Neked mondom, kelj fel!

– a lelkész válaszol

Kérdésem van!

Postafordultával - válaszaink

Fiatal keresztény lány vagyok, nagyon igyekszem a Biblia szerint élni, de sajnos sokszor nem sikerül. Mostanában nagyon sokat hazudok, és ezek nem csak kis füllentések. Ha kiderülnének, akkor nagyon felforgatnák az életemet. Nagyon szégyenlem és sajnálom mindezt, de nem tudom már visszacsinálni. Tudom, hogy egy kersztény nem hazudhat, főleg nem rendszeresen, én mégis megtettem... De talán mostanában jutottam el odáig, hogy megutáltam a hazugságot. Nem akarom, hogy akár csak egy picike hazugság megjelenjen, még csak a gondolataimban sem, de nem megy, ehhez nagyon kevés vagyok! Isten akkor is megbocsájt, ha keresztényként hazudok, és segít abban, hogy ne hazudjak többet, ha én már eldöntöttem, hogy nem akarok, csak az erőm nincs meg hozzá? Nagyon szenvedek, rettentő lelkiismeret-furdalásom van, nem is tudom, hogy van -e ebből kiút? Most úgy érzem, hogy a nap sem süt rám, és hogy Isten csalódott bennem!

Azt írja, hogy keresztény lány. Ezután keresztényi elvekről, célkitűzésekről, élesebben fogalmazva: követelményekről ír („egy keresztény nem hazudhat, főleg nem rendszeresen”), majd pedig – mintegy másik oldalról megközelítve a problémát –, Isten megbocsátásáról. Én itt fognám meg a kérdést, a megbocsátásnál!

Igen, Isten megbocsát. Akkor is, ha nagy hibát, nagy bűnt követtünk el. Ez a „keresztényi szemlélet” alapja. Innen, mint megváltozott cselekvésre felszabadító új lehetőségből indulhat ki minden további megnyilvánulásunk.

A kérdésem az: belül, a lelkében, megbánva az elkövetett hibákat, bűnöket, odavitte Isten elé ezt az esetet, vagy ezt az eseménysort, amiről beszél a levelében? Rá tudott hangolódni arra, hogy Istennel lélekben kommunikálva helyükre kerüljenek a dolgok a hitében, a lelkében, a gondolatai belső világában, hogy azután el tudjon indulni – letéve a terheket, megtalálva a helyes, az új irányt?

Talán érzi, hogy nincsenek – ez esetben sem – „csodapirulaként” bevehető megoldások, hanem folyamatok vannak, melyek különböző irányokban indítják el, viszik, sodorják az ember életét, a mi életünket. Ha ott van a szívében, a lelkében a hit, hogy az életünk jó folyamatai Istentől indulnak el, akkor Vele, nála kell kezdeni – a hitében, a lelkében, a gondolataiban. Ezt követheti majd, most már megerősödött lelki háttérrel az új cselekvési, életvezetési irány.

Lehet kétszer keresztelni? Nemsokára megszületik a kislányunk, akit szeretnénk apja után reformátusnak keresztelni. A párom magyar-román állampolgár, én magyar állampolgár vagyok. Magyarországon lakunk, szüleink Magyarországon illetve Romániában élnek. Ezért választottunk keresztszülőnek is magyar és román házaspárt. Viszont nagyon nagy a távolság a két ország között, így szeretnénk mindkét helyen megkereszteteltetni a gyermekünket, hogy a keresztszülők és a nagyszülők is részt vehessenek ezen a fontos eseményen.

A keresztség valóban egy szép családi esemény, amely igen örömteli a család számára, ugyanakkor emelkedetten ünnepélyes istentiszteleti keretek között történik. A keresztelés lényegileg azonban mégsem ezt jelenti. Szentség, amelyet az Úr Jézus Krisztus rendelése szerint szolgáltat ki az Egyház, annak helyi gyülekezete. Szentség, amely által a megkeresztelt gyermek (vagy felnőtt keresztség esetében felnőtt) a keresztyén Anyaszentegyházba nyer befogadást – Isten Krisztusban a világ számára adott megváltó szeretetéért. Olyan egyszeri esemény ez, amely az ember Isten általi kegyelembe-fogadottságát fejezi ki – amire válasz az emberi elköteleződés, gyermekkeresztség esetében a szülők, keresztszülők fogadalomtétele.

