„Református médiakonferencia egy új kezdetről” – hirdette a hétvégén Balatonszárszón zajlott kétnapos református médiakonferencia szlogenje. A Reformédia 2010 elnevezésű eseményen szép számmal megjelent médiamunkások között – akik lehettek vagy hatvanan-nyolcvanan – azonban látható volt a feszélyezettség: leginkább egy rajtuk kívül álló folyamat közepén érezték magukat. A szervezők ugyanis többé-kevésbé kiforrott koncepcióval érkeztek, a résztvevők pedig azt gondolhatták, tőlük azt várják, értsenek egyet ezekkel az elképzelésekkel. Ezt azonban gátolta, hogy a konferencia alatt a rendezők részéről tulajdonképpen egyetlen szakmai anyag, megvalósíthatósági elemzés, műsorstruktúra-terv sem került bemutatásra. Így aztán a szándék és a megvalósulás nem mindig könnyű megfeleltetéséről volt szó ebben az esetben is.

A kezdés, a kezdet azonban a kommunikáció esetében az önmeghatározás – ahhoz, hogy egy közösség beszéljen magáról, először is ismernie kell önmagát. Az adottnak és sokszor normatív értelműnek vett református értékek, az évszázadokat megélt hagyományok halmazából meg kell nevezni azokat, amelyek ma is mindenki számára ugyanazt jelentik.

A hatékony kommunikációhoz lenne erre szükség, a mai magyarországi, Kárpát-medencei, európai és globális valóságban, kommunikációs térben állva meg kellene tudnunk fogalmazni azt a pár mondatot, ami kifejezi, mit jelent számunkra a szó: református, azt az elvi minimumot, ami aztán programot adhat a kommunikáció és a média számára. Ez viszont nagyságrendekkel meghaladná egy kétnapos konferencia kereteit és újságírók helyett a lehető legszélesebb egyházi kör részvételét feltételezné.

Ha kínkeserves munkával válasz születne a mit kérdésre, következne a kinek dilemmája. A mindenkinek szánt üzenet csak elviszi az erőforrásokat és senkihez sem juttatja el az egyház üzenetét. Gyülekezeti tapasztalatok, intuíciók mellett, helyett olyan profán, szakmai eszközökhöz kell fordulni, mint célcsoport-elemzés, továbbá annak vizsgálata, hogy a különböző társadalmi csoportokban milyen vallásos igények, kapcsolatteremtési esélyek lehetnek. A kutatás azonban itt is csak eszköz, a döntés az egyházi vezetők kezében van.

Ha ismert, miről és kinek folyik a kommunikáció, akkor lehet csak szó annak eszközeiről. Ez az a pont, ahol már fontosabb szerepet kapnak a médiában dolgozók. Ezeket az eszközöket ugyan nem ők tartják fenn, azonban ők ismerik őket a legjobban és a korábban meghatározott célokhoz már többé-kevésbé világosan rendelhetőek az eszközök: ha tudjuk, kit akarunk elérni, megmondható, hozzájuk interneten, tévén keresztül vagy esetleg máshogyan lehet-e a leghatékonyabban eljutni. Az egyházi vezetők döntéshelyzete mégsem szűnik meg ebben az esetben sem, mert hiába ismert a tartalomhoz és a célcsoporthoz rendelhető eszköz, a források biztosítása, illetve az üzemeltetés módjának meghatározása az ő feladatuk.

Az eszközök megnevezése után érdemes beszélni a tartalomról, ami már tisztán újságíró-szakmai feladat. A médiában dolgozók felelőssége, hogy a kapott szempontok alapján meghatározzák, majd elő is állítsák ezeket a tartalmakat. Fontos azonban, hogy megvan-e az ehhez szükséges csapat: célok, célcsoportok tudatában és eszközök birtokában is előfordulhat az, hogy a megfelelő emberek még hiányoznak a rendszerből.

A kezdettől tehát messze a megvalósítás – a folyamat a fontos. Szándékosan tartózkodtam intézetek, Zrt.-k, cégvezetők és forint milliók emlegetésétől, egy gondolatmenet, egy rendszer felvázolását tartottam fontosnak. A jelen helyzet azonban a stratégia nélkül is ad feladatokat, mivel egyértelmű, a szűkös erőforrások ellenére többszörösen is jelenlévő eszközök között nincs megfelelő koordináció, és a jelenleg képviselt értékek sem érvényesülhetnek hatékonyan.

Csepregi Botond