Neked mondom, kelj fel!

– a lelkész válaszol

Kérdésem van!

Postafordultával - válaszaink

Mi a mértéke az egyházi adónak? Ki határozza meg előre? A presbitérium, vagy szabály/törvény is van erre nézve? Joga van megtagadni a temetést, mert valaki nem fizette be? Valamint miért kell, hogy ez távoltartsa az embereket a templomba járástól?

Olyan, hogy "egyházi adó" nincsen. Senki nem tartozik semmiféle kötelező befizetéssel az Egyház, azon belül egy-egy gyülekezet felé. Minden adomány (legyen az természetbeni, vagy anyagi jellegű) teljesen önkéntes. Lényegét tekintve nem más, mint hálaáldozat Isten felé, hiszen, ahogy a Bibliában olvassuk: "Mid van, amit nem úgy kaptál?" (1Kor 4:7.) Azaz: mink van, amit ne Isten kegyelmes szeretetéből kaptunk volna, kezdve az életünkkel, folytatva az emberi kapcsolatainkkal, az anyagi javainkkal bezárólag. Ha Ön nem így gondolkozik, kérem, egy Forintot se adjon az Egyháznak, a gyülekezetnek, mert sem Istennek, sem Isten népének nincs semmi szüksége kényszerű adományra!

A gyülekezetek nem "állami pénzből" élnek, hanem szinte kizárólag az áldozatkész gyülekezeti tagok önkéntes adományaiból. Ezek az önkéntes adományok teszik lehetővé, hogy a gyülekezetekben lelkészek szolgálhassanak, hogy templomok és más gyülekezeti épületek, valamint a gyülekezeti szolgálatok (pl. az Ön által említett temetés szolgálata is) a gyülekezet tagjainak rendelkezésére álljanak.

A gyülekezeti tagok önkéntes adományainak három fő "kategóriája" van: az egyházfenntartói járulék (szerinten Ön erre gondol, amikor "egyházadót" említ), a perselypénz és az egyéb adományok (valamilyen meghirdetett célra tett "céladományok", vagy külön meg nem határozva a célt "Isten dicsőségére" tett adományok). Az egyházfenntartói járulék mértékét - általában az egyházkerületek közgyűlésének ajánlása szerint - a helyi gyülekezetek presbitériuma határozza meg. Újra mondom: meghatározza ugyan, de csak mint ajánlott mértékét az önkéntes adománynak! Itt szükséges megjegyeznem: ha nem volnának, akik ezt (és a perselyadományokat és az egyéb adományokat) befizetik, nem beszélgethetnénk most arról, hogy meg lehet-e tagadni a temetést, vagy sem, mert nem lennének működő gyülekezetek.

A temetés kérdésével kapcsolatban, amelyet Ön feltesz, a saját lelkészi gyakorlatomat, illetve gyülekezeti gyakorlatunkat írom le. Köszönettel vesszük, ha valaki - felismerve a fenti logikai fejtegetés ok-okozati összefüggéseit - önkéntes adományával hozzájárul a gyülekezetünk életéhez, sarkosabban fogalmazva: fennmaradásához. Azonban ha valaki ezt nem tudja, rosszabb esetben nem akarja megtenni, a temetés igeszolgálatát, amely az evangélium hirdetésének alkalma (v. ö. 2Tim 2:24-26.) senkitől semmilyen esetben nem tagadjuk meg.

Végül az ötödik kérdésére térve: az anyagi lehetőségek, vagy éppen azok hiánya egyáltalán nem kell, hogy távol tartsa az embereket a templomba járástól. Szintén gyülekezetünk gyakorlata az, hogy azoknak, akik nem képesek az egyházfenntartás éves összegét kifizetni, és az alól a felmentést kérik a presbitériumtól, a presbitérium az adott évre felmentést ad. Ezen túlmenően pedig anyagi és természetbeni adományokkal segíti gyülekezetünk a rászorulókat, és nem csak a gyülekezet tagjait, hanem kívülállókat is.

Olyan kérdésem lenne hogy én katolikus vagyok, a menyasszonyom pedig református. Esküdhetünk katolikus templomba? Ha igen mit kell tennünk? A menyasszony nem szeretne átkeresztelkedni, lehetséges a házasság kötés katolikus templomba?

