„Üldöztetünk, de el nem hagyatunk; tiportatunk, de el nem veszünk” címmel tartottak konferenciát kedden a Károli Gáspár Református Egyetem (KRE) szervezésében azokról a református hitvallókról, akik a 20. század legnehezebb történelmi helyzeteiben is vállalták hitüket és nemzetüket. Az eseményen köszöntőt mondott Szászfalvi László egyházi kapcsolatokért felelős államtitkár, az előadások pedig felelevenítették a meggyilkolt kormányfő, gróf Tisza István, a kivégzett katonatiszt, Kozma István, az emigrációba kényszerült miniszterelnök, Nagy Ferenc, valamint az SDG-vezető Soós Géza életét, valamint a felvidéki és a horvátországi magyarok megpróbáltatásait, valamint az 1951-es KIE-pert.

A Dunamelléki Egyházkerület Ráday utcai dísztermében tartott tanácskozást a KRE Bölcsészettudományi Kara Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszéke, valamint a Hittudományi Kar Egyháztörténeti Tanszéke szervezte. Az egybegyűlteket Bozsonyi Károly, a KRE rektorhelyettese köszöntötte. Megnyitójában kiemelte, nem történészként, társadalomtudósként szólal meg, de tudja, hogy egy nép, nemzet adott lehetőségeit meghatározza, befolyásolja a nemzeti önkép, a nemzeti történelemtudat. Éppen ezért a történelemkutatás nem lehet valamilyen ezoterikus, elvonuló tudomány, mondta Bozsonyi Károly. A kommunikációs tanszékvezető kutatási adatokkal szemléltette a magyar nemzeti történelemtudat jellemzőit, hiányosságait. Mint mondta, ebbe a történelemtudatba kell beemelni a református hősök ismeretét, ezt kell erősítenie a keddi konferenciának.

Utánozni nem lehet, de követni igen

Bozsonyi Károly tolmácsolta a tanácskozás fővédnökének, Tőkés Lászlónak a szavait. A korábbi királyhágómelléki püspök, az Európai Parlament alelnöke brüsszeli elfoglaltsága miatt nem lehetett jelen. Levelében Tőkés László felidézte, hogy a királyhágómelléki egyházkerület már a kilencvenes évek elején emléknapot vezetett be a református áldozatvállalók előtti tisztelgésül, a „múlt bemutatásával a jövőt építeni”. „Hittem és azért szóltam”, idézte Pál apostol szavait, és hozzátette, hogy ezt tették 89-ben Temesváron, 56-ban Magyarországon is.

„Ha Isten velünk, ki ellenünk” – emlékeztette Szászfalvi László, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium egyházi kapcsolatokért felelős államtitkára, lelkipásztor a református egyház címerében található mondatra az egybegyűlteket. Sokszor bátorít ez a jelmondat, sorolhatnánk a bibliai mártírok példáit, tette hozzá. A tanúságtételt azonban nem a megpróbáltatás súlya határozza meg, hanem a benne, mögötte rejlő hit. Az áldozattevőnek azonban tudatában kell lennie küldetése határainak, mindezt alázattal párosítva tenni.

„Önvizsgálatra és hitelességre van szükség, hogy az isteni küldetés helyére más ne kerüljön. Mert Krisztus az út, az igazság és az élet – utánozni nem lehet, de követni igen.”

Az államtitkár felidézte az új alapokmány elfogadását, amely fohászként idézi a Himnuszt Istenhez intézett szavait. Az alkotmány vallja a biblikus értékeket, szögezte le az államtitkár,  és reményét fejezte ki, hogy ehhez társul majd az ország vezetőinek áldozatvállalása. Megjegyezte, a kormány programja sem hajtható végre mindennapi, vagy éppen heroikus áldozatok, tanúságtétel nélkül.

