A lét maga

Hiába, egyetlen kor sem tudja átlépni a maga árnyékát. A miénk sem. A minap egy amolyan „kereső” fiatalemberrel beszélgettem, aki azt mondta, hogy az evangéliumokból megismert történeti Jézust még csak el tudja fogadni, sőt „nála nagyobb ember talán nem is volt”, de a feltámadásával már nem tud mit kezdeni.
Én meg, válaszoltam, azzal nem tudok mit kezdeni, hogy korunk uralkodó gondolkodása nem tud mit kezdeni a feltámadással. Ilyenkor, mint ebben a beszélgetésben is, érzem a rám szegeződő tekinteteket, hogy most aztán „bizonyítsam be”, hogy Jézus feltámadott. És sok hívő keresztyén zavarba is jön a ráháruló feladattól, mintha bizony Isten igazsága azon állna vagy bukna, hogy mi ma mit tudunk bizonyítani. Még jó, hogy Isten igazsága nem azon áll vagy bukik, mi van a mi fejünkben és szívünkben. Ha a keresztyéneknek kellene „igazolni” Istent, Isten már halott lenne...
A mai modern, racionalizmusnak nevezett eszmeiség voltaképpen arra a nagyon is korlátolt elméjű és számomra teljességgel irracionális dogmára épül, hogy a valóság csak akkor értelmes, ha bizonyítottan magyarázható. Ezzel a mai ember voltaképpen feladja a valóság teljességének megismerésére vonatkozó igényét, hiszen a lét értelmét beszorítja mostani bizonyítható tudásunk korlátai közé. Mintha bizony a lét értelmes volta attól függne, hogy az ember rátalál-e erre az értelemre vagy sem. Mintha bizony az igazság mértéke az ember lenne! És még „ők” mondják, hogy az Istenben való hit az nem más, mint ember-központú kivetítés. Hát nem éppen a mai racionalizmusnak nevezett irracionalizmus az, amelyik kivetíti a mai tudást és úgy állítja be, mintha az az egészre vonatkozó tudás lenne? Vajon miféle logika mozgatja azt a gondolkodást, hogy ha Jézus feltámadása nem magyarázható, akkor meg sem történt? Tényleg logikus az a gondolat, hogy ami megmagyarázhatatlan (az ember mindenkori tudásszintjén), az meg sem történhet?
Én pont fordítva gondolom. Az élet rendeltetésére vonatkozó igazság független tőlünk és emberi erőből mindig is megismerhetetlen marad. Kell egy tágabb horizont, amelyben az emberi történelem teljessége értelmet nyer. Az igazságot nem kitalálni kell, az igazságra rátalálni kell. Pontosabban, a már eleve adott igazságra sem találhatunk rá emberi erőből, hacsak az a Lélek fényében meg nem nyílik előttünk.
Nos, számomra hit által, a húsvéti eseményben nyílt meg az a horizont, ahonnan nézve az igazság az emberi élet jelentéséről, tartalmáról, valóságos mibenlétéről láthatóvá válik. Nincs más értelemadó háttér. Krisztus feltámadásában nem az az üzenet, hogy Isten „egyszer” belenyúlt a történelembe és „egy emberrel”, a történeti Jézussal csodát tett, hanem az, hogy ebben a történeti eseményben nyilvánvalóvá vált a történetiségben lezajló emberi létnek a valódi tartalma és értelme. Ez pedig nem más, mint részvétel az örökkévalóságban, a feltámadott Krisztus életében. Nem majd, valamikor a jövőben, hanem mindig is. Ez az új létalap, a valódi és egyetlen lét, amely mindig is adott volt, de Húsvétkor vált nyilvánvalóvá. Nem pusztán csak új élet, mintha bizony a feltámadásban valami, ami elmúlt, vissza lenne állítva. Hanem maga az egyetlen, valódi léttel rendelkező értelmes élet, amely meghaladja a történetiség, az időbe zártság korlátait. Értelmet ad az életnek, mert megfosztotta a halált természeti jelentésétől. Minden más önmagában csak halál.
No, ez aztán botrányos. Egészen jól elvagyunk mi, emberek ebben a „halál-világban”. Csak kell egy kis pénz, valami biztos és jól fizető állás, autó, lakás, nyugdíj, meg: „csak egészség legyen”, „boldogság”, miegymás. Jól érezzük mi itt magunkat, minek itt ama másik életről beszélni, ami állítólag Krisztusban van? –  Ezt mondta ez a fiatalember is. És azt kérdezte: Vajon a keresztyénség nem túlságosan pesszimista? Életidegen? Vajon nem azért hirdetik a feltámadást a keresztyének, mert nem találják a helyüket ebben az életben? Netán lelki betegek? Nem inkább az idegosztály, mint a templom? – kérdezte nem kis iróniával, de nagyon őszintén.
Az a probléma, válaszoltam, hogy itt mindenki a létfenntartás programjaival van elfoglalva, sürög-forog, tervez, dönt, fontoskodik, egy életen át küzd a kényelmes életért, de megdöbbentő módon maga az emberi lét, mint olyan, teljes homályba borul. Egyszer aztán bennünket is kikísérnek a temetőbe, létfenntartási vízióinkkal együtt, „oszt jónapot”. S itt aztán már az idegosztály sem segíthet. A halottat nem kell lelkigondozni, ugyebár – mondtam neki nem kis iróniával.
Szóval nem a létfenntartás, hanem a lét maga. Erről szól Húsvét. Aztán majd az Úristen ebben az örök Húsvétban, az egyetlen valódi és értelmes létben, megadja nekünk mindazt, amire a létfenntartásunkhoz szükségünk van.

