Az ember időről-időre különös vonzalmat érez a megtörtént eseményeken alapuló elbeszélések iránt. Ahogy a filmek végére, vagy mozielőzetesek képkockáira is kiírják: „igaz történet alapján”. De mitől válik igazzá egy történet? Mi hitelesíti? Hiszen a történelemkönyvek lapjai is hasonlóképpen igaz történetek alapján íródtak. Azonban pusztán az a tény, hogy valaki valamikor személyesen átélte őket, már vonzóvá teszi ezeket az elbeszéléseket. Naplók, levelek, feljegyzések… Tökéletlen objektív rekonstrukció helyett egyetlen sajátos szempont. Az elbeszélő szempontja, az ő szemszögén keresztül élhetjük át mi is, amit átélt, kapcsolódva általa a múlt egy darabjához – még ha a hitelesség ezáltal csorbul is. Hisz ki tudná megerősíteni vagy megcáfolni az emlékező szavát?

Mégis: megélhető módon kötődni ahhoz, ami már nincs, azt hiszem, hogy az egyik legnagyobb kihívása a mindenkori jelennek.

Ennek a fajta megélhető, átélhető kapcsolódásnak a megteremtése remek kiindulópontot jelenthet, ha a Gulág Emlékbizottság felkérésére készült az Örök tél című nagyjátékfilmet szeretnénk közelebb érezni magunkhoz.

Szász Attila rendező és Köbli Norbert forgatókönyvíró párosa nem először dolgozott együtt az Örök tél készítésekor, hiszen 2014-ben A berni követ című tévéfilm, majd 2015-ben a Félvilág – ami eredetileg szintén televíziós felületre készült, végül népszerűségének köszönhetően mozifilmként is bemutatták, – korábbi közös munkájuk gyümölcse. Mindkét film „igaz történet” nyomán született, azonban mégsem sorolhatók kizárólagosan a magyar történelmi filmalkotások vonulatába, hiszen erőteljesen műfaji alkotások, ily módon pedig jelentős teret nyitnak narratíváikban a fikció erejének.

A történelmi filmek hazánkban mindig is nagy keresztet hordoztak. Egyrészt el kellett kerülniük a pátoszosság kényelmes, mindent átitató alkalmazását, másrészt pedig koronként eltérő politikai nyomásban kellett úgy megfogalmazniuk a korszellem számára egyetlen legitimnek vélt nézőpontból elbeszéléseket, hogy mégis átüssön rajtuk az igazság. Ehhez pedig vagy nagyon erős szerzői filmes vízióval kellett rendelkezni alkotóiknak, vagy a műfaji filmekben rejlő lehetőségeket kellett kiaknázniuk. Szász filmje ez utóbbiakhoz tartozik, még akkor is, ha a film recepciója és a készítés körülményei azt diktálnák, hogy az előbbi szempontból tekintsünk rá: nem történelmi dokumentum(film), azonban remek érzelmi kapcsolópont lehet a korhoz.

Ahogy eddigi munkáiban is, a múlt egy dokumentumát ragadja meg és bontja ki Szász Attila egy szerelmi szállal átszőtt „túlélőfilmben”. Az alapot Havasi János Lánykák, az idő eljárt címmel kiadott írása adta, aki édesanyja levelei és elbeszélése (illetve el nem beszélése) alapján összefoglalta mindazt, amit az asszony megosztani kívánt gyermekeivel, vagy halálában hagyott rájuk akarva-akaratlanul. Azonban ez a történetmag, illetve a Gulag-Gupvi lágerrendszerének realisztikus felvázolása csupán kellék egy olyan személyes elbeszélésben, amely egy fogság túlélését dolgozza fel. Ilyen túléléstörténeteknek egyházunk sincsen híján: megannyi lelkészt, lelkészcsaládot és gyülekezeti tagot telepítettek ki a 20. század derekán nem származása, de vallási, hitbeli meggyőződése alapján. Ehhez a történethez a kapcsolódási pont azonban mégsem az objektivitásban keresendő, sokkal inkább a narratíva fikciós rétegeiben.

Az Örök tél képi világa ott kezd elszakadni egy skanzenszerű steril környezet ábrázolásától, ahol a szerelmi szál, és ezzel az elbeszélés fiktív vonulata is elkezdődik. Legerősebb jelenetei azonban nem a fizikai kegyetlenséget ábrázoló képsorok, hanem a „fikción belüli fikció”, vagyis azok az álomjelenetek, melyeket az elhurcolt hazavágyódó Irén (Gera Marina) önkéntelenül is megalkot magának. Ismételten a szubjektív szempont varázsa az, ami megeleveníti ezt a pontosan, ámde nagy-nagy távolságtartással ábrázolt világot, ami egykor a hétköznapok „magyar valósága” volt, azonban mára tisztes távolságba került tőlünk.

A film elbeszélésének középpontjában Irén karaktere áll. Ő csupán egy a megannyi nő közül, akit „háromheti kukoricatörésre” parancsolnak német származása miatt, amiből több, mint háromévi fogság lesz. Így lesz 1944 decemberéből „örök tél”, és e címbéli jelző pontos, hiszen nem tudhatja, meddig kell a fogolytáborban maradnia. Az asszony tragédiája nem az, hogy elbukik feleségként vagy anyaként – hiszen úgy már korábban elbukott –, hanem az, hogy a tábori túlélés érdekében fokozatosan azonosul azzal a közeggel, amelynek a fogja. Ez a folyamat nem didaktikus módon van ábrázolva, szinte már vonzó, ahogy a Csányi Sándor alakította Rajmund a kémfilmek stílusában tálalja mindezt a túlélés érdekében.

Szabályrendszere szerint az életben maradás érdekében tilos álmodni, imádkozni, másoknak segíteni, javakat megosztani, gondolkodni, vagy akár emlékezni. Kihasználni viszont szabad: másokat, a környezet nyújtotta lehetőségeket és önmagunkat, a vágyainkat. Így lesz az öreg Biblia lapjaiból cigaretta, abból pedig csereáru, és így lesz magából Irénből is a fogolytábor terméke. De mindezt nem olyan könnyen vesszük észre, ahogy magunkon sem.

A fogság kitermeli fogvatartottjai között az önmaga fenntartására irányuló igényt, ez pedig egyetemes emberi élmény, még akkor is, ha valaki nem pont olyan embertelen körülmények között éli meg, mint ahogyan az a Szovjetunió távoli vidékeinek izolációjában történt.

A kérdés tehát nem csupán az, hogy túléli-e az ember a fogságot, hanem hogy mi éli túl belőle. A film válasza történelmi és magánéleti kontextusban is továbbgondolásra érdemes.

Bálint Eszter