Neked mondom, kelj fel!

– a lelkész válaszol

Kérdésem van!

Postafordultával - válaszaink

Nyugdijba vonulok, szeretném magam hasznossá tenni mások számára, de a kezdet nehéz. Eddig tanítottam, de a mostani tanév már nélkülem indul. Félek a magánytól. Imádkozom, hogy Isten mutassa meg számomra azt az utat, melyen indulnom kell. Ön mit tanácsol?

Öröm, ha a nyugdíjas évek kezdetén hálával és megelégedettséggel tud visszatekinteni a sok évtizedes, a közösség növekedését szolgáló munkájára. Mivel a kötődés erős lehetett, most a váltás nem könnyű. Elengedni valamit, amit nagyon szerettünk, nehéz; az átalakulás rendszerint fájdalommal, szenvedéssel jár. Az új életszakasz elkezdése pedig eleinte inkább káosznak tűnik, mint pihentetőnek.
Ugyanakkor Isten képes arra, hogy az elengedésben megmutassa nekünk: nem az életkörülményeink kedvező alakulása ad nekünk valódi biztonságot, hanem a Lélek jelenléte. Talán megszülethet vagy megerősödhet Önben a nyitottság az örökkévaló értékek iránt. Ez a mostani átmeneti szakasz segíthet abban, hogy befelé, a lelkiekre figyeljen. Ez bátorságot és valódi biztonságot adhat.

Ami pedig a praktikumot illeti: ha van lakóhelyén vagy ahhoz közel gyülekezeti közösség, ott egészen biztosan talál örömteli feladatot, amiben kamatoztathatja tudását, képességeit, vagy akár más területen is szolgálhat.
Javaslatom tehát, hogy először búcsúzzon el az eddigi életformától, tekintse át, hogy milyen kincseket adott Isten Önnek az elmúlt életszakaszban. S miközben megéli a hiányt, felfedezheti, hogy Isten mi újat készít Ön számára most. Adjon helyet ennek a mennyei ajándéknak az életében: fedezze fel újra a belső hangot, keresse Isten Lelkének üzenetét, és induljon el bátran új emberi kapcsolatok felé.

Volt férjemmel szeretnénk újból együtt élni és fontosnak tartom, hogy kapcsolatunk Isten Igéjén alapuljon. Polgári és egyházi esküvőnk is volt, de pár éve a polgári házasságunkat felbontottuk. Azt szeretném kérdezni, hogy mi ilyenkor a teendő? Az Úr előtti házasságunk megmaradt vagy azt is meg kell ismételni? A polgári esküvő mennyire fontos Isten előtt? Semmiképp sem szeretnék parázna kapcsolatban élni, de nem látok tisztán ebben a dologban. (1Kor.7,10-11)

A kérdése meglehetősen összetett, ugyanakkor a mai korban valószínűleg mégsem egyedi. A válaszomat igyekszem a jelenleg rendelkezésemre bocsátott információi alapján megalapozni, majd megadni.

Először a jelenlegi helyzetük hátterét írom le, elsősorban azért, hogy jól látom, értem-e azt:
- Ön és párja korábban polgárilag házasságot kötöttek, majd református egyházi szertartás keretében házassági fogadalmat tettek és közös életükre kérték Isten áldását;
- házasságuk (valamilyen, a levelében nem részletezett oknál fogva) megromlott, aminek következtében hivatalosan elváltak;
- később az Önök között váláshoz vezető probléma rendeződött, így úgy döntöttek, hogy újra egy párként folytatják az életüket;
- kérdés viszont a jelen helyzetben az Önök számára, most, hogy újra egy pár lettek, szükséges-e az újbóli polgári házasságkötés és lehetséges-e a templomi esküvő.

Néhány pont - ha az élettörténetüknek megfelelően vázoltam fel fentebb a helyzetüket - számomra kérdéses:
- A házasságuk felbontásához vezető probléma megfelelően nyugvópontra jutott-e, azaz egyetértésre és belső békességre jutottak-e mindketten?
- Közös akarattal és elhatározással döntöttek-e úgy, hogy ismét együtt folytatják az életüket?
- Mindkettőjük számára meghatározó volt-e, jelen helyzetben is meghatározó-e, hogy Isten színe előtt is fogadalmat tettek házasságkötésük alkalmával?