Egy református miniszterelnök halála

Miután Békési Sándor, a KRE Hittudományi Karának dékánja ismertette az első négy előadást, felszólította a résztvevőket, hogy „fújják le a port” a méltatlanul elfeledett református történelmi személyiségekről. Raffay Ernő előadásában a százötven éve született kétszeres miniszterelnök, gróf Tisza István halálának körülményeit ismertette az 1919 és 1920 közötti Tisza-per nemrég megtalált anyagaira támaszkodva. Az aktákat az MSZMP Párttörténeti Intézetének Archívumában őrizték, majd a Fővárosi Levéltárba kerültek.

1918. október 31-én délután, miután gróf Károlyi Mihályt kinevezték miniszterelnökké, Tisza Istvánt radikálisok megölték városligeti villájában. A per 2543 lapos anyagából kiderül, hogy a merényletet végrehajtó hét férfi két fekete automobillal indult az Astoria szállóból a Hermina utcai villába, ahol Tisza István tartózkodott feleségével és unokahúgával. A grófot akkor már a rendőrség védte, de a forradalmi események hallatára őrei szolgálaton kívül helyezték magukat, elhagyták helyüket.

A tettesek közül négyen őrködtek, hárman pisztollyal a kezükben léptek be a villa szalonjába, ahol Tisza maga is fegyveresen állt eléjük, de felszólításukra letette azt a kandalló párkányára – így akarta védeni családja nőtagjait.

A vallomásokból kiderül, a radikális szabadkőműves és szociáldemokrata fegyveresek Tiszát tették felelőssé a világháborúért – noha, mutatott rá Raffay Ernő, ő volt azon kevés európai politikusok egyike, akik ellenezték a hadba lépést –, majd többször közelről rálőttek. A volt miniszterelnök koporsóját méltatlan körülmények között, marhavagonban szállították későbbi nyughelyére, Gesztre. A per során kiderült, hogy magas körökből rendelték meg a gyilkosságot, de a parancs közvetlen kiadását sem Károlyira, sem Friedrich Istvánra nem sikerült rábizonyítani, összegezte előadását Raffay Ernő.

Magyarok szórványban, Horvátországban: erőpróbák és üldöztetés

A horvátországi, szlavóniai szórványmagyarság sorsáról tartott előadást Makkai Béla. Felidézte, kevesen tudják, hogy az amerikás kivándorlással egy időben, hasonlóan megélhetési okokból erősödött fel az ide irányuló magyar migráció. Az alacsonyabb földárak, semmint a tudatos, államilag szervezett telepítés volt tehát a valós ok. Ellenséges hangulatban érkeztek ide a magyarok, annak ellenére, hogy a királyi Magyarország része volt Horvátország is. Az egyre erősebb horvát nacionalizmus gyarmatosításnak, tatárjárásnak nevezte a folyamatos betelepülést, de még a mostani horvát történészek is tudatos magyarosításnak mutatják be ezt a folyamatot.

A 19-20. század fordulójára már százezer magyar élt Horvátországban, azonban sehol sem nagyobb tömbben, hanem szórványokban – ez is annak a bizonyítéka, hogy nem tudatos elmagyararosításról volt szó, hanem spontán folyamatról. Az első magyar iskolák a máig ismert, az 1990-es években kitört délszláv háborúkban sokat szenvedett Szentlászlón, Kórogyon és Harasztiban jöttek létre. A bevándorlók nagy többsége katolikus volt, de több áttérési hullámban sokan váltottak református vallásra. 

Reagálva a magyarellenes hangulatra, 1904-ben az első Tisza-kormány szervezte meg a titkos, első Szlavóniai Akciót, pénzzel segítve az itteni szórványmagyarságot. A kormányzat részéről felvetették Antal Gábor dunántúli püspöknek, hogy nagy számban térítsék át a horvátországi magyar katolikusokat a református hitre. Az egyházvezető elhárította ezt, azonban nagyon tevékeny szerepet vállalt a szlavóniai magyarság szervezésében. A kormány által juttatott forrásokból templom- és iskolaépítésekbe kezdett, így épülhetett meg a szomorú sorsú vukovári komplexum, templommal, iskolával és árvaházzal.