Köntös László, a Dunántúli Református Egyházkerület főjegyzője

"Békeség néktek!"

„Mikor azért estve vala, azon a napon, a hétnek első napján, és mikor az ajtók zárva valának, ahol egybegyűltek vala a tanítványok, a zsidóktól való félelem miatt, eljöve Jézus és megálla a középen, és monda nékik: Békesség néktek!” (János 20,19)
Leszállt az este és a bezárt ajtók mögött ül egy szomorú tanítványi sereg, szívükben mélységes szomorúsággal és félelemmel. Elveszettnek érezték magukat Mesterük nélkül. Nem tudták elképzelni életüket tovább Nélküle. Reményvesztettekké váltak. Féltek, mert arra is gondoltak, hogy bármelyik pillanatban rájuk törhetnek és őket is megostorozhatják, kigúnyolhatják és keresztre feszíthetik… Elhagyatottság érzése nyomasztotta őket. Olyan szörnyű dolog reményvesztettnek lenni. De miért csak ez uralta szívüket? Hiszen az asszonyok már elmondták a nagy örömhírt, hogy Jézus Krisztus él, hogy Jézus Krisztus feltámadott! De ők nem hitték el, mert annyira lefoglalták őket saját félelmeik, bűneik, hogy nem tudták elhinni. Oly szomorú a feltámadás ünnepén egy halott Krisztusra gondolni.
De nem így vagyunk sokszor mi is, amikor nehéz megpróbáltatás ér, veszteség, bánat és fájdalom? Amikor reményvesztetté válik az ember, mert úgy érzi, hogy rajta talán már az Isten sem segíthet… Eddig igen, de most ez a helyzet már olyan nehéz és kilátástalan, hogy szinte hihetetlen, hogy „jóra” lehet fordítani, hogy megoldást lehet találni.
De nem éppen erről szól a húsvéti örömhír is? Szinte hihetetlen, hogy amikor minden elveszettnek látszik – van tovább! Nem a halálé az utolsó szó, mert az Élet győzött a halál felett.
Ha engedjük, Ő megtaníthat túllátni az „elmúlás és gond felett” – ahogy egyik énekünk írja. Higgyük Krisztus létét, jelenlétét az életünkben. Bízzunk az Ő szavában, mely gyógyír és balzsam minden sebzett szív számára. Ne zárjuk be szívünk ajtaját, mert az csak csüggedtté és szomorúvá tesz, mely folyamatosan legyengít. Ő kész megerősíteni és megsegíteni – megújult életet adni. Elárasztja szívünket hálával, és így örömmel tudjuk továbbvinni másoknak is a jó hírt, a reményt keltő üzenetet, hogy Jézus él!
Azt olvassuk: „Eljöve Jézus és megálla a középen és azt mondta: Békeség néktek.” Az, akit szemük láttára tettek a sírba, akinek sírja még le is pecsételtetett, az áll előttük, az jött hozzájuk. Ő űzi szerte szívükből a félelmet, és békességgel tölti azt el.
Jézus jön. Ma is. Olyan reményt adó, hogy amikor nekünk nincs erőnk Hozzá menni, mert a félelem uralja szívünket, ő megtalálja a módját, hogy megszólítson, megérintsen és megújítson! Erősödjünk meg a Krisztus kegyelmében és örömmel vigyük a jó hírt, ahogyan később a tanítványok is tették, hiszen Jézus él! Van Kihez mennünk, van Kinél terheinket, bűneinket, kétségeinket, félelmeinket letenni. Van Kitől bocsánatot kérni és kapni és a megbékélés örömével továbbmenni életünk útján, hogy mi is elvégezzük a ránk bízott feladatokat, szolgálatokat hűséggel és szeretettel, Isten dicsőségére és egymás javára. Legyen örömteli, reménységgel teljes húsvéti ünnepünk!
A délvidéki református egyházközségek nevében Istentől megáldott, békés Húsvéti ünnepeket kívánok mindenkinek! 