Igen, lehetséges, ökumenikus házasságkötési szertartás keretében. Az ökumenikus házasságkötés lehetőségét és liturgiáját a két felekezet (római katolikus és református) között megállapodás rögzíti, tehát ezt bátran kérhetik az illetékes plébánostól.

Ha az ökumenikus házasságkötésre római katolikus templomban történik, az esküvő anyakönyvezése is ott lesz. Az ilyen esküvő liturgiájában a házassági eskü szövegét a római katolikus vallású fél a plébános vezetésével, a református fél a református lelkipásztor vezetésével teszi le. Áldást mindkét lelkipásztor mond a házaspárra. A megállapodás kérdése, hogy mindkét lelkipásztor mond-e igehirdetést, vagy csak az egyik. Ha csak az egyik, akkor - általában - az a szokás, hogy a "házigazda", jelen esetben a római katolikus plébános az igehirdető. Ettől - a lelkipásztorokkal történt megbeszélés szerint - el lehet térni.

A Magyarországi Református Egyház úrvacsorai közösségben van a Church of England-dal?

A rövid válasz: nincs. A formális úrvacsorai közösség két módon jöhet létre: két egyház közötti megállapodással (például a magyar református és evangélikus egyház közötti egyezmények a 18. századból, vagy a dél-afrikaiakkal kötött szerződésünk), vagy több egyház között egy közös nyilatkozat elfogadásával, egy egyházi közösség kimondásával (a Leuenbergi Konkordia, a REV 2010-es alkotmánya). Nos, az anglikánokkal nincs megállapodásunk és nem tagjai egyik szervezetnek sem, ahol az úrvacsorai közösséget deklaráltuk.

A gyakorlat ettől eltérhet, mivel mi a nyitott, inkluzív úrvacsorai gyakorlatunkkal (általában) nyugodt lélekkel befogadunk egy anglikánt az úrvacsorába, azaz kiszolgáltatjuk a jegyeket. Az anglikán gyakorlat e tekintetben nem egységes, van püspökség, ahol nyitottabb a gyakorlat. De a gyakorlat nem jelent úrvacsorai közösséget.

Honnan tudjuk, hogy Isten kit választott ki nekünk, hogy társunk legyen az életben? Van egy fiú, aki már nagyon régóta szeret és udvarol nekem, de én mindig visszautasítottam, mert nem vagyok belé szerelmes, nem érzek vonzódást iránta. Ő viszont még most is kitartóan várja a válaszom. Lehetséges-e, hogy Isten őt rendelte nekem, annak ellenére, hogy én nem szeretem? Egyébként minden tökéletes lenne benne, hasonló műveltségűek vagyunk, hasonló az érdeklődési körünk is meg úgy általában hasonlóak vagyunk.

„Ez a három dolog csodálatos előttem, sőt négy dolgot nem értek: A sasnak az útját az égen, a kígyó útját a kősziklán, a hajó útját a mély tengeren és a férfi útját a leánnyal” - mondja a Példabeszédek könyvének bölcsessége (Péld 30,19-20). Valóban bár az első három „csodálatos” dologra mára már a tudomány szolgáltatott magyarázatot, addig a negyedikre „a férfi útjára a leánnyal,” mondhatnánk a boldog párkapcsolat titkára máig nem tudott és nem is fog tudni feleletet adni.

Mert valóban Istennél elrejtett titok az, hogy ki kivel illik össze olyan módon, hogy kapcsolatuk életre szóló kapcsolat legyen, és nyilvánvaló az igény, hogy a hívő ember, mint mindenben Isten akaratát követő ember, ebben a döntő kérdésben is Isten akaratát keresve válasszon párt magának. Mindenesetre a jövendőbelijének neve senkinek sincsen benne a Szentírásban. Rengeteg külső tényező összecsengése is kell ahhoz, hogy egy párkapcsolat sikeres legyen, de a külső tényezők mellett döntő fontosságú, hogy az ember érzelmileg és testileg is vonzódjon a másikhoz. Mindezek összessége adhatja meg, hogy az ember olyan valakire találjon, akivel hosszú távú boldog kapcsolatban összekötheti az életét. És ha ilyen valakire találunk, akivel kapcsolatosan minden „klappol,” akkor a miénk is lehet a boldog felismerés, mint Ádámé volt Évával kapcsolatosan: „Ez most már csontomból való csont, testemből való test.” (1Móz 2,23), a boldog felismerés, hogy az illetőt Isten állította a szemünk elé.

