A lengyel nép ismét képes volt arra, hogy a gyász, a búcsúvétel méltóságából, önbecsülésből, hazaszeretetből példát adjon a világnak.

Azóta is próbálom megfejteni ennek a példaadásnak a mozgatórugóit. Szemem előtt újra és újra megjelenik az az este, amikor a katonai repülőgép hazahozza elsőként Lech Alexander Kaczyński elnök és felesége, Marija Helena Kaczyński koporsóját, s a varsói repülőtéren a lengyel sasos címerrel és a fehér-piros nemzeti lobogóval letakart koporsó előtt  leánya, fitestvére, a kormány, az állami vezetés minden tagja letérdel, keresztet vet, végtisztességet tesz. És látom azt az estét, amikor a katonai gépből sorra kihozzák a tábornokoknak, íróknak, újságíróknak, színészeknek, az egykori katyini áldozatok hozzátartozóinak, politikusoknak, közéleti embereknek, tudósoknak, s 11 egyházi személynek, köztük három tábori püspöknek a koporsóját. A katonai tiszteletadás mellett ugyanaz a jelenet ismétlődik: letérdelés, keresztvetés vagy főhajtás, fegyelmezett, néma gyász. S látom a varsói búcsúztatás, az állami búcsú méltóságteljes szervezettségét a varsói főtéren, ahol százezrek néma főhajtással állnak a 96 áldozat kinagyított fotóját felmutató hosszú, körülbelül ötven méteres paraván előtt, melyet a felmagasodó fehér, korpusztalan kereszt oszt ketté. S szólnak a megemlékezések: a második Katyinról, az egykori, orosz földben nyugvó, a szovjet belügyi szervek által különös brutalitással kivégzett 22 ezer áldozatnak méltó búcsúzást megadni akaró mai áldozatokról, s látom, hogyan küszködik könnyeivel az elnöki hivatal vezetője búcsúbeszédében, hallom a költőnő szavait, ami nemzeti siratóként szól a tragédiáról. S megjelennek ökumenikus küldöttségben a lengyel ortodox, protestáns, izraelita felekezetek szolgái, egy-egy Igével téve végtisztességet. Érzékelem, hogy a megrendült lengyel nép katolikusként is búcsúzik. Hogy a tragédiának, érjen az nemeztet vagy egyént, bizonyos pillanataiban nem marad más menedékünk, mint Isten Igéje, a Feltámadott Úr Jézus biztatása: Elmegyek, hogy helyet készítsek számotokra… Ha valaki hisz énbennem, ha meghal is, él…
Aztán a főtérről ágyútalpakon elindul az elnöki házaspár utolsó varsói menetére, a bazilikához, ahol virrasztásra ravatalozzák fel őket. Ismét szólnak az Igék, elhangzik többször is II. János Pál pápa neve, XVI. Benedek pápa üzenete, amit a légtérzár miatt Sodano bíboros, a vatikáni állam és  diplomácia vezetője nem tudott személyesen elhozni. És vasárnap reggel ismét a  nemzeti gyász méltósággal megélt, lépésről-lépére kidolgozott forgatókönyvének megvalósulásaként elindul a varsói reptérre a menet, az utcákon tízezrek, taps, némaság, zászlók, és az elnöki koporsókra hull a tulipán, szegfű, a virágzuhatag. A következőkben már Krakkó, a lengyel királyi város a helyszín. A katonai repülőgép, mely Varsóból még szárnyait jobbra-balra billegtetve, szimbolikus búcsúintéssel szállt fel, Krakkóban elengedte utolsó útjára az elnöki házaspár koporsóit. S itt is, végig az úton tízezrek, némán könnyezve, majd a krakkói katedrális, ahol a gyászmisén a külföldi vendégek között látom Sólyom László köztársasági elnököt, Bajnai Gordon miniszterelnököt, Orbán Viktort, a Fidesz-KDNP elnökét, Semjén Zsoltot, a KDNP elnökét, tőlük nem messze Medvegyev orosz elnököt és másokat. Ismét a megemlékezések: köztük a Solidarnosc egyik vezetője szól, és mások. A jelenlévők, és a katedrális előtt helyet foglaló tízezrek tapsa által kísért tetszésnyilvánítások a beszédekre, amint a lengyel szívről, a Kaczyński által megfogalmazott és testámentumos óhajról, a Polska jednáról, az egy és egységes Lengyelországról beszélnek, és a lengyel-orosz megbékélés drámaian hangsúlyossá vált szükségességéről. S aztán a Wavel, a királyi vár temploma, ahol katolikus rend szerint beszentelték a koporsókat, hogy az elnöki házaspár végső nyughelyére, a királysírokat őrző altemplom kriptájába kerüljön. Nem felejtem el az elnöki házaspár asszonylányának néma gyászát, aki hatalmas lelki erővel állt szülei koporsói előtt, valamennyi színhelyen megismételve a nyilván nem protokollszerű, őszinte rároskadást édesapja koporsójára.
Mindezt azért írom le ilyen részletességgel, mert a tíznapos nemzeti gyászban és a két végső nap, a szombati és a vasárnapi búcsúvételben töretlen hitelességgel nyert bizonyítást minden apró részletben és nagy szervezést igénylő órában ugyanaz: a lengyel nép hittel, egységesen, a gyászban is megerősödő nemzeti tartással és öntudattal bizonyította önbecsülését, hazája szeretetét, vezetőinek tiszteletét. Egyszerűen azt, hogy ennek a népnek – olykor igen szerény külső viszonyok között is! – nagyon helyén van a szíve, esze. Mert olyanokat választott vezetőiül, akiket tud becsülni, akik kiérdemelték a nemzet megbecsülését. Beszélgetve lengyelekkel, ennek az erőteljes és nemes példaadásnak az okát többen többféleképpen fogalmazták meg. Volt, aki a hit erejére, az egyház komoly nemzetmegtartó hatására utalt. S valóban: a cserkészek fegyelmezetten vették át a részvétnyilvánítók százezres számban hozott, s az elnöki palota előtt elhelyezésre szánt  mécseseit, és fegyelmezetten, fáradhatatlanul tették le ezeket négyszög formában a téren éjjel-nappal, hogy nappali fényt árasszanak a gyász és az éjszaka közepette. Voltak, akik a nemzetet egységesen nevelő hit- és valláserkölcsi oktatás jó gyümölcsének nevezték ezt a fegyelmezett gyászt. Mások utaltak arra, milyen hasznos, hogy van nemzeti hadsereg, melyben kilenc hónap alatt tartásból, fegyelmezettségből kapnak leckét a fiatalok, s egészségesebb nemzedékek nőnek fel. Ezekben a magyarázatokban lehet valami. Voltak, akik egyszerűen csak így fogalmaztak: Lengyelek vagyunk, nekünk ezt így kell tennünk!
Lelkemben sokszor felzúgtak a szirénák a szavak nyomán, s azóta is. Mert láttam, mit is jelent a valóságban a Polska jedna, a hit és az egyház szerepe felnőttek és fiatalok, civilek és katonák életében. És óhatatlanul körvonalazódott bennem a kérdés: És ez nálunk hogyan lenne, hogyan is van? Az ezeréves, sokszor csak frázis szinten megjelenő lengyel-magyar barátság a szmolenszki tragédia nyomán ismét kapott, mint annyiszor a történelemben, jó példát, ösztönzést több mindenre. Csak oda kell figyelnünk erre a jeladásra, még ha a magyar sajtó ezt talán ebben az összefüggésben nem is nagyon érzékeltette. Dzięki, Polska! – Köszönjük, Lengyelország!

Dr. Békefy Lajos