, tisztáz és véglegesen összezavar, mélyen ismerős és szélsőségesen ismeretlen, csupa ambivalencia: békét jelentő ottlét a világ egyik olyan térségében, amely alighanem konfliktusairól a legismertebb. Nem olyan, amilyennek tudni szeretné a kényelmet kereső emberi agy, hanem olyan, mint a világ, ahol szétválaszthatatlanul él együtt a legszentebb és a legaljasabb, a megfizethetetlen lelki élmény és a kilóra megvásárolható vallási giccs. A mai Jeruzsálem történelmi korok romjaiból épült világ, amelynek rétegeit a legelszántabb kutató is csak nehezen foglalhatja rendszerbe.

Mint az olajfa

Milyen magasra kell menni, vagy milyen mélyre kell szállni, hogy az ötezer éves város történelmében megtaláljuk azt a korszakot, amelyben Jézus élt? A kérdés nemcsak metaforikus emelkedés-alászállást ta­kar, hanem fizikai mélységet is: a mostani utcaszinttől számított nyolc-tíz méter mélyben találjuk meg a Jézus-korabeli zsidó főváros nyomait. Az elpusztult város köveiből mindig új épült, vagy mindig újraépült belőlük valamelyest a régi – attól függően, hogy Jeruzsálem zsi­dó főváros, római provinciai nagyváros, keresztesek települése, mameluk, ottomán vagy éppen brit fennhatóság alatt volt. Ezt az örök, de soha nem végleges pusztulást szimbolizálja az olajfa, amelynek olaját a legszegényebbek asztalától kezdve egészen a jeruzsálemi templom szentélyéig számos helyen használták. Az olajfa akár ezer évig is élet- és termőképes, még öregkorában is tűri, ha átültetik, a szinte teljes pusztulás után is képes újra hajtani, majd teremni. Nagyjából kétszáz-kétszázötven évet bír ki egy állapotában.

Hatalmi játszmák

Jézus Krisztus abba a Jeruzsálembe járt fel a nagy ünnepekre, amelyet még Nagy Heródes építtetett. A betlehemi csecsemőgyilkos káprázatos gazdasági tehetség volt, az uralkodása alatt elkészült városoknak világszerte csodájára jártak, elég Massada bevehetetlen erődjére, Cézárea bravúrosan kivitelezett kikötővárosára vagy a második jeruzsálemi templomra gondolni – utóbbit nem sokkal Krisztus előtt kezdte el kibővíteni. Júdea provincia a Római Birodalomhoz tartozott, amelynek Krisztus után 26 és 36 között Poncius Pilátus volt a helytartója. Pilátus – akárcsak Jé­zus és a diaszpórában élő több millió zsidó zarándok – pészach, azaz az Egyiptomból való szabadulás ünnepére érkezett az Antónia-erődbe a Földközi-tenger part­ján elterülő Cezáreából, a provincia központjából, ugyanis a római hatalom zendüléstől tartott az ünnepen összeverődött tömeg miatt. Ezeken a nagy ünnepeken a helytartó hagyott jóvá vagy semmisített meg halálos ítéleteket – ezért hurcolták elé Jézust is.

A mai szemlélőnek elsőre szokatlan, milyen kis távolságokról beszélünk a nagypéntektől húsvétig tartó eseményeknél. Az Antónia-erőd udvarára tökéletesen rá lehetett látni a zsidó királyi palotából – de nemcsak az udvar, hanem a Golgota gömbölyű sziklája is jól látszott, így a nyilvános kivégzések a római hatalom erődemonstrációjának is számítottak. Heródes tehát palotájából szemlélhette Jézus kivégzését – illetve szemlélhette volna, ha nem borul órákon át tartó sötétség a városra.

Stációk a Via Dolorosa életéből

Az út, amelyet Jézus bejárt a római helytartó udvarától a Golgotáig, ma Jeruzsálem belvárosának egyik leglátogatottabb útvonala. Eredetileg a városfalon kívül vezetett, hiszen a törvény szerint a halálraítélt tisztátalannak számított. Jézus tehát a város nyüzsgéséből kitaszítva, római légiósok kordonjában vitte keresztjét. A tizennégy stációra osztott keresztút fennmaradása számos érdekes történésnek köszönhető. Jézus korai követői tisztelték szenvedésének állomásait, de nem építettek ide kultuszhelyeket. A várost Kr. u. 60-ban elpusztító rómaiak minden zsidót kiirtottak vagy elűztek, a keresztyének által tisztelt helyekre pedig pogány szentélyeket emeltek – akaratlanul is így őrizve meg a feledékeny utókornak ezeket. Betlehemben Dionüsszosz, az Olajfák hegyén Jupiter, a Golgotánál Vénusz-szentély állt.