Ha mindhárom kérdésre egybehangzó igen a válaszuk, akkor személyes meglátásaim, javaslataim a következők:
- Kössenek újra polgárilag házasságot, mert a hívő ember a társadalomban élve, az adott kor társadalmi szabályait és törvényeit tiszteletben tartva éli az életét, éli meg hitét. Márpedig a házasság polgári értelemben akkor házasság, ha a felek kinyilvánítják egybehangzó akaratukat, és az hivatalosan anyakönyvezésre kerül.
- Ne tegyenek újból egyházi szertartás keretében házassági fogadalmat, de kérjék, akár csak a lelkipásztorral hármasban megtartott Isten előtti elcsendesedés, akár családi alkalom, akár vasárnapi istentisztelet keretében az Úr megerősítő áldását további közös életükre. Ezt tekintsék úgy, hogy ahhoz az áldáshoz térnek közösen vissza, amely - valamelyikük, vagy mindkettőjük hibájából - elvesztette központi élet-rendező szerepét az életükben.

Református vagyok, de őszinte leszek, nem tudom eldönteni, hogy az iszlám és a keresztyénség közül melyik az igazi vallás. Sokan azt mondják, hogy a Korán csak a Biblia plagizálása, semmi több. Találtam egy videót: http://www.youtube.com/watch?v=fv1cz9Ief1o. Több részletből áll, szeretném, ha mindegyiket megnéznék, és esetleg megcáfolnák az állításokat. Kérem, mindegyik állítással foglalkozzanak! És ha lehet, minél hamarabb... Nagyon nehéz ilyen kínok között élni... Ezen kívül Mohamed megjövendölt még egy-két dolgot, ami be is teljesedett, például, hogy a muzulmán vallás is szétszakad, így is lett, szétszakadt siita es szunnita ágra. De a videókon említett tudományos dolgokra nem kapok valaszt... Lehet, hogy a Korán tényleg Isten szava?

Általánosságban szeretnék válaszolni a levelére.
 
Először: az objektív tény az, hogy az iszlám vallás szent irata, a Korán, mind a zsidó Bibliára (az egyszerűség kedvéért: Ószövetség), mind az akkor már kanonizált újszövetségi iratokra nagyban támaszkodott, azokat - a maga szempontrendszere szerint és annak alátámasztása érdekében - felhasználta.
 
Másodszor: az egyik legalapvetőbb teológiai elv, hogy teológiai tételeket (jelen esetben ez a tudományos tételekre is vonatkozik) csak a szent iratok állításainak összességében szabad vizsgálni, és soha sem egy-egy kiragadott mondat, vagy mondatrész alapján. Az Ön által tanulmányozásra ajánlott filmrészletek már ezen az első "szűrőn" megbuktak, így érdemben nem lehet velük tovább foglalkozni. Miért? Azért, mert sok száz, vagy sok ezer oldalból álló iratokban (amilyen a Korán is, de amilyen a Biblia is), ha az ember tendenciózusan válogat, gyakorlatilag mindenre, illetve mindennek az ellenkezőjére is lehet kiragadott részleteket citálni.
 
Harmadszor: a világtörténelem során sokan sokféle dolgot megjövendöltek már, akár keresztyén háttérrel, akár más vallási háttérrel. Nyilvánvaló, hogy a nem keresztyén hátterű jövendölések egy része is beteljesedett, beteljesedhet, már csak a nagy számok törvénye alapján is.

Érdeklődni szeretnék, mi a feltétele kilenc éves gyermekem reformátussá keresztelésének?

Annak érdekében, hogy a kérdését minél pontosabban megválaszolhassuk, néhány dolgot érdemes tisztázni. Részesült már a gyermek valamelyik felekezet szerinti keresztségben? Ha igen, akkor a reformátussá-létel érdekében nincs szükség úgy nevezett átkeresztelésre, mert a keresztség hitünk szerint egy, és a megállapodások szerint kölcsönösen elismert. A reformátussá-létel a konfirmációban juthat külső kifejezésre.
Amennyiben a gyermek még nem részesült keresztségben, akkor azt érdemes először tisztázni, mi indokolja ezt a szándékot. Milyen személyes, családi, vagy külső okok járulnak hozzá? Gondolok például arra, hogy esetleg együtt szeretne keresztelkedni egy kisebb testvérrel.

