„Részletesebben kell szólni Csejte városkáról. Különleges hely ez, a dombon, nyugaton borospincék vannak a friss agyagba olyan pontosan bevájva, mintha sziklába vágták volna. Van itt egy barlang, amely tragédiaszínpada lett, és kegyetlenség szennyezte be....

Resttelem lekicsinyelni és gyanúsítani és gyalázni a Báthory nemzetség királyi személyeit, akik keresztényekként vérükkel szereztek érdemeket a legjobb államért, noha alig remélem, hogy ennyi gyalázat láttán képes leszek megvédeni keresztény hitemet. Hallottam, hogy akkor ezek a tettek megtörténtek. (…) Vénusz, akit a szolgálók keze ékesít, szorgalmasan nézegeti magát a tükörben. A szolgáló fodros tincsekbe rendezi, az újabb tincset a hajbodorító vassal csavarja, hogy megigazítsa a szétzilált hajat. E munka közben esik meg, hogy egyik elővigyázatlan szolgálója megrántja az elragadó Héra haját. Erzsébetben felforr a düh, büntetésképpen azonnal szájon vágja a lányt. A lány vére kiserken, egy csepp az úrnő arcára hull, ő egy  vászonnal letörli azt, és helye – elámulva mondhatjuk! – részben megszépül. (…) Ha ilyen kis mennyiségű vér ilyen nagy finomságot kínál, mi mindenre lenne képes, ha teljesen átitatna? Főleg a férjemnek kell tetszenem, hogy szemében mindig ott legyen a vágyakozás, és hogy még szebb legyek. (…) Gyakran emésztette magát emiatt, majd iszonyatos ötlete támadt: egy lányt a fraucimorból meg kell ölni, és sebéből kifolyó vérével szebbé teheti magát. (…) Így aztán két vénasszonyt fogadott fel segítségül, Ilonát és Dorotát. (…) Először is gyilkolásra alkalmas helyet keresnek a korábban már említett pincékben, és elkérik kulcsaikat. Gondozásukba veszik azt a lányt, akinek első vére Hérára csöppent, és elrendelik megölését.  Egy bizonyos János hajtja végre a tettet, akit Erzsébet kisfiú korától nevelt, és Fickónak nevezett, ő engedelmes szolgája volt, akihez fiatalabb éveiben szintén vonzódott. (…) Úrnője parancsára azonnal a mit sem sejtő szolgához  lopakodik, akit abba az istentelen pincébe küldtek. Ott a legkegyetlenebbül vassal átdöfik és életétől megfosztják, a vénasszonyok felfogják a vérét. Erzsébet megfürdött a végzetes vérben, és egyáltalán nem kételkedem benne, hogy ördögi képzeletében ismét szebbnek látta magát. Vágyából először ez a törvénytelenség következett, ami még vakmerőbbé tette, hogy újabb törvénytelenségeket kövessen el. A kimondhatatlan istentelenség évről-évre nőtt, és férje halála után özvegységében egyre öregedve, a szentségtörő gyilkolás fokozódott. (…) Ahogy a temetések szám nőtt, némelyek nem hitték el a betegségekről és szerencsétlenségekről szóló híreket. (…) Keresik a bizonyítékokat a szolgálók körében, sok mindent kérdeznek a lányokról. Némelyek mit sem sejtve a gyilkosságokról, elárulták, hogy az egészséges és érintetlen lányok bementek a borospincébe, és azután már senki nem látta őket. (…) 1610 elején Pozsonyból Csejtére küldték Thurzó Györgyöt, aki elrendelte a pincék átkutatását és szemügyre vételét. Körbejárt és nézelődött, és íme, egy haldokló lányt talált, akit nem sokkal korábban korbáccsal és tűzzel kínoztak. Elfogták és azonnal vasra verték azokat, akiknek gondjaira volt bízva a pince. Ezután Erzsébetet, elválasztva az udvartól, hogy szem előtt legyen, egy elkülönített szobába helyezték el a csejtei várban. Fickót, Ilonát és Dorotát átszállították Nagybiccsére, és ők a törvény szerint gyilkosságban bűnösnek találtatva lángokban végezték életüket 1611. január 7-én. Erzsébet, akinek 600 lány vére tapadt a kezéhez, a három bűntársa vallomása alapján bűnösnek találtatott. (…)”

Thuróczi László – Ungaria suis cum regibus compendio data, 1729