A törekvések okán a horvát nacionalisták szemében a református lelkészek a magyarosítás legkeményebb képviselőinek számítottak, folyamatos fenyegetések és konkrét veszélyek közepette éltek. Az állami nyomás is kézzel fogható volt: megtiltották a kettős anyakönyvezést a református lelkészeknek; a Szábor (a zágrábi országgyűlés) önálló horvát református egyházkerület kialakítását követelte, noha egyetlen horvát nyelvű gyülekezet létezett ekkor. A Zsinat döntéseinek kihirdetését pedig megtiltották, éppen az előző követelésre hivatkozva.

A horvátországi szórvány reformátusság azonban küzdött az életben maradásért, jelezte ezt a fiumei és a zágrábi lelkészi állások létrehozása is. Makkai Béla felidézte Ágoston Sándor, kórogyi, majd zágrábi lelkész tevékenységét.

A református egyház autonómiájában az itteni magyarság megmaradásának zálogát látták. A világháború utáni fejlemények azonban negatívan hatottak: a Tanácsköztársaság előbb betiltotta a határon túli magyarság gondozását, majd a létrejövő jugoszláv királyság az összes magyar intézményt bezáratta – zárta előadását Makkai Béla.

Elnyomatás a csehszlovák impérium alatt

Popély Gyula az egyházi viszonyok rendezésének ellehetetlenítéséről beszélt a két világháború közötti Csehszlovákiában. Az előadó szerint a csehszlovákiai református magyarok a babiloni fogságként élték meg az 1938-ig eltelt két évtizedet. Az impériumváltás vesztesei, a dunántúli, tiszáninneni és tiszántúli egyházkerületek északi részei kiszakadtak a magyarországi egyháztestből. A komáromi és a kassai püspöki hivatal is Csehszlovákiába került.

A kezdeti tanácstalanság kivárásban folytatódott, emelte ki az előadó. Az egyházi vezetés abban reménykedett, hogy az új határok ellenére megmaradhat az egyházkerületek egysége. A csehszlovák vezetéssel 1919 végén lépett először kapcsolatba, a kormány éreztette a komáromi püspökkel, potenciális veszélyforrásként tekint a 95 százalékban magyar ajkú reformátusságra. A két püspök ezután áttette székhelyét Magyarországra, ahogy Popély fogalmazott: „A pásztor elszaladt, a bárányok bégethették keserűségüket.” Önálló egyházkerületek (dunáninneni, tiszáninneni, kárpátaljai) csak a trianoni szerződés aláírása után alakultak meg, valamint létrejött a Szlovenszkói és Kárpátaljai Egyetemes Református Egyház.

Utóbbit a csehszlovák állam a két világháború között hivatalosan sosem ismerte el, bár ígéretet tett rá. Feltételül szabta, hogy az szakítson meg minden kapcsolatot a magyarországi egyháztestekkel, hozza létre és hagyassa jóvá az állammal saját alkotmányát, minden tisztségviselője tegyen hűségesküt a csehszlovák köztársaságra, új lelkészeket csak a pozsonyi evangélikus teológián képezhessenek, a szlovák reformátusoknak pedig külön egyházmegyét kell létrehozni. A reformátusok számára ez elfogadhatatlan volt. Az egyházi alkotmány az 1923-as lévai zsinaton készült el, de a kormány azt sem akkor, sem később sem fogadta el.

Egy református tábornok meghurcolása

A koholt vádak alapján elítélt és kivégzett honvéd hadnagy, Kozma István élettörténetét mutatta be Szakály Sándor. Az 1896-ban született, erdélyi székely származású Kozma István katonai karrierje gyorsan lendült fel az első Világháború alatt: a ludovikás fiatal egyévi katonai akadémiai képzés után, 1915-ben lett hadnagy, még húszéves sem volt. A korán kapott lehetőséggel jól élt, tetteiért hatodik fokozatú, vaskorona rendet kapott, pedig ezt az elismerést tábornokok szokták kiérdemelni. 1923-ban vitézzé avatták, a két világháború között a vezérkari tisztképzőben tanult tovább, majd – bújtatott elnevezés alatt – vezérkari tiszt minőségben szolgált.