Tehát röviden, nem lehet kétszer megkeresztelni valakit, de arra van lehetőség, hogy a már megkeresztelt gyermek életére – akár ünnepélyes keretek között – áldást kérjenek a második istentisztelet (és családi találkozás) alkalmával.

Egy betegséggel küzdök, amely nem teszi lehetővé, hogy természetes úton teherbe essek. Hívő reformátusok vagyunk mindketten, nagy dilemmába kerültük: próbálkozhatunk-e a mesterséges megtermékenyítéssel? Erről mi az álláspontja a református egyháznak?

Bizonyára számos átimádkozott óra, sok-sok gondolkodás, közös beszélgetés, pro és kontra érvek felsorakoztatása előzte meg döntésüket. Nyilvánvaló tehát, hogy néhány sorban tiszteletlenség volna igen vagy nem válaszra leegyszerűsíteni ezt a dilemmát. Csak néhány szempontot hadd tegyünk hozzá az eddigi gondolkodáshoz.

Valljuk, hogy Isten ajándéka a gyermek, de abban is bizonyosak vagyunk, hogy Isten nem csak a gyermek születésével tudja „bizonyítani” jelenlétét a házasságban. A házasság már önmagában is ajándék és kincs, ami alkalmat ad arra a párnak, hogy a hitben együtt növekedjék. A házasság kiteljesedésének záloga nem a születendő gyermek, hanem a házastársak egymás iránti szerelmének, megbecsülésének, tiszteletének növekedése.

És kérdés az is, hogy mindent, amit a technikai fejlettség lehetővé tesz számunkra, ki kell-e használnunk a cél eléréséhez. Isten szándéka az, hogy mindannyian megismerjük és megszeressük őt, hogy valódi életünk legyen benne. Ennek valójában egyetlen feltétele van: az Istenhez fűződő kapcsolatunk megőrzése. A körülményeink legföljebb csak ideig-óráig befolyásolják ezt.

A konkrét kérdésre van konkrét válasz – a hitben. Hiszen a Krisztus-i szeretetben meghozott döntések, mivel tiszták és érdek nélkül valók, nem lehetnek rosszak.

A párom református, én katolikus vagyok. Megesküdhetünk-e református templomban, és ennek milyen feltételei vannak?

Természetesen igen. Az egyházaink között 2001-ben létrejött megállapodás szerint ennek semmi akadálya. A szertartás lehet akár ökumenikus is. Mindannyiunk közös célja, hogy a keresztények egyek legyenek, és talán éppen a házasságban élhetjük meg legjobban a hitbeli egységet.

Az esküvő előtt szükséges felkeresni a területileg illetékes lelkészt, papot, hogy az adminisztráció és a házassági előkészületek a helyi szokásoknak megfelelően történjenek. Az esküvőt abban az egyházközségben anyakönyvezik, amelynek a templomában a szertartás történt.

Évek óta küzdök a kérdéssel: az önkielégítés bűn? Sosem feküdtem le senkivel, és házasságig nem is fogok, ezért nagyon nehéz leszoknom erről. És nem tudom, hogy Istennek mi a véleménye erről. Szeretem Őt, és szeretnék továbbra is növekedni a hitben,de úgy gondolom,hogy helytelen,amit időnként teszek.

Írja, hogy nem tudja, Istennek mi a véleménye az önkielégítésről. Isten véleményét egyedül Isten tudja képviselni az Ön számára. Ezt bizonyára meg is teszi, ha Ön Isten előtt feltárja ezt a problémát. Engedje meg, hogy néhány gondolattal segítsük ezt a folyamatot.

Ha ez egy szokás, akkor más szokásai esetén is bűntudatot érez?
Honnan jön ez a bűntudat? Az egyház tanításából? Istentől? A Bibliai történetekből? A lelkiismeretéből?

A szokásaink – ha mégoly elfogadottak is – olykor megkötöznek, bezárnak bennünket, olykor a rabjukká válunk. Mit tesz Ön más esetben, amikor olyan tevékenységet, szokást követ, amelyet helytelennek talál?