Amit én személy szerint mindenképpen méltányolnék, hogy a gyermek maga érezzen vágyat a megkeresztelkedésre, illetve a család érezzen erre belső indíttatást. Ebben az esetben a procedúra egyszerű. Fel kell keresni a területileg illetékes lelkészi hivatalt (ebben is tudunk segíteni), ahol három elbeszélgetés és adategyeztetés után sor kerülhet a szertartásra egy vasárnapi istentisztelet keretében, ha a helyi lelkész is mérlegelve a körülményeket ezt indokoltnak tartja.

Azért beszélek feltételes módban, mert ez a kilencéves kor határeset. Ugyanis a kisebb gyermekek kereszteléséhez alapvetően a szülők hitben meghozott döntése szolgáltatja az alapot, a nagyobbak esetében viszont már egyre fontosabb, hogy a keresztelést megfelelő felkészítés és személyes döntés előzze meg, ami a konfirmáció folyamatában ölt testet. Tehát, ha nem játszik közre semmilyen sürgető körülmény, akkor érdemes mérlegelni, megvárják-e a konfirmációt, amely egyházunk gyakorlata szerint 14 éves korban lehetséges. Ebben az esetben mintegy "kettő az egyben" történne meg a keresztelés és a konfirmáció. Ha az én gyülekezetemhez tartozna a gyermek, azt mondanám, hogy kész vagyok megkeresztelni kilenc évesen, azzal a meghagyással, hogy most egyúttal a hittanra is beíratta gyermekét.

Meggyőződésem, hogy a keresztyén, hívő munkaadóknak arra kell törekedniük, hogy keresztyéneket foglalkoztassanak, ugyanígy ha szolgáltatót, mesterembert, magántanárt gyerekünk mellé, stb.. keresünk, akkor is legelőször a gyülekezetünkben kell széjjelnézzünk. Isten elhívott magának egy népet, amelyet különválasztott a világtól. Kérdésem: van-e erről az egyháznak valamilyen írott vagy íratlan állásfoglalása, és vita esetén milyen igékkel, példákkal lehetne jobban alátámasztani ezt? Miért nem működik ez a gyülekezetekben?

Véleményem szerint sok helyen megvalósul az, amiről ír, sok példát lát az ember, hogy keresztyének, gyülekezeti tagok a polgári életben is egymásra találnak, egymásnak munkákat, megbízásokat adnak.
Hallottam olyan gyülekezetről, ahol gyülekezeti "yellow pages"-t hoztak össze, hogy tudják ki közöttük tetőfedő, ács vagy ügyvéd és megkereshessék őket, ha erre szükségük van.
Az egyháznak ugyanakkor nincs erről írott állásfoglalása, és a Szentírásban sem találunk erre alkalmazható konkrét utasítást, talán még a Gal 6,10 illeszkedik ehhez legjobban: "Annakokáért míg időnk van, cselekedjünk jót mindenekkel, kiváltképpen pedig a mi hitünknek cselédeivel"
Ugyanakkor azt is tekintetben kell vennünk, hogy az, ha valaki keresztyén még nem jelenti azt, hogy szakmáját is a legmagasabb fokon végzi.

Szeretném, ha röviden ismertetnék, hogy elméleti és gyakorlati értelemben miben különbözik egymástól a katolikus illetve a református vallás? Nem éltem vallásos életet, ezért szeretném, ha a lehető legegyszerűbben magyaráznák el az alapvető különbségeket, mert barátnőm katolikus, de nagyon nem szimpatikus számomra, az amit ő csinál. Én reformátusként vagyok megkeresztelkedve, eddig nem foglalkoztam ezzel, de most így, hogy magyarázott egy-két különbséget szimpatikusabbnak tűnik sokkal ez a vallás; szeretnék vele megismerkedni.

