Miért kezdett el történészként a magyar parasztság 20. századi sorsával foglalkozni?

Az elfojtott emlékezetnek, a tabusított, elhallgatott múltnak olyan fejezetéről van szó, amivel egy valamilyen módon magát írástudónak tartó embernek foglalkoznia kell. Diákkoromtól kezdve az ilyen tabutémák vonzottak. Egyébként a német előtanulmányaim során is a vidék társadalomtörténetét vizsgáltam. Motivált az is, hogy miután megnéztem a ma is olvasható szakmunkákat, azzal szembesültem, hogy továbbra is mellébeszélnek, tudatosan vagy felkészületlenségből fakadóan torzítanak.

A tabusítás következményeivel a kutatás során is találkozott?

Minden megyei levéltárban kutattam, sok emberrel készítettem interjút, és folyamatosan azzal szembesültem, hogy valamiért hallgatnak mind az áldozatok, mind a tettesek. 2010 áprilisának végén például megszólítottam egy közel hetvenéves asszonyt, és azt mondta nekem, hogy ne bolygassuk a múltat, nehogy baja legyen a gyerekeinek.

Miért van az elhallgatás, miért van az emberekben az elfojtottság? Van-e erre történészi válasz?

Igyekszem választ találni erre a most megjelent könyvemben. A hatalom részéről erőszakot alkalmaztak: elvették az emberek tulajdonát és nagyüzembe kényszerítették őket. Ennek során mind a tettes, mind pedig az áldozat traumatizálódott. Ebből a traumatizált helyzetből következett a tabusítás.

Milyen szintjei voltak az erőszaknak?

Az 1948-ban megindult első kollektivizálási vagy téeszesítési hullám sikertelen volt, mert nem érték el azt az arányt, amit akartak. 1956-ban két hét alatt feloszlott az, amit addig létrehoztak, és 1958-ban a parasztság háromnegyede még mindig egyéni gazdálkodó volt. Az a kérdés, mi történt 1958 és 1961 között, hogy egy közel másfél milliós tömb ilyen gyorsan a kollektív gazdaságba vagy az iparba került? Nem történhetett ez másként, mint az erőszak egy igen kidolgozott módszerének az alkalmazásával. Ennek három szintje volt. Az első a pszichikai nyomásgyakorlás: például hazaküldték a gyereket az iskolából, kitették az embert a munkahelyéről, amíg nem léptette be a szüleit. Kádárék nagyon ravaszak voltak. Míg Rákosiék az ÁVH-ra, a rendőrségre, a helyi módszerekre támaszkodtak, addig Kádárék bevonták a társadalmat, és azt mondták, társadalmi üggyé kell tenni a szövetkezetesítést. A második az adminisztratív, a harmadik a fizikai erőszak. Itt érkezünk el ahhoz a kérdéshez, hogy miért van ma is tabusítás.

Miért?

Az említett történésekből nem lehetett kimaradni. Sokak életén különböző okok miatt ez egyfajta szégyenfolt. Úgy gondolják, jobb erről nem beszélni, mert családtagok, rokonok is valamilyen módon érintettek. Pedig ezzel szembe kellene nézni! Beszéltem olyan idős házaspárral, akiknél egyikőjük fiatalon agitátor volt, a másik pedig a kiszemelt ember. És találkoztam olyan polgármesterrel, akinek az irodájában, a korábbi tanácselnöki szobában folytak a kínzások. Bár a falu vezetője mindenről tudott, a beszélgetésünkig nem jutott eszébe, hogy egy emléktáblát helyezzenek el a falra.

Mi történt a parasztsággal 1945 és 1965 között?

Európában a parasztság, mint nagy társadalmi tömb, a 20. században eltűnik, de nem mindegy, hogy miként: máról holnapra vagy fokozatosan. A magyarországi erőszakos állami tulajdonelvétel, a traumatizálódás a szovjetizálás példája. A magyarországi társadalom 1949 táján még többségében agrártársadalom volt. Az 1956-os forradalom leverése ellenére az egyéni parasztgazdaságok háromnegyede 1958-ban még létezett. Az 1940-es évek végén a tanyákat elkezdték felszámolni, mert útjában álltak a nagyüzemi programnak. 1946-tól rendelettel szüntettek meg egyesületeket, ezzel felszámolták a falusi, de az egyházi civil társadalmat is. Megtörték a generációk egymás mellett élését. A hatalom intézkedéseinek következménye, hogy a falvakban az 1960-as évektől hirtelen megugrott az orvoshoz látogatóknak a száma is. Az öregek feleslegesnek érezték magukat, hiszen korábban volt helyük a generációs kapcsolatokban. Ezek a folyamatok felgyorsították az elvándorlást a falvakból és a települések öregedését. Azzal, hogy a földet elvették az emberektől, azokat a létformákat szüntették meg, amelyek korábban valamelyest működtek. 1950 és 1970 között körülbelül egymillió ember hagyta el a falvakat. Bárhonnan nézzük a kollektivizálás folyamatát, nem tudjuk pozitívumként értékelni.

