2010 ősze óta a Magyar Református Szeretetszolgálat a gazdája a bódvalenkei freskófalu projektnek. Az alig kétszáz lelkes, nagy többségében cigányok lakta, mérhetetlenül szegény falu fellendülését Pásztor Eszter ötlete hozhatja meg: a házak tűzfalaira hatalmas képeket festenek, és a látvánnyal csalogatnák ide turistákat például a közeli Aggtelekről.

Hideg van, szürke az ég, és egy alig létező aszfaltúton lépkedünk. Bódvalenkén járunk. A falu közelebb van Kassához, mint Miskolchoz, de még a magyar-szlovák határ innenső felén vagyunk. Napközben járjuk végig a néhány utcát, a gyerekek még nem értek haza a szomszédos falubeli iskolából. Lehangoló a csend, olyan, mintha tényleg a semmi szélén bolyonganánk.

A csereháti kistelepülés a szimbóluma is lehetne az egyre terjedő mélyszegénységnek. Bódvalenkén körülbelül kétszázan élnek, a lakosság nyolcvanöt százaléka cigány. Az egykor református többségű településen ma alig néhányan járnak vasárnaponként istentiszteletre. Lelkész sem lakik már itt, Barabás Péter Komjátiból látja el a szolgálatot, a gyönyörű, kazettás mennyezetes templom azért még áll. A falu hetven házából összesen kilencben tudnak vezetékes vizet használni. Csupán néhányan dolgoznak, átlagosan 16 ezer forint az egy főre jutó jövedelem. Van azonban olyan család, ahol négyen próbálnak meg eltengődni 28500 forintból. Természetesen nem ismeretlen probléma az uzsorakölcsön sem, amely családokat dönt tartósan nyomorba és függőségbe.

A református templom Bódvalenkén

Ugyanez a kilátástalanság, nyomasztó szegénység fogta meg Pásztor Esztert is, aki 2007 februárjában járt itt először. A Budapesten élő fordító, tolmács számára egyértelmű volt, hogy Bódvalenke olyan település, amelynek lakói számára nincs kiút, munkahelyek, infrastruktúra, képzett munkaerő hiányában nincs esély a mélyszegénységből való kitörésre. Az elesettség mellett azonban Pásztor Esztert megragadta a csereháti táj szépsége, a falut körülvevő láp rejtélyessége is.

Az ötletgazda számára világos volt, Bódvalenke egyetlen lehetősége az idegenforgalom fellendítése. Egy tizenöt évvel korábbi élménye adott számára inspirációt: egyiptomi útja alkalmából egy núbiai faluba vitték el, ahová két órát kellett buszozniuk. A településen víz is alig volt, mégis láthatóan prosperált, ugyanis a világ minden tájáról érkeztek ide turisták. A falu házainak falaira ugyanis képeket festettek a helyiek.

Valami nagyon hasonlót álmodott meg Bódvalenkére Pásztor Eszter is. A tervekből 2009-re lett valóság és ekkor kezdték meg a freskók festését. Az egyiptomi példával ellentétben azonban nem a helyiek, hanem cigány származású festőművészek alkotásai borítják a lenkei házak falait. Pásztor Eszter hozzáteszi: bár freskókról beszélünk, az eljárást seccónak hívják, mert nem teljesen friss, hanem valamelyest szikkadt vakolatra készülnek a festmények.

A projekt művészeti vezetője Horváth János miskolci festő lett, a legtöbb kép az ő keze munkáját dicséri. Cigány eredetmondák, legendák elevenednek meg a festményeken. Az egyiken egy óriás ellopta a Napot és a Holdat, két testvér pedig visszaszerezte őket; az egyikük a Holdat vitte, belőle lettek a fehér emberek, a másikat viszont megperzselte a Nap, innen a cigányok barna bőre. Egy másik művön a falu egy rossz időszakát ábrázolták, a hatalmas feszültség, keserűség és ellenségeskedés átüt a képen. Egy másik festményen a cigányok vándorlásának történetét láthatjuk; van olyan mű, amelyet miskolci művészeti iskolai diákok festettek – már akiket elengedtek a szüleik a cigányok közé. A fiatalok azonban nemsokára vissza is térnek, hogy újra találkozzanak itt megismert barátaikkal. A legmegrázóbb minden bizonnyal az a kép, amelyet a kislétai cigánygyilkosság emlékének áldoztak.

Ahogy Pásztor Eszter elmeséléséből kiderült, a legkedvesebb történet éppen ahhoz a képhez fűződik, amely Komjáti felől érkezve elsőnek fogadja a Bódvalenkére igyekvőket.

„Horváth Jánosnak megvolt az elképzelése, hogy milyen képet szeretne a falra. Amikor elkezdte, megjelentek a kisgyerekek és azt mondták, ne azt fesse le, amit kigondolt, hanem egy olyan történetet, amelyet együtt találnak ki. És akkor együtt kiötlötték a mesét Büdibanyáról, a gonosz boszorkányról, aki lovakká változtatta a bódvalenkei gyerekeket. János nagyon izgalmas színekkel meg is festett három lovacskát, de a gyerekek közölték, ez nem elég, minden gyereknek kell egy lovacska. Így János csinált egy sablont, amellyel mindenki felrajzolhatta a maga lovacskáját, a festés persze rá maradt. A történet vége már nem derül ki a képről: egyszer csak eljött egy angyal Bódvalenkére és borzasztóan dühös lett, hogy mit művelt ez a Büdibanya és visszaváltoztatta a lovacskákat gyerekekké. A befejezés azért maradt le, mert a gyerekek ragaszkodtak ahhoz is, hogy legyen a képen egy ház meg egy gólya. Lett.”