Konkrét kérdésére utalva azt tanácsolom, hogy adjon egy esélyt a levelében említett fiúnak, ismerkedjen meg vele jobban. Ki tudja, ha jobban megismeri, több időt töltenek együtt, akkor talán a hiányzó érzelmi vonal is megjelenhet a kapcsolatukban. Ha azonban érzelmi kötődés nincsen, semmiképpen nem ajánlanám, hogy csak azért folytassák a kapcsolatukat, mert „szociális” téren megegyező a hátterük.

Gyülekezetünkben felmerült az a kérdés, hogy úrvacsora vételkor megengedett-e, hogy a hívek ne a hagyományos kehelyből kapják a bort, hanem külön-külön mindenki egy műanyag talpas pohárból. Erre egészségügyi okokból gondoltunk,de nem tudjuk, hogy ez nem ellenkezik-e az egyházi, de főleg nem a bibliai előírásokkal. Kérnénk állásfoglalásukat ebben a kérdésben.

Természetesen lehetséges. Ezt az egyházközség presbitériuma kell, hogy eldöntse. Nem a kelyhek száma, vagy anyaga a fontos, hanem a bor, mint szimbólum, mely Krisztus értünk kiontott vérének jelképe.

Nem értem, hogy miért kell az embernek nagy igazságtalanságot éreznie a világban. Ez alatt azt értem, hogy bár azt olvassuk a Bibliában, hogy Isten szereti az Őt követő és benne hívő embert, de mégis legtöbbször azok az emberek maradnak egyedül, akik foglalkoznak másokkal. Vagyis hiába törődünk a barátainkkal, hiába jár az a fejünkben, hogyan tehetnék a kedvükre, mire volna szükségük. Mégis gyakran ezt nem igazán viszonozzák a barátok. Sőt néha azt érezzük, ha nekünk, akik segítünk, szükségünk van valamire, akkor nincs kihez fordulnunk. Sokszor látni, hogy azoknak az embereknek, akik nem hisznek Istenben és az emberekkel sem törődnek, több barátjuk van. Én ezt nem értem. Istennek mi a célja ezzel?

A kérdésére - talán meglepő - nem egy "jól irányzott" bibliai igével, vagy egy nagy igehirdető nagy mondásával, hanem egy közkelű szólás-mondással kezdem a választ: "A szomszéd rétje mindig zöldebb." Mit jelent ez jelen esetben? Azt gondolja, hogy másoknak, akik Önnél sokkal kevésbé "rendesek" több barátjuk van. De olyan biztos ebben? Olyan biztos, hogy valódi barátságok ezek? Olyan biztos, hogy másokhoz mérve kell, kellene jól éreznie, jobban éreznie magát?

Természetesen nagyon fontosak a pozitív visszajelzések, a megerősítő emberi reakciók, a bátorító baráti, vagy pusztán embertársi kapcsolatok. Ezt nem vitatom! Viszont én - mint hívő ember - úgy élem meg a szeretet-adást az életemben, mint ami már önmagában jó, hiszen azt a belsőleg, lélek szerint elfogadott élet-rendet élem meg ezzel mások felé, mondhatom úgy is: ez sugárzik az életemből, ami a létem lényege. Tehát nem tudnék mást adni, hiszen ez az, ami betölt, mert ez az, amivel napról-napra - Isten bennem élő jelenlétében - töltekezem.

Leegyszerűsítve: nem másokhoz képest, ne mások reakcióihoz képest próbálja meg "lemérni", hogy elég jó-e (amit csinál, amit nekik ad), azaz, hogy "elég jó ember-e", aki ráadásul még jól is "menedzseli" az emberi kapcsolatait, hanem az igazodási pont, a mérték, az értékrend legyen - minden emberi reakciótól függetlenül - egyedül Isten az életében. Azaz: törekedjen Vele, Istennel az egyre intenzívebb, egyre mélyebb, egyre elmélyültebb szeretet-kapcsolatra, és - ez szintén saját tapasztalatom - egyszer csak azt fogja tapasztalni, hogy lassan-lassan más lesz a "szemüveg", amin keresztül az embereket, az emberi kapcsolatokat nézi, látja.