A törekvő katona egyre magasabb pozíciókba jutott, a 30-as években már a honvédelmi minisztérium személyi segédje volt. A világháború árnyékában már a felvidéki bevonulásban vesz részt, miskolci hetedik hadtest vezetője, majd az erdélyi bevonulásban is szerepet kap. 1942-ben a székely határvédelmi erők megszervezésével bízzák meg, a hagyományokon alapuló önkéntes haderőt kellett megszerveznie. 1944-ben a 25. gyaloghadosztály vezetője lett, a Kárpátok előterében vezette a csapatokat a szovjet haderők ellen – ez a mozzanat pecsételte meg később sorsát.

Megsérült, hónapokig lábadozott, a nyilas fordulat után a nemzetőrség parancsnoka lehetett volna, az ifjúság katonai nevelésének irányításával akarták  megbízni, de sérülésére hivatkozva megtagadhatta az együttműködést Szálasiékkal. Nyugati fogságba került, ahonnan 1945 decemberében szabadult, hazatérve segédmunkás, raktáros lett.

Korábbi ludovikás tanítványa (a 30-as években oktatott is a katonai akadémián, ahol ő is tanult), Sólyom László hívására a demokratikus keretek között szervezett hadsereg vezetésébe kerül. 1949-ben a vezérkari képzőintézmény vezetője lett, de novemberben nyugállományba került. Mégsem élvezhette a nyugdíjat, mert 1950-ben előzetes letartóztatásba került, háborús és népellenes cselekményekkel vádolták meg. Tagadta a vádakat, miszerint lelőtt egy katonát, sérülése idején pedig tiszteket ölt meg, de ez nem menthette meg, halálra ítélték, rendfokozatát elvették, vagyonát elkobozták. Kozma Istvánt 1951. október 2-án kivégezték. A családja még a 80-as években tisztességes eljárást kezdeményezett a számára és a rendszerváltás előtt rehabilitálták a református hite mellett kitartó katonatisztet.

Nagy Ferencről vallott az Országgyűlés korelnöke

Az Országgyűlés korelnöke, Horváth János előadásában így méltatta Nagy Ferencet: „Már akkor is képviselő, mikor a másik református miniszterelnök, Nagy Imre még a diktatúra híve volt”.  A kilencvenéves előadó Nagy Ferenc képviselő- és politikustársa volt az 1945 és 1948 közötti időszakban, így személyes emlékeiből is építkezett, mikor egyéniségét és tetteti méltatta.

Teljesítményei közé sorolta az ország gazdasági-pénzügyi stabilizációját, melyet a politikai kötélhúzások ellenére is véghezvitt. Megemlékezett arról is, hogy volt bátorsága a szovjet és amerikai félnek is előadni tervét a határok nemzetiségi alapú átrajzolásáról. A hat elemit végzett politikus hívő református ember volt, akinek a Biblia volt a tanítómestere, az Ószövetség a történelemkönyve, mondta az Horváth János. Olyan politikus volt, aki látta, hogy a trianoni Magyarország letért a demokrácia és modernizálódás útjáról, szerette volna ebbe az irányba vezetni, de Moszkva nem hagyta meg Magyarország szuverenitását. 

Az emigrációba kényszerített miniszterelnök a nagyvilágban is megállta a helyét, globális perspektívájú államférfi lett, aki „gyönyörűen megtanult angolul, és elegáns dunántúli dialektusban beszélt”. Sikeres előadó és tanácsadó lett.

Horváth János kifejtette, bűn nem ismerni, mire vagyunk képesek, bűn nem ismerni a történelmünket. Szerinte a magyar nemzet problémáit nem tudják megoldani a 2010-eshez hasonló választások, mert ahhoz, hogy jobb legyen a politika, az országnak szembe kell néznie történelmével, meg kell ismernie azt, mire volt képes az Istenben bízó magyar, például Nagy Ferenc.