Könyveket lehet megtölteni (és hát meg is töltöttek már) a két keresztyén felekezet közötti különbségekkel, úgyhogy csak a teljesség igénye nélkül tudok most válaszolni, néhány főbb eltérést bemutatva.

Először azt szeretném tisztázni, hogy nincsen itt semmiképpen szó két, egymásnak gyökeresen ellentmondó és különböző „vallásról.” Bár a köznyelvben elterjedt a kifejezés „katolikus vallás, református vallás,” de helyénvalóbb ebben az esetben a felekezet szót használni, hiszen mindkettő ugyanannak a vallásnak, a keresztyénségnek két iránya, felfogása. De az Úr, akinek szolgálunk és akit követni kívánunk ugyanaz: Jézus Krisztus.

Az első és legfontosabb eltérés-különbség az, hogy mi reformátusok a hitünk és egyházunk mértékének a Szentírást tartjuk, és ahhoz próbáljuk szabni, mind az egyéni, mind pedig egyházi életünket, lelkiekben és külsőségekben egyaránt. Ennek megfelelően a reformátusoknál sokkal kevesebb hangsúly esik a szokások és külsőségek gyakorlására és inkább a hit, az Istennel való kapcsolat személyes, bensőséges megélése válik fontossá.
Szinten ennek megfelelően szakított a református tradíció olyan elemekkel, szokásokkal, amelyek elfogadottá váltak a keresztyénség másfél évezredes története folyamán, de amelyek gyakorlását nem találták a Szentírásban eléggé megalapozottnak (pl. pápaság, szentek tisztelete, a keresztségen és úrvacsorán kívül a többi öt szentség, papi nőtlenség, szerzetesség, gyónás, képek, szobrok, stb.).

A másik főbb eltérés, hogy az üdvösség – az Istennel való kapcsolat maga és annak legnagyobb ajándéka az örök élet, amely feletti örömünk már a földi életünket is boldoggá teheti – a református felfogás szerint nem jutalom, hanem ajándék. Nem mi szerezzük meg, érdemeljük ki az Istentől a jócselekedeteink jutalmául, hanem az Isten azt kegyelméből, ajándékba adja a benne hívő embernek. Még a hit sem feltétele az Isten kegyelmének, hanem pusztán csak az a kéz, amellyel ezt az ajándékot elfogadhatjuk, magunkévá tehetjük.

Ez a két legalapvetőbb különbség, de mivel ez egy nagyon bő téma, ezért inkább arra kérném vegye fel a kapcsolatot egy református lelkésszel, biztos szívesen áll rendelkezésre, hogy a témával kapcsolatos kérdéseit bővebben és részletesebben megválaszolja.

Egy Isten előtt megbánt és elhagyott bűnt be kell vallanunk a társunknak?

Nehéz erre a kérdésre ilyen általánosságban felelni. Röviden és tömören mondhatnánk, hogy nem kell. Minden bűn egyben az Isten elleni lázadás, tehát elsősorban vele kell ezeket rendeznünk, érte bocsánatot kérnünk és a bűnnel felhagynunk. De amennyiben a bűn a társunkkal szemben elkövetett bűn is; amennyiben befolyásolta, vagy befolyásolja a vele való kapcsolatunkat, vele is rendeznünk kell mindezt. Nem takaróznunk az Isten nekünk adott bűnbocsánatával, hanem vállalnunk és szembenéznünk a bűnünk következményeivel. Mivel általános volt a kérdés, csak általánosságban adott választ tudtam adni, ezért a legjobb lenne felvennie a kapcsolatot egy lelkésszel-lelkigondozóval, aki több részletet is megtudhat kérdésének hátteréről és ezáltal jobb tanácsot tudhat adni.

Bűnös ember hit vagy jócselekedet (vagy mindkettő) által eljuthat Jézus Krisztushoz? Vagyis egy a négy fal között hívő személy, vagy egy "hitetlen" de egész életében embereket segítő személy ugyanúgy élhet Istennek tetsző életet? Vagy a kálvini predestinacio értelmében a kérdés feltevése önmagában értelmetlen? Lehet e az Úr törvényeit tökéletesen megtartani, és hogyan lehet Isten elé állni nap mint nap bűneink tudatában?