Csányi Erzsébet, a Szerbiai Református Keresztyén Egyház főjegyzője

"Bizonyosan feltámadott!"

Virágvasárnap, utolsó vacsora, nagypéntek, húsvét… ismételgetem az összetartozó húsvéti eseményeket, és igyekszem felidézni ezzel kapcsolatos bevésődött emlékeimet.

                                „És felzúgnak a hamuszín egek
                                 hajnalfelé a ravensbrücki fák,

Gyermekkorom virágvasárnapja, Kőszegremete-Erdély. A templom feldíszítésének a privilégiuma a konfirmandus csoporté volt. Ők mehettek az erdő-mező tavaszi virágait összegyűjteni, majd közösen virágokkal feldíszíteni a templomot. A kisebbek irigyelték őket, de akkor, ott ebben is rend volt: a hitük megvallására készülő fiataloké volt a feladat és a megtiszteltetés, hogy virágot gyűjtsenek, s valahogy a virágvasárnapi tömeg cselekedetének jelképeként előkészítsék Jézus Krisztus bevonulását. Ezzel az apró cselekedettel, talán a szívükbe is… 

és megérzik a fényt a gyökerek,
és szél támad és felzeng a világ.

“Krisztus feltámadt – Bizonyosan feltámadt” nem református köszönés húsvét alkalmával, hanem az ortodox világ szép, köszönés-hitvallása. Gyakran hallottam Máramarosszigeten ezt a köszöntést, amely ma is a fülemben cseng. A húsvét bizonyossága a keresztyén ember hitének egyik alappillére. Hitbeli döntéseinkben a megkerülhetetlen. A hívő szülő szeretné átadni gyermekének ezt a bizonyosságot, a lelkipásztor igehirdetésének középpontjában áll ennek a bizonyosságnak a megerősítése a gyülekezet szívében, a keresztyén pedagógus tanítványait szeretné elindítani a bizonyosság útján…. Mert ismeret és bizonyosság megerősítik egymást.
Manapság olyan kevés dolog felől van bizonyosságunk. A körülöttünk lévő világ igyekszik minket bizonytalanságban tartani: talán, lehet, esetleg…A keresztyén ember feladata is a világba bizonyosságot hordozni. Beszédével, cselekedeteivel, életével. Krisztus feltámadt! Te hogy állsz vele kedves testvérem?