Soós Géza, a reformátusság fáradhatatlan szervezője

Jézus Krisztus jó vitéze, Soós Géza címmel beszélt Horváth Erzsébet, a KRE Hittudományi Karának tanszékvezetője a Soli Deo Gloria ifjúsági szervezet néhai vezetőjéről. A mélyen hitvalló református férfi életét áthatotta a fogadalom: „Szívemet égő áldozatul az Úrnak ajánlom”.

A konferencia egyik társszervezőjének előadásából kiderült, az 1912-ben, Kőbányán született Soós Géza életét végigkísérte hitének megvallása, a tenni akarás és a tett. Vallotta, akié az ifjúság, azé a jövő és hogy a magyar nemzet jövője az ifjúságban rejlik. A teológiára készült, azonban apja pályáját követve a jogi egyetemen tanult. Később sem tett le lelkészi terveiről, azonban, többek között Ravasz László püspök tanácsára, az egyetemes papság protestáns hagyományát követve világiként szolgálta egyházát, és lett a Soli Deo Gloria mozgalom elnöke. Jogászként Teleki Pál kormányfősége idején a miniszterelnökség tájékoztató osztályán dolgozott, majd már a világháború idején a Külügyminisztériumba került.

Fontos szerepet játszott a zsidómentő akciókban is, 1944 tavaszán elsőként olvashatta magyarul az Auschwitz-jegyzőkönyvet, amelyet többek között Horthy Miklóshoz is eljuttatott. Az év nyarán Budapestre érkező Raoul Wallenberg az elsők között kereste meg, kapcsolatban volt a Jó Pásztor bizottságban tevékenykedő Éliás Józseffel, valamint a Szent Kereszt katolikus szervezettel is. Zsidókat, menekülteket bújtatott, menekítési terveket dolgozott ki.

A háború végének közeledtével titokban Olaszországba repült és ott felvette a kapcsolatot a szövetségesekkel, majd tárgyalt az emigráns csehszlovák, román kormányokkal, megegyezést keresve a háború győzteseivel. 1946-ban visszatért Magyarországra, de azt vallotta „becsületes ember nem tud együttműködni a kommunistákkal”, ezért saját szavai szerint el akarták tenni láb alól. A távozás mellett döntött, követte a már Svájcba menekített családját. Élete álmát megvalósítva, 1950-ben, Genfben lelkipásztor lett, Németországban, Svájcban, de az Egyesült Államokban is állhatatosan szervezte a magyar reformátusokat, ebben többek között Wass Alberttel működött együtt. A halál is szolgálata közben érte: 1953-ban, Pennsylvániában, autóbalesetben hunyt el, alig 41 évesen.

Akik nem a meghátrálás emberei voltak, hanem a hitéi

A konferencia másik társszervezője, a KRE BTK Új- és Jelenkori Magyar Történeti Tanszékének vezetője, Bognár Zalán azokról a bátor szívű kárpátaljai lelkészekről beszélt, akik Istenbe vetett hittel szálltak szembe a szovjet szocialista rezsimmel. „Vállalták a halált, mert vallották, Istennek kell inkább engedelmeskedni, mint az embereknek” – mondta a helytállókról.

Hangsúlyozta, a kárpátaljai reformátusság szenvedése nem a lelkészperekkel kezdődött. Harminc év alatt öt ország állampolgárai voltak, 1944-ben a közelgő Vörös Hadsereg híre óriási pánikot okozott és menekülthullámot indított. A megszálló katonák igazolták a lakosság aggodalmát, összegyűjtötték majd „málenkij robotra” hurcolták a felnőtt férfiak nagy részét. A hatalom ellenségként tekintett az egyházakra, iskolákat, parókiákat, nyomdákat vettek el a reformátusoktól, megfélemlítették az embereket.