Több nagyon fontos, a keresztyén, azon belül is a református keresztyén hit alapjait érintő kérdést is feltett. Igyekszem sorban válaszolni. Jakab apostol azt írja: "a hit is, ha cselekedetei nincsenek, halott önmagában." (Jak 2:17.) Jézus Krisztussal a hit köt össze, amit Tőle kapunk ajándékba. Ha már a predestinációt említette, erre is kitérek itt: Isten szeretete Krisztusban a világ minden embere számára adatott (érdemes elolvasni és elgondolkozni a János evangéliuma 3. fejezet 16-18. versein ezzel kapcsolatban!). Az viszont az emberen áll, hogy hittel belekapaszkodik-e ebbe az őt megmenteni szándékozó szeretetbe, vagy figyelmen kívül hagyja, netán tudatosan elutasítja azt. Tehát a predestináció Isten részéről a kegyelem általános szándéka az ember felé, azzal az idő feletti dimenzióval kiegészítve, hogy Ő, mint aki nincs az idő egy adott pontjához kötve, mint az ember, hanem az idő felett áll, tisztában van azzal, hogy ki fogja elfogadni, és ki fogja elutasítani Őt.

Visszatérve a cselekedetekre, illetve a hit és a cselekedetek összefüggésére: a hitnek, az élő, krisztusi hitnek nem követelménye, hanem természetes velejárója a cselekvés, azaz a belső meggyőződésből fakadó tudatos és felelős életforma, életvezetés, élethitvallás - aminek célja Isten dicsőítése és ember-testvéreink szolgálata.

A keresztyén teológia foglalkozik azzal az elméleti kérdéssel, hogy mi van azokkal, akik soha életükben nem hallottak Jézus Krisztusról, és nem is volt lehetőségük arra, hogy ismereteket szerezzenek róla. Az üdvösségből - ez az elméleti rendszer - nem zárja ki őket sem. Na de mi nem ebben a helyzetben vagyunk, így számunkra a felkínált krisztusi kegyelem minél biztosabb megragadása, elfogadása és átélése, megélése adatik, mint az üdvösség útja. És ebből következik az a cselekvő hívő életforma, amit a hívő ember élet-bizonyságtételének nevezünk.

Viszont a megingás, sőt a bűnökben elbukás sajnos mindennapi tapasztalatunk, még akkor is, ha igyekszünk szívvel, lélekkel, élő hittel az Úr útján járni. Pál apostol a Római levélben részletesen foglalkozik ezzel a kérdéssel. Ajánlom elolvasásra a 6. rész 14. versével kezdődő szakaszt. Krisztus evangéliumának végkicsengése az, hogy noha az ember a maga emberi mivoltában bűnös, és "non posse non peccare", azaz "nem képes nem vétkezni" (Luther), de Krisztus kegyelme megigazítja, megváltja, azaz a bűnök végzetes börtönéből kiváltja a hittel hozzá forduló embert. Kedves igém ezzel kapcsolatban, ugyancsak a Római levélben: "... nincs különbség: mindenki vétkezett, és híjával van az Isten dicsőségének. Ezért Isten ingyen igazítja meg őket, kegyelméből, miután megváltotta őket a Krisztus Jézus által." (Rm 3:22/b-24.)

Azaz az utolsó kérdésére a válaszom az, hogy igen, lehet bűneink tudatában Isten elé állni, pontosabban csak így lehet, mert aki nem a bűnei tudatában áll Isten elé, az vagy magát akarja becsapni, vagy Istent. Viszont a bűntudat mellett a hívő ember életöröme a kegyelemtudatból fakad, hogy bár lehet, hogy megcsúszom, elhasalok, vagy akár le is esem az Istenhez vezető ösvényről, ami az élet útja számomra (v.ö.: Mt 7:13-14.), de Isten olyan kegyelmes hozzám, hogy ha én is akarom, ha teszek, küzdök érte (cselekedetek!), akkor Ő segít visszakapaszkodnom, újra és újra, napról-napra visszakapaszkodnom arra az ösvényre.