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
megszűnhetett dobogni szíve.

Miskolc, 2010 nagyhét. Beszélgetés feleségemmel, gyermekeinkkel. Mit jelent számunkra ma a húsvét, a feltámadás ünnepe? Mit jelent Jézus Krisztus kereszthalála, feltámadása? Bizonyosságot arról, hogy Jézus Krisztus a bűneimet elvette, és azt a büntetést, amely bűneim miatt rám várna, ő hordozta el. Azért, hogy lehessen életem, és örökéletem. Felszabadító és örömteli tudat. Komoly gondolatok jönnek elő, őszintén, gyermekien. Jó látni gyermekeink komoly gondolkodását, hitét, kereső-odaszánt életét. Nem a mi érdemünk… 

Harmadnapra legyőzte a halált,
et resurrexit tertia die.”

Ábrám Tibor, a Tiszáninneni Református Egyházkerület főgondnoka

(Az idézetek Pilinszky János: Harmadnapon című verséből származnak)

"Mert nékem az élet Krisztus..."

Nemrég egyik közeli munkatársamnak meghalt a 22 éves fia. Ezt megelőzően meghalt a férje, mindketten rákban. Mindnyájan aggódva figyeltük, mi fog történni ezután. Ő pedig mindannyiunkat meglepett, amikor azt mondta: „Béke van a szívemben, mert ők megszabadultak.”
Jézus önként vállalta magára a földi létet és az emberélet sokféle kötöttségét hordozta magában. Gondoljunk csak a kísértésekre, a kiközösítésre, az éhezésre és a fizikai bántalmazásra. De Nagypénteken megszűntek ezek a szenvedések az ő halálával. Ha ennyi lenne, akkor szomorú végnek és kudarcnak tekinthetnénk az ő földi létét. De Húsvét napján átlépett innen és ezekből a kötöttségekből a szabadság mennyei teljességébe. Ehhez hasonlóan az ő kegyelméből mi is átléphetünk, a halálban elszenvedett nagy törés után, a boldog folytatás mennyei világába.
Az az ember, aki egész életében Krisztus közelségében élt, tanúbizonyságot tud tenni arról, hogy hányszor és miképpen szabadította meg őt Krisztus a földi élet sok-sok nyomorúságából és megkötöttségéből.
Mi magunk is olyan sokszor féltünk Ceausescu diktatúrája alatt, hogy elvisznek bennünket vagy talán meg is ölnek. Ezzel a félelemmel sokan nem tudtak együtt élni, ezért elmenekültek az országból. De az egyházban élő embereket Krisztus mindig felszabadította a félelemtől és még a diktatúra árnyékában is alkotó életet tudtak élni.
Milyen sokan vannak ma is, akik rabjai az anyagi javaknak, a pénznek, bizonyos tárgyaknak és haláluk órájáig görcsösen ragaszkodnak mindahhoz, amit megszereztek. Vannak azonban olyanok, akik lassan megtanulják azt, hogy mindezek nem vihetők át és ezért önként tesznek le sok mindent, amit egyébként senki sem akar erőszakkal elvenni tőlük.
Az életünkben átélt sok-sok szabadulás után eljön az a pillanat, amikor ki kell szabadulni a test és a vér kötelékeiből is. Ez a pillanat a legtöbb embert borzalommal tölti el és már a gondolatától is retteg. De az az ember, aki az Úr Jézus Krisztussal való találkozása után egyre inkább szabadabb lett és minden megkötözöttségéből fokozatosan megszabadult, az halála előtt Pál apostollal együtt ki tudja mondani: „Mert nékem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség.” (Filippi 1,21)  Áldott Húsvéti ünnepeket kívánok!

Kató Béla, az Erdélyi Református Egyházkerület püspökhelyettese

Összeállította: Fodor Zsófia