Ökumenikus nyitottsággal érkeztem Josefstalba május 7-én, de mindaz, amit az imádságról szóló konferencián tapasztaltam, felülmúlta várakozásaimat. Ha nem ismerjük egymást, könnyen születhetnek előítéletek, de ha testvérként együtt töltünk tíz napot, együtt tanulunk, énekelünk és imádkozunk, akkor leomlanak a bennünket elválasztó falak. Tizennyolc országból és különböző egyházakból voltunk együtt ezen a konferencián, és jó volt átélni, hogy egyáltalán nem volt akadály, hogy más felekezetekhez tartozunk. Jó volt megismerni egymást, és különböző nézőpontokból hallani az imádságról. Ortodox testvéreinkkel kipróbáltuk az ő gyakorlatuk szerinti böjtöt, de egy másik napon a csendes imádság és a meditáció területén is tapasztalatokat szerezhettünk.

Sajnos még csak néhány nap telt el a konferenciából, amikor az a hír fogadott minket, hogy az egyik résztvevő fiatalasszony férje negyvenkét éves korában váratlanul meghalt szívinfarktusban. Az aznapi programunk megváltozott, a nyomorúság még közelebb hozott minket egymáshoz, de közelebb kerültünk Istenhez is. Reggeli után az imaházba mentünk és ott könyörögtünk vigasztalásért, együtt énekeltünk és imádkoztunk.

Általában közös áhítattal kezdtük és fejeztük be a napot. Szerdán az evangélikus és református, csütörtökön Münchenben a római katolikus, pénteken pedig ismét a tanulmányi központban az ortodox nézőpontot ismerhettük meg az imádsággal kapcsolatban. Délelőttönként előadásokat hallgattunk és beszéltünk meg, délutánonként pedig kis csoportokban folytattuk a munkát. Vasárnap együtt szolgáltunk egy közeli gyülekezetben az istentiszteleten.

Meghatározó élmény volt számomra, amikor egy felvidéki származású magyar református lelkésznő szolgált az áhítaton, nemcsak azért mert otthon érezhettem magam, hanem azért is, mert a záróének közben váratlanul letérdelt egy anglikán lelkipásztor. Tudtam, hogy ezt nem a tradíció miatt teszi, hanem szívből és szabadon. Megismerve egymást kiderült, hogy nem is vagyunk olyan távol egymástól, mint feltételeztem. Ugyanazt az Urat, a mi élő Istenünket igyekszünk mindketten hűségesen szolgálni, és hasonló kihívásokkal küzdünk otthon a gyülekezeteinkben. Mikor erre a konferenciára indultam nem gondoltam volna, hogy egy Angliában élő anglikán lelkipásztorral fogok majd nagyokat beszélgetni, barátságot kötni. Azóta is levelezünk, bátorítjuk egymást.

Nagyon jó volt rácsodálkozni arra is, hogy bár csak ketten mentünk Magyarországról, mégis különböző országokból öten voltunk a körülbelül negyven fős konferencián magyarok, ezen kívül pedig még két magyar származású testvérünk is volt a résztvevők között, akiket az ősi gyökerek kötnek hazánkhoz.

A nagyon jól szervezett, programokkal, előadásokkal teli konferencián hasznosak voltak a kiscsoportos foglalkozások is, mert ezeken megbeszélhettük és feldolgozhattuk az előadásokon elhangzottakat. Jó volt hallani a személyes beszámolókat: van például olyan gyülekezet, ahol huszonkét kis házi imacsoport működik.

Végül jó volt megtapasztalni, hogy a munkatársak szívvel-lélekkel szolgáltak közöttünk. Maga az ökumenikus konferencia pedig nemcsak közelebb hozott minket egymáshoz, segített abban, hogy megismerjük és elfogadjuk egymást, egymás hite által épüljünk, hanem általa valóban barátságok, testvéri kapcsolatok születtek, épültek közöttünk. Többen is elmondták, hogy szívesen jönnek vissza évről évre feltöltekezni ebbe a közösségbe.

Minden nap jutott idő egy kis sétára, kávézásra, kirándulásra, beszélgetésre, ismerkedésre. Gyönyörűek voltak a hófödte hegycsúcsok és meglepetésünkre a hazaindulás reggelén, május 16-án Josefsatlban elkezdett esni a hó.

Nagyon hálás vagyok Istennek ezért az útért, és ezúton is köszönöm mindazoknak a testvéreknek, akik segítettek ennek megvalósulásában!

Polgár Tibor