A faluba érkezőket fogadó első kép Büdibanyával és a lóvá változtatott lenkei gyerekekkel

A történetből is kiderül, a képek születése igazi lelkesedést váltott ki a faluban. Egy-egy festmény elkészítése hatalmas munka volt, a freskók öt-öt hétig készültek, hiszen hatalmas, 80-100 négyzetméteres felületet kell befedni.

„’Mikor jönnek már a festő bácsik, itt soha nem történik semmi, csak akkor, amikor ők jönnek’ – kérdezte egy kisgyerek akkor, amikor épp egy egész hétig nem készült egyetlen kép sem 2009 nyarán. Természetesen be is akartak mindig segíteni, ezzel persze néha több kárt okoztak, mint jót, de a festők kiköszörülték a csorbát, nem volt ebből nagyobb baj. A művészek legtöbbje gyerekekkel is foglalkozik a hétköznapokban, vagyis pedagógiai munkának is fel lehetett ezt fogni.”

Az első körben, 2009-ben, kilenc kép készült el, jelenleg összesen tizenhárom bódvalenkei freskót lehet megtekinteni. A cél az, hogy valamennyi helyi házra festmény kerüljön, ennek csak az anyagiak szabnak határt, a művészek ugyanis természetesen pénzt kapnak a hetekig tartó munkáért. Persze előfordult, hogy valaki nem akart a házfalára képet: az egyik lakó a munka tervezett kezdése napján, reggel jelentette be, márpedig az ő házára ne fessenek. Azóta már ő is meggondolta magát, miután látta, hogy nagyszerű dolgok készülnek a falakra, de egyelőre biztosan lemarad.

A kislétai gyilkosság ihlette festmény

Mivel Pásztor Eszter sem egy 19. századi filantróp mágnás, pályázati forrásokból, támogatókból szedik össze a szükséges anyagiakat. A legnagyobb támogató a CIB Bank, amely tízmillió forinttal segítette eddig a freskófalu létrejöttét. A freskók készítése idényjelleggel munkát is adott a helyiek számára, a közmunkára is több lehetőség lett, 2010-ben pedig a lápra épült lakások bontása, vagyis a telepfelszámolás adott némi kereseti lehetőséget. A freskófalu projekt gazdája kezdetben az Európai Műhely Kulturális és Közművelődési Társaság volt, Pásztor Eszter azonban más háttérszervezetet keresett, így került képbe a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ). Az MRSZ a támogatások befogadásához szükséges technikai feltételeket adja meg. És természetesen adományokkal is segíti a lenkeieket. Legközelebb február 22-én juttatnak el a helyiekhez a tartósélelmiszer-csomagot, az adomány a CIB Bank dolgozóinak támogatásából valósulhatott meg.

Az idegenforgalmi látványosság fokozása érdekében Pásztor Eszter a hagyományteremtéssel is próbálkozik, így lett a projekt jelképe egy sárkány. Ez ötvözi a falu turisztikai kínálatának két elemét: a cigány művészetet és kultúrát, valamint a környező lápra alapozható ökoturizmust. Ennek jegyében készült el egy sárkányszobor a falu szélén, Imrei Boglárka szobrászművész tervei alapján és Horváth Andor kosárfonó kivitelezésében. Ennek a hagyományteremtésnek a jegyében tartották meg tavaly nyáron először a Sárkányfesztivált: cigány zenészeket hívtak, akik a falun végigvándorolva, a freskók előtt improvizálva zenéltek.

Az idegenforgalom, ha nem is tömegesen, de kezd beindulni Bódvalenkén. Pásztor Eszter hozzáteszi, a turizmus az esetleges bevételen kívül a cigányokkal szembeni előítéletek lebontásában is nagyon nagy szolgálatot tehet. Az említett miskolci diákokon kívül mások is rájöhettek az elmúlt hónapokban, hogy sokkal rosszabb körülmények között, de itt is ugyanolyan emberek élnek, mint ők.
A helyiek gyűrűjében Pásztor Eszter (a kép jobb oldalán)

„Időnként most már buszokkal kis felkeresik a falut. Nem olyan régen egy holland turistacsoport érkezett Bódvalenkére. Ilyenkor, lévén nincs nálunk vendéglő, meg szoktuk szervezni, hogy az idelátogatók a kiválóan főző cigányasszonyok asztalához üljenek le. Sokak számára ez talán Bódvalenke legnagyobb vonzereje: ugyan hol máshol ül le egy többségi társadalomhoz tartozó család egy cigányasszony ebédjéhez? Hol van módja arra, hogy úgy beszélgessenek el egymással, mint ember az emberrel? Nálunk van. Megtapasztalják, hogy mennyire kedvesek, milyen jó humorúak, kiváló vendéglátók. És ha ez megtörtént, már biztosan nem úgy mennek el, ahogyan érkeztek.”

Csepregi Botond, fotók: Kalocsai Richárd