Mit pótol az Ön számára az önkielégítés?
Hogyan lehetne még betölteni ezt a hiányt?
Miben akadályozza Önt lelke mélyén ez a szokás?
Mi változna az életében, ha ez a szokás nem volna? Ön hogyan viszonyulna ehhez a változáshoz?

Ön hogyan döntött az élete felől: felajánlja a magányát, egyedüllétét Isten szolgálatára? Akkor Isten bizonyára megerősíti Önt az egyedüllétben, és ő lesz az, aki betölti életét örömmel – amennyiben ezt az utat szánta Önnek. Vagy házasságban szeretne élni? Ez esetben Isten felkészíti Önt a házasságra, és megerősíti döntésében – amennyiben ezt az utat szánta Önnek.

Mire jó ez az egész? Tud az segíteni, ha kérdezek?

Persze, hogy szkeptikus az ember! Hiszen annyi csalódás van már a hátunk mögött. Ugyanakkor – különösen, ha hittel éljük az életünket – újra meg újra megszületik bennünk a reménység, hogy lehet másképp. Igen, ebben a „lehet másképp”-ben segít ez a fórum. Méghozzá a legbiztosabb háttérrel, alappal, amire építeni lehet: élő hittel. De előre talán nem is érdemes ennél többet mondani. Elég, ha abban maradunk: adunk egymásnak – valójában saját magunknak – erre a „lehet másképp”-re egy esélyt.

Miben különbözik ez a rovat a Nők Lapja Pszichológus válaszol rovatától?

Amiben azonos lehet:
A lelkész válaszol rovat célja, hogy olyan kérdésekre keresse a választ, amelyeket sokan feltennének, ha lenne rá módjuk.
A rovat célja, hogy egyszerűen, közérthetően és követhetően fogalmazza meg az „élet nagy kérdéseire” adott lelki válaszokat.

Mégis, miben különbözik?
Más az ember életlehetőségeinek, életfeladatának megközelítése: mi minden emberre úgy tekintünk, mint Isten teremtményére, azzal a különleges látással, hogy Isten képmása. Ezzel, mint tetteiért felelős emberre nézünk, aki nem csupán egyéni látása vagy a társadalom elvárása szerinti erkölcsi rend hordozója, hanem Isten előtt számol el szavaival, cselekedeteivel, mulasztásaival. Ezzel életlehetősége nem csupán a látható világ néhány évtizede, életfeladata pedig nem csupán a család-társadalom-világ felé irányul, hanem Isten tervének megismerésére és betöltésére is.

Más a segítségnyújtás szélessége: hitünk távlata Isten személyes segítő jelenléte minden ember életében. Ezt imádság és igeolvasás ajánlásával egészítjük ki. A válaszokat nem mi találjuk ki, hanem Isten előtti imádságban, a Biblia tanításának megfelelően kérjük el közösen.

Más a válaszok célja. Nem titkolt célunk, hogy minden kérdező és minden olvasó maga keresse és találja meg a saját válaszát Istennel való találkozásában. Nem népszerűség a célunk, hanem az „Isten-szerűség”. Válaszaink az ember életútján való továbbsegítés, a lelki felnőtté válás felé irányítják olvasóinkat.

Bíznak az emberek a lelkészekben? Miért pont hozzájuk forduljak?

Igen, bíznak. Emlékszem, a szolgálatom kezdetén meg is lepett, hogy engem csak felületesen ismerő emberek milyen gyorsan a bizalmukba fogadnak és osztják meg velem akár a legszemélyesebb gondjaikat is. Arra jutottam, hogy ez a megelőlegezett bizalom, amivel felém fordultak, semmiképpen nem a lelkészi tisztség tekintélyének, a „fekete ruhának vagy a palástnak” szól, hanem azon a több nemzedékes tapasztalaton alapul, hogy a lelkészben meg lehet bízni. A lelkészhez forduló emberek környezetükben, családjukban azt látták, hallották, tapasztalták, hogy a lelkész nem utasította el őket, nem nevette ki, nem pellengérezte ki, nem teregette ki családi titkaikat, hanem lehetőségeihez és képességeihez mérten meghallgatott és segített. Ez a megelőlegezett bizalom pedig kötelezi is az embert, hogy ha így fordulnak felé, akkor ezt a bizalmi kört maga se törje meg, hanem maga is, továbbra is rászolgáljon erre a bizalomra.