„Száz százalékban kényszer-lakosságcsere szülte ezt a gyülekezetet, de erről mit sem tudtam, amikor itt kezdtem szolgálni″ – mondja Major Istvánné, a hódmezővásárhely-újtemplomi gyülekezet lelkésze, aki helyettes lelkészként, fizetés nélkül szolgál a csanádalberti közösségben. A lelkésznő sokáig nem értette, miért könnyezik újra és újra a feje fölé pillantgató hallgatóság. Aztán sok beszélgetést követően már összeállt a kép: a szószék fölött függ három fekete-fehér, régi fotó a negyedi református templomról. Ott kötöttek házasságot a gyülekezeti tagok szülei, ott keresztelték meg a ma még élő kitelepítetteket, illetve a legidősebb gyülekezeti tag, Esztike néni még ott konfirmált. – Mély fájdalmak emlékeit hordozzák magukban, el kellett válniuk, ezért fátyolosodik a szemük a templomot látva, de ez egyben a reménységük, hogy a mennyben találkozni fognak azokkal, akikkel az a templom összeköti őket – teszi hozzá a lelkipásztor. Ez az érzés még erősebb, amikor egy-egy temetés után tartanak istentiszteletet, amelyen a Felvidékről érkező rokonok is részt vesznek. Egyre kevesebb a temetés, a gyülekezet ma huszonnyolc főből áll. A kitelepítést átélők tizennégyen vannak, a többiek az ő leszármazottaik, az áttelepítettek közül azonban már sokan elköltöztek Csanádalbertiről.
Van jövője a gyülekezetnek
A közösség parasztházból átalakított temploma sosem volt nagy, sőt a fogyatkozó gyülekezet miatt egy részét le is választották, hogy azt ne kelljen fűteni télen. Mindezek tükrében felvetődhet a kérdés, hogy van-e jövője a gyülekezetnek. – Van, amíg vannak gyerekek – jelenti ki határozottan Major Istvánné, aki szerint reménykeltő, hogy több kisgyermekes család is jár a közösségbe, igaz, hogy ők is mindannyian a kitelepítettek leszármazottai, családtagjai. – A legszembetűnőbb, hogy nincs közöttük konfliktus. A szeretet jellemzi őket. Én még nem láttam olyan gyülekezetet, ahol ennyire együtt vannak lelkileg és fizikailag is az emberek – mondja a lelkipásztor.
Megbocsátani kötelesség, felejteni nem szabad
A családokat elszakították egymástól, nehezen működött a kapcsolattartás, óriási érvágást jelentett a lakosságcsere mindenkinek, aki átélte. Máig fájnak a sebek – mondta Csjernyik Zoltán, Csanádalberti polgármestere a hetven évvel ezelőtti lakosságcsere évfordulójára állított emlékhely átadásán október 24-én. – A történtekért megbocsátani keresztyén kötelesség, de felejteni nem szabad – mondta Jancsó István, a felvidéki Negyed polgármestere az emlékmű avatásán.
Ima a marhavagonban
– Sokat szenvedtünk – mondja Esztike néni, aki hetven évvel ezelőtt érkezett marhavagonban a felvidéki Negyedről Magyarországra. Családjával olyan értelemben még a szerencsésebbek közé tartoztak, hogy amit felpakoltak a vonatra, az meg is érkezett Csanádalbertire – voltak, akiknek az ingóságait tartalmazó vagont egyszerűen lecsatolták a szerelvényről a magyar határ előtt. Esztike néni szüleivel és öt testvérével utazott a hét napig tartó úton. Egy testvére nem kapott fehér levelet, azaz kitelepítési felszólítást, ő az akkori Csehszlovákiában maradt. Indulás előtt lelkészük még gyors konfirmációt szervezett neki és a többi fiatalnak – felnőttként akarta őket elbocsátani. Saját házaik és a negyedi református templom volt az utolsó épület, amelyet a távozók láttak, mert minden induló vonat előtt kibocsátó istentiszteleteket tartottak, elbúcsúztatták a kitelepített családokat.
A marhavagonban Esztike néni édesanyja fohászkodott. Remélték, hogy visszatérhetnek majd szülőföldjükre. Volt, aki évekig ki sem csomagolta a bőröndjét, annyira hitte, hogy hazajutnak. – Dehogy mehettünk – mondja még ma is felszakadó keserűséggel a nyolcvannégy éves asszony.
A család ingóságokat, tehenet, lovat is hozott magával. Esztike néni édesanyja akkor tudta megfejni a tehenet a vagonban, ha megállt a szerelvény. Valamennyi takarmányt is hoztak, de abból később nagy volt a hiány. Maguk sem gondolták, hogy oly szegény vidékre kerülnek, ahol nem lesz mit enni adni az állatoknak. Az első télen éjszaka jártak ki a férfiak a határba élelemért az állatoknak – a település néhány kilométerre fekszik a mai román határtól. Később se volt könnyebb, a földből éltek, napszámba jártak, hogy legyen mit enni. Esztike néni 1952-ben kötött házasságot a férjével, de a násznépből nagyon hiányoztak azok a felvidéki rokonok, akik nem kaptak útlevelet.
Aztán, ahogy szabadabb lett az utazás, Esztike néniék is elmentek Negyedre, de legutolsó hazalátogatásának is már harminc esztendeje. Akkor át nem telepített bátyja temetésén volt otthon.
Hegedűs Márk, fotó: Kapás Csilla
Az írás megjelent a Reformátusok Lapja 2017. december 10-i számában.