Görög katolikusként vagyok megkeresztelve, volt férjem reformátusként, de nem gyakorolta hitét. Békétlenség lett úrrá családom lelkében, válságba kerültünk, sok tragédia ért minket. Egyre inkább éreztem Isten intelmét, csak nem láttam tisztán, hogy bűnösként kárhozatra ítélt, vagy meg tud-e még bocsátani azért, hogy eltévedtem. Sok baljós esemény, fájdalom és csalódás után is érzem, Isten akarata szólít. Keresni kezdtem a válaszát. Voltam evangélikus istentiszteleten, katolikus misén és református istentiszteleten is. De melyik úton juthatok el hozzá úgy, hogy most már ne tévedjek el soha többé? Megigazulásra vágyom, őszinte hitre, félelem és tévelygések nélkül!

Út csak egyetlen lehet, ahogyan Ő magáról is mondja: „Én vagyok az út, az igazság és az élet, senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14,6) Ez az út nem más, mint Jézus Krisztus. Vele megismerkedni, Hozzá közelebb kerülni pedig az Ő hozzánk intézett üzenetének, a Szentírásnak a mélyebb megismerése által lehet.

Egyik felekezet sem léphet fel kizárólagosan, hogy csak őhozzá csatlakozva lehet közelebb kerülni Istenhez. Istenhez közelebb kerülni az által lehet, ha Őt és velünk kapcsolatos jóakaratát minél inkább megismerjük, ezt pedig Ő úgy látta jónak, hogy kijelentésének, örömüzenetének a Szentírásnak az olvasása által tehessük. Ha érzi Isten elhívását, ne adja fel, azt javaslom Önnek, hogy keressen magának egy olyan közösséget, akikkel együtt olvashatja az igét, ismerheti meg jobban Istent. Azt javaslom, adjon egy esélyt a helyi református gyülekezetnek, mondja el problémáját a lelkipásztornak, kérje ki a tanácsát. Én jó reménységgel vagyok, hogy nem fogja elküldeni, hanem kérdéseit komolyan véve képes Önt tovább vezetni az Istenhez vezető úton.

Mi szükséges ahhoz, hogy valaki református lelkipásztor lehessen? Hogyan lehet megkapni az állást, a hivatást?

Nagykorú konfirmált református fiatal (akár férfi, akár nő) érettségivel és a saját gyülekezeti lelkipásztorának ajánlásával jelentkezhet teológiára, amely a lelkipásztorok képzését végző - államilag is akkreditált - felsőfokú tanintézmény. A teológiákra (határon belül négy református teológia van: Pápa, Budapest, Debrecen, Sárospatak, határon túl további két magyar nyelvű református teológia: Révkomárom, Kolozsvár) felvételivel lehet bejutni, melynek keretében nem csupán a lexikális tudást, de a hitbeli érettséget, elkötelezettséget is vizsgálja az intézmény felvételiztető bizottsága. A teológiai képzés tíz féléves, csak nappali tagozaton végezhető. Ennek végén református teológus diplomát kap a sikeresen záróvizsgázó hallgató. Ezt követően lehet jelentkezni (a teológiai kar erre vonatkozó támogatásának birtokában) a lelkipásztori szakvizsgára, amelyet segédlelkészi időszak előz meg. A teológiák képzési metódusában kisebb-nagyobb eltérések vannak, így érdemes minden teológia honlapját áttekinteni, illetve akár személyesen is érdeklődni.

Sajnos van olyan ember, aki azt vallja, hogy a Biblia, szövege bár Istentől van, mégis emberek által összeállított könyv, ami szerinte ezért hiányos.Hivatkozik az itt ott megtalált, ilyen-olyan "titkos" szövegekre, "elrejtett tudásra". Meg hogy a középkor egyháza is sok emberellenes dolgot művelt, és akkor hogy bízhatunk abban, hogy a valamikori vezetők jószándékkal, semmit nem titkolva állították össze a Bibliát? Mit lehet erre felelni, hogy elfogadja a Bibliát? Másik kérdésem, hogy mit mond Isten a lélekvándorlásról? Ezt azért kérdezem, mert az állítólagos kihagyott iratokban van szó róla, és ennek létét szeretném a Bibliával megcáfolni.

