Az első két évszázad keresztyén gyülekezetei a Szentlélek ajándékát mindennap, minden istentisztele­tükön tapasztalták. A Szentlélek közvetítette Krisztus ismeretét, eszük­be juttatta prófétai igéit, megismertette, megértette a keresztyén élet útját. A gyülekezetben az igazság, szabadság és vigasztalás Lelkének jelenlétét élték át. Sok külső támadás miatt, misztikus és eretnek tanítások elterjedése okán ebben a korban a hit igaz ismerete lett a legfontosabb. Amikor a keresztyén hit tartalmát védelmezni kellett, a teológusok (Jusztinosz, Ireneusz) a Szentlélek inspiráló és kijelentő hatalmát, bölcsességét tekintették a hitvédelem (apológia) alapjának. Amikor azt fogalmazták meg, hogy miben más egy keresztyén ember, azt kellett mondaniuk: abban, hogy Lélek szerint él, Lélek szerint jár, mert a Lélek teremtette újjá (Gal 5,25). Küzdeni kellett Montanosz követőivel, akik eksztázisban új és újabb kinyilatkoztatásokat mondtak, és a gnosztikusokkal is, akik magukat pneumatikoszok­nak (lelki embereknek) tekintve mindenki mást lenéztek és kritizáltak. A második század teológusai már beszéltek arról, hogy a Szentlélek személy (Tertullianus), később arról is szóltak, hogy a Szentháromság személyei közül a Lélek szenteli meg a hívőket (Órigenész).

A Szentháromságról a negyedik században kezdődött a nagy ókori vita. Áriusz követői, az ariánusok egyedül az Atyát tekintették önálló isteni személynek, a Fiút és a Szentlelket csak imádandónak, de istenségben nem egyenlőnek. Az ariánusok ellen megfogalmazott hitvallás Jézus Krisztus és az Atya egylényegűségét magyarázta, de a Szentlélekről csak annyit mondott: „…és (hiszek) a Szentlélekben.” En­nek a hitvallásnak legnagyobb védelmezője, Athanasziosz és a kappadókiai egyházatyák azt hangsúlyozták, hogy a Lélek elválasztandó a teremtmények világától, mert azonos, örökkévaló isteni lényege van az Atyával és a Fiúval. Tagadták, hogy csak eszköz vagy erőmegnyilvánulás Krisztus és az angyalok kezében. A Szentlélek az Atyától ered, de a Fiú kisugárzása. A Szentlélek jelen volt a teremtésben, jelen van a megvilágosításban és a megszentelésben. A Szentlélek nem teremtmény, ha az volna, ak­kor nem részesülhetnénk általa az Istennel való közösségben. Nüsszai Gergely és Nazianzoszi Gergely teljes meggyőződéssel nevezte a Szentlelket az Atyával egylényegűnek, tehát Istennek. A konstantinápolyi zsinat hitvallása (381) már egyértelműen beszélt arról, hogy az egyház egyeteme hisz a „Szent Lélekben, a megelevenítő Úrban, aki az Atyától származik, aki az Atyával és a Fiúval együtt imádandó és együtt dicsérendő, aki szólott a próféták által”. A későbbi ökumenikus hitvallások is ezt a tanítást erősítették meg. A szentháromságtan precíz összefoglalását találjuk meg az úgynevezett Athanasziosz-féle hitvallásban, ahol a Szentlélekről ezt olvassuk: „A Szent Lélek az Atyától és a Fiútól van: nem lett, sem nem teremtetett, sem nem nemzetett.” Örökkévaló ugyanúgy, ahogyan az Atya és Fiú.

A zsinatok végső megfogalmazásaira nagy hatással volt Augustinus (354–430). Nála a három személy lényegileg azonos, de kapcsolataiban (relatio) különböző. A Szentlélek az Atya és a Fiú ajándéka, de személy, és nem kisebb az előbbieknél. Különleges ajándéka a caritas, az isteni szeretet, amely összekapcsolja Istent az emberrel és embert az embertársával. A nyugati egyházban már ebben az időben megfogalmazódott az is, hogy a Szentlélek az Atyától és a Fiútól származik. „Az Isten Lelke, az Atya és a Fiú ajándéka, a kettőt összekötő szeretetként az Atyától és a Fiútól származik.” Ezt a keleti keresztyén­ség nem fogadta és nem fogadja el, ők minden isteni eredetet az Atyára vezetnek vissza. Augustinus helyezett hangsúlyt arra is, hogy a Szentlélek ajándékai mindig az egyházhoz kapcsolódnak. Az ő tanítása fejlődött tovább a középkorban, és az ő szentháromságtanát elevenítette fel a reformáció.

A reformáció hitvallásai kiemelik azt, hogy a Szentlélek valóságos és örök Isten az Atyával és a Fiúval. Ő munkálkodik az Anyaszentegyházban, Krisztus jótéteményének részesévé tesz, vigasztal és velünk marad örökké. Általa értjük meg és dicsőítjük az Atyát és a Fiút. Maga a Lélek azonban titokzatos és rejtőzködő személy, akinek jelenlétét, munkájának hatását mégis naponta tapasztaljuk. Ajándékai, amelyek jelen vannak a gyülekezetekben, nem dicsekvésre, hanem hívő testvéreink épülésére adattak. A hívő keresztyén ember boldogan osztja meg a Lélek gyümölcsét, és remény­séggel hirdeti az evangéliumot, „a reménység pedig nem szégyenít meg, mert szívünkbe áradt az Isten szeretete a nekünk adott Szentlélek által” (Róm 5,5).

Németh Tamás

A szerző a Pápai Református Teológia rektora. A cikk megjelent a Reformátusok Lapja 2017. június 4-i számában.