A harmincas években indult ébredési mozgalom lelkész tagjai azonban nem engedtek az erőszaknak, hirdetni kezdték a vigasztalás igéit, foglalkoztak az ifjúsággal, s kiállásuk nyomán 1947-ben szovjet nyomásra sem olvadtak be a moszkvai baptista egyházba, hanem létrehozták a kárpátaljai református egyházat. Két lelkész még Sztálinnak is levelet írt, melyben felszólították, ne felejtse el, hogy Isten nála is hatalmasabb.

Bátor kiállásukért huszonegy lelkész ellen indítottak koncepciós pert, hét-huszonöt évre ítéltek közülük tizennyolcat, hárman nem élték túl a vallatást. Kényszermunka, éheztetés és száműzetés után, az ötvenes évek közepén térhettek csak haza. Egyikük, Gulácsy Lajos így emlékezik: „Ha valaki megmaradt: csoda. Mi így mondjuk: kegyelem.”

Többéves fogságukból nem megtörve, hanem megerősödve jöttek vissza, azt mondták, amit nemzetük java része elszenvedett, abból szégyen lett volna az egyháznak kimaradni. Végül arról beszélt az előadó, hogy Horkay Barna, Zimány József, Simon Zsigmond, Fekete Gyula, Gulácsy Lajos és társaik megtanulták rábízni magukat az Istenre, állandó és személyes kapcsolatuk lett vele és megtanulták észrevenni vezetését.

Koncepciós eljárások a reformátusság ellen

Az 1951-ben, a Keresztyén Ifjúsági Egyesület (KIE) ellen folytatott első perről és a reformátusság elleni koncepciós eljárásokról beszélt Kiss Réka. Az MTA Néprajzi Kutatóintézetének munkatársa azt mondta, a református identitás formálásának fontos momentuma a történet megismertetése. Felidézte, hogy a 40-esévekben reformátusok ellen nagy formátumú koncepciós kirakatper nem folyt, az államvédelmi szervek folyamatos megfigyelő tevékenysége által összegyűjtött adatok ehhez a perhez mégis alapul szolgáltak.

A két világháború közötti időszak meghatározó szervezete, az ekkorra már feloszlatott KIE egykori vezetői elleni eljárásban illegális egyházszervezkedésről szóltak a vádak. Egy nemzetközi irányítású református szervezkedés főszereplőinek nevezték Pógyor Istvánt és társait, akik, ahogy az államvédelmi iratok fogalmaznak, „az európai unió létrehozására irányuló” tevékenységet folytattak. A vádak koholtak voltak, mégis összhangban voltak a valósággal, mutatott rá Kiss Réka. A KIE egykori vezetőjének valóban voltak nemzetközi kapcsolatai, de ezek a vád szerint az illegális szervezkedés hátteréül szolgáltak. A KIE nem létezett, tehát az állam képviselői minősíthették illegálisnak az egykori tagok felszámolás utáni találkozásait. Pógyort pedig valóban foglalkoztatták a páneurópai mozgalmak lehetőségei, még cikkezett is elképzeléseiről.

Kétszázan – döntő többségében református értelmiségiek – szerepeltek a potenciális gyanúsítottak között, a szálakat egy vallomás alapján a református egyház vezetéséhez, a már elmozdított Ravasz Lászlóhoz akarták kötni. A Pógyor István és társai elleni eljárás az egyházak ellenállásának végső megtörése jegyében jött létre. A per végül nem vitte végig a kreált összeesküvés leleplezését, Pógyor a börtönben elhunyt, de a protestáns összeesküvés teóriája azonban tovább élt és az 1956-os megtorlás során, majd 1961-ben és 1967-ben is történt kísérlet a református egyház összeroppantására. Valamennyi eljárásban közös volt, hogy a totális megfigyelési rendszert kiépítő államvédelmi gépezet szállította a gyanúsítottakat, de a megtorlás, legalábbis a legmagasabb szinten és széles körben, elmaradt.

Csepregi Botond-Feke György, fotó: Kalocsay Richárd