A Szentírás olyan szempontból valóban „hiányos,” hogy nem ad választ minden minket érdeklő, izgató kérdésre. Maga János evangéliuma mondja (Jn 21,25) „van sok egyéb is, amit Jézus tett, és ha azt mind megírnák egytől egyig, úgy vélem maga a világ sem tudná befogadni a megírt könyveket.”
Nincs benne minden a Szentírásban még Jézus élete kapcsán sem. Éppen ezért beszéltek a reformátorok a Szentírás elégségességéről, amely szerint a Szentírás ugyan nem ad minden kérdésünkre feleletet, de amit megtudhatunk belőle elég ahhoz, hogy már itt ebben a földi életben és azon túl is boldog életet élhessünk.

Szentírásunk mai kánonját valóban hétköznapi, esendő emberek alkották meg. A szentiratok kiválasztásánál elsődleges szempontként az szerepelt, hogy a szóban forgó iratok milyen mértékben kötődnek Jézus első tanítványi köréhez, az apostolokhoz, illetve hogy mennyi ideje és milyen haszonnal használták már eddig is őket az igehirdetésben és az egyház szolgálatában. Hogy a kánon készítői munkájukat nem emberi szempontok alapján végezték mutatja, hogy olyan politikai tekintélyt élvező író, mint például Római Kelemen végül nem került bele a kánonba, míg a Zsidókhoz irt levél, amely írójának személye és keletkezési körülményei rendkívül homályosak igen.

A lélekvándorlásról nem olvashatunk a Biblia lapjain, ellenben az kerül elénk belőle, hogy mindannyian, testestől-lelkestől Isten különleges és egyedi alkotásai vagyunk (Zsoltárok 139,13-16, Ézs 64,8; 1Móz 1,27). Nem volt és nem is lesz belőlünk még egy ugyanolyan, lelkünk egyedi remekmű és csak hozzánk kötődik, nem vándorol tovább evilági érdemeink alapján valamilyen alacsonyabb vagy magasabb létformába. Testünket-lelkünket egyszeri alkalomra kapjuk meg, nagy tehát a felelősségünk, hogy azt Isten szolgálatára állítva használjuk, mint a Szentlélek templomát (1Kor 6,19-20)

Igaz-e, hogy a reformátusok semmilyen más tekintélyt nem ismernek el a Biblián kívül? Ha nem igaz, mit jelent az a reformátori alapelv, hogy Sola Scriptura, és mi mást ismernek még el, ha pedig igaz, akkor miért létezik olyan, hogy bibliakritika, ami megítélésem szerint nyilván a Biblia kritizálása (azaz annak állítólagos tévedhetetlenségének kétségbevonása)?

Egyházunk valóban hitelvei és egyházi gyakorlatai alapjának a Szentírást tekinti, amelynek isteni ihletettségét vallja. A Szentírásnak, az „írott Igének,” is azonban ugyanúgy van isteni és emberi oldala mint Jézus Krisztusnak a „testté lett Igének.” Jézus Krisztus léte titok, Isten és ember egyben, a Szentírásnak is van egy isteni és emberi oldala. Isteni oldalát tekintve az egyedüli olyan forrásunk, ami a legfőbb hitelt érdemlően ismertet meg bennünket Isten létével, tetteivel, velünk kapcsolatos üdvtervével. Isten azonban a hozzánk intézett üzenetét a történelemben, hétköznapi emberek életén, bizonyságtételén szűrte át, akiknek személyisége, történelmi helyzete, kulturális környezete, természettudományos felfogása akaratlanul is rányomta bélyegét a leírott műre. A Szentíráshoz való kritikai (az eredeti görög szó – krinein - értelmében inkább „megvizsgáló,” mint kritizáló, becsmérlő) hozzáállás semmiképpen nem akarja elvitatni a Szentírás isteni ihletettségét, éppen ellenkezőleg, vizsgálva azokat az emberi tényezőket, amelyek a megírását körbevették próbálja Isten igéjének teljesebb igazságát és tisztább fényét felmutatni.