Miért számolták fel a parasztságot?

Egy ellenpolitikai bázist jelentett, amely gazdaságilag önálló egységet alkotott, nagycsaládokból állt, továbbá egyházakat működtetett. A „kulákokat" ellenségként állították be, hiszen először a módos, befolyásos, kisebb-nagyobb birtokkal rendelkezőket kellett kiiktatni a falusi társadalomból, hogy szét lehessen zilálni az egész rendszert. A kuláknak minősített emberek megbélyegzettként kitaszított csoportba kerültek, és ez sok esetben nemcsak bebörtönzéseket, hanem kivégzéseket is jelentett.

A diktatúra parasztsággal kapcsolatos céljainak voltak egyházi vonatkozásai?

Sztálin az egyházüldözések kapcsán megfogalmazta, hogy a parasztok azért is veszélyesek, mert a templomot a lelkükben hordozzák. Tehát, mint mondta, nem elég, hogy elpusztítjuk, bezárjuk a templomokat, bebörtönözzük vagy megöljük a papokat. A magyarországi kollektivizálási kampány előtt megtörték, megzsarolták az egyházi méltóságok jelentős részét. A lelkipásztoroknak a prédikációkban és egyéb megnyilatkozásaikban folyton a kollektivizálás mellett kellett volna érvelniük. Nem véletlenül írtam a könyvemben egy olyan fejezetet, amelynek az a címe, hogy A kollektivizálás mint egyháztörténet. Ugyanis én azt állítom, hogy az 1958 és 1961 között végrehajtott teljes kollektivizálás húzta ki gazdasági és társadalmi tekintetben máig nyúló hatással a talajt az egyházak lába alól. Azzal, hogy a helyi gazdaréteget kikapcsolták, a fiatalok nagy része elmenekült a faluból, a föld már nem jelentett egyházközségi alapot. Emellett nagyon sok lelkész kénytelen volt munkát vállalni a létrehozott nagyüzemekben. Ugyanis ha ők nem megfelelő módon viselkedtek, akkor esetleg az egyházi vagy az állami támogatás megvonásával szembesültek.

A megbélyegzett gazdák emléknapjának egyik célja az, hogy a jövő nemzedékeivel megismertesse a magyar parasztság sorsát. Sikerülhet ez?

Válaszom határozottan: igen. Az utolsó kollektív társadalmi trauma a kollektivizálás volt. A traumájával együtt vállalni kell a múlttal történő szembenézést! A 20. század annyi tabusítási történetet produkált már, hogy ha ez így folytatódik tovább, akkor csak újabb közönyösödési folyamatot, mellébeszélést, manipulációt és hazugságot eredményez. Ki kellene mondani, hogy a kuláküldözés, a kollektivizálás befejezése egy állami erőszakos beavatkozás, diktatórikus eljárás volt. A terror ideje alatti viselkedésformákról el kell mondani azt is, nem biztos, hogy mi másképp viselkedtünk volna akkor. De úgy tenni, mintha az ötven évvel korábbi ,,tsz-pszichózis" hatása nem létezne, miközben ez ott munkál mindenütt, nem szabad. A tabusítás, szerintem, a legrosszabb reakció egy demokratikus rendszerben.

„Az egyéni parasztgazdaságok felszámolása egyben azt is jelentette, hogy a földbirtok, mint a magántulajdon köré hierarchikusan szerveződő falusi egzisztenciák alapja, már nem jelentett egyben egyházi bázist is. A földek és az egykori parasztok téeszesítése így egy olyan, a mindennapokban zajló »vallásháborúnak« is tekinthető, amelyben az állam és a vidéki alsópapság mellett az agitátorok és a kollektivizálásban érintett gazdák családjai csaptak össze” – írja a most megjelent kötetében Ö. Kovács József. A paraszti társdalom felszámolása a kommunista diktatúrában címmel a Korall kiadónál megjelent nagydoktori értekezés a vidéki Magyarország 1945 és 1965 közötti politikai társadalomtörténetét vizsgálja levéltári források alapján.

T. Németh László

Fotó: A szerző és Magyar Fotográfiai Múzeum (címlapkép)

A cikk megjelent a Reformátusok Lapja augusztus 19-i számában.