A pusztító szándék azonban néhol kifejezett bizonyságtétellé vált: a keresztút egyik állomásánál emelt hadrianusi diadalív alatt például az a lépcső volt, amelyen Jézus Krisztus Pilátus előtt állt, készülve arra a gyalázatos elvonulásra, amelyben Isten végérvényesen megdicsőítette magát. A császár valószínűleg nem tudta, hogy a bevonulásának emléket állító diadalívvel egy, a magánál sokkal nagyobb jelentőségű bevonulásnak állít emléket. Nagy Konstantin édesanyja, Heléna kezdett bele abba a negyedik században, hogy keresztyén nagyvárossá formálja Jeruzsálemet, és kiépítse a Via Dolorosa stációit, amelyből az utolsó öt fölé a világtörténelem legmonumentálisabb keresztyén bazilikáját húzták fel – ennek utódja a Szent Sír-bazilika, amely már a keresztesek idejében épült. Az, hogy a későbbi mameluk és ottomán korszakban sem veszett el végleg a keresztút, Assisi Ferencnek köszönhető, aki személyesen járult a szultán elé, kérve, hogy a ferencesek ápolhassák a keresztyén hit szent helyeit. A szultánt annyira meghatotta a szerzetes bátorsága és hiteles személyisége, hogy megadta neki szíve kérését.

Ádám, Izsák, Jézus Krisztus

Jézus Krisztus áldozata jelentőségének másik megrendítő bizonyságtevője a városban a Templom-hegy, amely a Móríjjá sziklájára épült. A valamikori salamoni templom tizenkét faragatlan kőből épült oltára azon a helyen állt, ahol Ábrahám fel akarta áldozni Izsákot, egyszülött Fiát Istennek. Ugyanitt, a gondviselés hegyén hasadt ketté a templom kárpitja, üzenve, hogy Isten újra gondoskodott helyettes áldozatról, és saját fiának életét adta azért, hogy ez az embervilág többé ne szoruljon véresáldozatokra, hogy kiengesztelje Istent bűneinkért. Jeruzsálemben sétálva, bár nagyon messze vannak időben a húsvéti események, és a zarándokok tömege sem segíti az elmélyülést, mégis megelevenednek, tapasztalhatóvá válnak bibliai történetek, távlatok, ott egyértelmű, számunkra talán furcsa összefüggések.

Például annak jelentősége, hogy Jézus nem a zsidó királyi székhelyen, hanem onnan hét kilométerre született, ahol a jeruzsálemi templomba szánt állatokat nevelgették a pásztorok, akik munkájuk miatt tisztátalannak számítottak. Mégis ezekhez a vallásos zsidók által megvetett emberekhez hozta el elsőnek az angyal a Megváltó születésének örömhírét. Ugyanígy érthetővé válik a virágvasárnapi ujjongás: a római megszállás miatt igen intenzív messiásvárásban élt Izráel népe. A keresztáldozatot a jámbor hagyomány és a Szent Sír-bazilika is üdvtörténeti távlatba helyezi: a Golgota sziklája alatti kápolna annak a helynek állít emléket, ahol az első ember, Ádám sírja található, itt találkozik az ősbűn és az azt eltörlő áldozat.

Az Úr visszajövetelére várva

A három monoteista világvallás mindegyike szent várakozásban él Jeruzsálemben. A zsidók a Messiás eljöttét, a keresztyének és a muzulmánok Jézus visszajövetelét várják. A siratófalnál, amely Nagy Heródes templomának megmaradt nyugati támpillére, a világ minden tájáról érkezett vallásos zsidók siratják az elpusztult szentélyt, és reménykednek abban, hogy eljön majd a harmadik templom ideje, és újjáépül, némelyek szerint nem emberi kezek által, az a templom, amelynek helyén most az arab világ harmadik legszentebb helye található. A fal túlélt háborút és földrengéseket – a következőben viszont nagy valószínűséggel összeomlik a tartó sziklájába vájt mecsetek sokasága miatt.

A muzulmánoknak is a várakozás helye Jeruzsálem, itt van hitük harmadik legszentebb helye. A török korban épült, ma is látható városfal is ezt a várakozást fejezi ki. A muszlim városépítők hét kaput nyitottak a városfalon, ebből egy mindig zárva van. A Gecsemáné kertjére és az Olajfák hegyére néző Arany-kapu befalazva áll a világ egyik legrégebbi temetője fölött: az építők hite szerint egyszer majd megnyílik ez a kapu, vele az ég, és megnyílnak az itt lévő sírok is, amikor Íszá, azaz Jézus Krisztus visszajön.

Élet támad a halálból

Hosszan lehetne írni még arról, milyen pompázatos templom a Szent Sír-bazilika, amelyet egymás mellett élve működtetnek szír, örmény, kopt, etióp és görög ortodoxok, illetve római katolikusok, milyen a Jézus üres sírja előtt kígyózó zarándoktömeg, vagy mennyire lehetnek ezek a tisztelt helyek valóban történetileg hűek. A templom területe azonban nemcsak a Messiás holttestének hiánya miatt fontos, hanem azért is, mert itt, e falak között találta meg Heléna császárnő Krisztus keresztfáját. A fa eredetiségében persze kételkedhetünk, a hozzá kapcsolódó tényben viszont nem: akármi volt is a tisztátalan fákkal teledobált víztározóban, évszázadokon át meghatározó dolog született itt – a keresztyén, azaz a kereszt jelét a maga számára legmeghatározóbb jelképként valló Európa, amelynek ma sokan végnapjairól beszélnek.

Bagdán Zsuzsanna, fotó: Kiss Sándor, Körösvölgyi Zoltán

Megjelent a Reformátusok Lapja húsvéti számában. A cikk az MSE Tours támogatásával készült.