Mivel sajnos nincs kihez fordulnom, így élve a lehetőséggel,az alábbi kérdések kapcsán kérnék segítséget: 1. Mit jelent "testünk feltámadása"? 2.Jézus Krisztus második eljöveteléig hol vannak azok,akik már eltávoztak az élők közösségéből?

Megpróbálom röviden és nem a dogmatika nyelvezetével, hanem a köznapi fogalmaink szerint megválaszolni kérdéseit.
Isten az embert test és lélek egységeként teremtette meg (1Móz 1:27., és 2:7.). A test, amely a tér és idő keretei között létező anyagi világhoz kötődik, a halál bekövetkeztekor az enyészeté lesz. A lélek viszont, mint az adott teremtett személy immáron idő és tér feletti lét-aspektusa (szándékosan nem akarok lét-részt használni), Isten örökkévaló (nem időhöz kötött), mennyei (nem anyagi természetű, nem materiális), azaz lelki-szellemi világában él tovább. Ez viszont, ha továbbvisszük a gondolatmenetet, egy idő után megtévesztő lehet, mert nem tudjuk nem időben és térben elképzeli a "mennyek országát". Ezért használhatjuk azt a meghatározást, hogy a "mennyek országa nem hely, hanem állapot."
Az ember, aki testi halála után sem szűnik meg teremtett személyiség, egyéniség lenni, akivé Isten teremtette, tehát ebben a lét-állapotban létezik. Azaz,hogy hol vannak Jézus Krisztus eljöveteléig a már meghaltak, csak azt mondhatjuk, hogy ebben a tér és idő feletti (azt meghaladó) lét-állapotban. Viszont Jézus Krisztus eljövetelekor - erről tanít a Biblia - a meghaltak feltámadnak. Ez lesz az az időileg is újra értelmezhető "pillanat", ami egyrészt a jelenleg egzisztáló teremtett világrend végét, a történelem lezárulását jelenti, másrészt azt a krisztusi "végítéletet" hozza el, amikor Jézus Krisztus "eljön ítélni élőket és holtakat" (Apostoli Hitvallás). A feltámadáskor a feltámadó halottak újra testet kapnak, de nem feltétlenül a testi létük halál előtti létükkel való azonossága adja személyiségük önazonosságát, hanem a lelki-szellemi lét-aspektusa.
Ha átfogó ismereteket szeretne kapni a keresztyén hit rendszeréről, akkor egy jól érthető, de tudományos igényességű művet ajánlok: Alister McGrath (szerk.): A keresztyén hit, MRE Kálvin János Kiadója, Budapest, 2007.

Vőlegényemmel szeretnénk összeházasodni és természetesen templomi esküvőt is szeretnénk. Vőlegényem római katolikus vallású, de elvált, neki már volt katolikus templomi esküvője így ott sajnos nem esküdhetünk. Én református vallású vagyok, házas még sosem voltam, de nem konfirmáltam sajnos. Azt szeretném kérdezni, hogy egyáltalán van-e lehetőségünk templomi házasságkötésre és ha igen milyen feltételekkel? Gondolom jegyesoktatásra mindenképpen el kell mennünk vagy utólag konfirmálkoznom kell? Amennyire magam utánajártam a problémánknak annyit sikerült megtudnom, hogy a református egyház lehetőséget ad a házasságkötésünkre de nem tudom mindez úgy lehetséges-e egyáltalán, hogy a vőlegényem megtarthassa a vallását?

Egyházunkban van lehetőség arra, hogy nem azonos vallású, de polgári jogi értelemben szabad állapotú szerelmesek házasságot kössenek, ezért mindkét félnek érdemes rendezni a saját egyháza szerint az állapotát. A konfirmáció egyik fél részéről sem feltétele a házasságkötés megáldásának. Az egyes gyülekezetekben eltérő a házasság előtti felkészítés gyakorlata, ezért mindenképpen érdemes felkeresni a területi református lelkészt, aki pontos felvilágosítást tud adni az egyházi szokásokról, illetve a gyülekezet saját gyakorlatáról.