Neked mondom, kelj fel!

– a lelkész válaszol

Kérdésem van!

Postafordultával - válaszaink

Édesapám hitére kereszteltek meg, azonban, mindig református istentiszteletre jártam. Fiatalkoromban sajnos nem tudtam konfirmálni, mindezek ellenére napi szinten olvasom a Bibliát, igyekszem az Úr parancsolatai szerint élni. Idén lesz az esküvőm, és református templomban szeretnénk esküdni. Meg kell keresztelkednem most még egyszer, vagy csak konfirmálni kell ebben az esetben? A vőlegényemet nem keresztelték meg. Ilyen esetben neki is meg kell keresztelkednie, és konfirmálnia is kell?

Önnek - természetesen - nem kell újra megkeresztelkednie. A keresztséget a keresztyén felekezetek kölcsönösen elfogadják, ha egy másik felekezetben részesült valaki a keresztségben. Konfirmálnia nem "kötelező" a házasságkötés előtt, de szívből ajánlom, főként, mivel - ahogy írja - hívő ember.

Vőlegényének mindenképpen meg kell keresztelkednie (konfirmálnia), mivel a házassági fogadalom szövegében az Úr előtt tesz fogadalmat a férj és a feleség, és logikus, hogy csak az tesz / tehet ilyen fogadalmat Isten előtt, aki maga is vállalta a gyülekezet, az egyház közösségéhez tartozást a keresztségben (és a konfirmációval).

Keresztanyának kértek fel, de még én sem vagyok megkeresztelve. Mi a teendő?

A keresztség tartalma, jelentése az, hogy az ember (gyermekkeresztség esetében a szülők, keresztszülők, felnőttkeresztség esetében maga a megkeresztelkedő személy) kinyilvánítja azt, hogy a teremtő, gondviselő és Krisztusban kegyelmes Istent elfogadja élete Urának, élete útmutatójának. Az Ön esetében, ha felnőttként akar megkeresztelkedni, először is meg kell ismerkednie Istennel, a vele való életszövetség alapjaival, és azt követően van értelme, tartalma a megkeresztelkedésnek.

Tekintse leendő keresztfia keresztelésének tervét egy Istentől Önnek adatott jelnek, hogy Ön is elinduljon Isten felé, Isten útján, és amikor már élő közösségben van Istennel, akkor kerüljön majd sor a kisfiú megkeresztelésére. A gyermekkeresztség és a felnőttkeresztség tartalmáról, módjáról, ha többet szeretne megtudni, keresse meg bátran azt a lelkipásztort, akinél a kisfiú keresztelését tervezik! Biztosan szívesen segít abban, hogy szép emberi terveik az Isten terve szerinti mederbe találjanak!

Korábban támadt egy olyan érzésem, hogy teológiára szeretnék jelentkezni és idővel majd lelkészként segíteni másoknak. Aztán egy eévig rossz utakon jártam. Mostanra teljesen kicserélődtem, megtisztultam és újra ez a gondolat jár a fejemben. Mit tanácsol?

A lelkészi pálya választása kapcsán több tényező is meghatározó jelentőségű. Mindenekelőtt az, hogy megtért hívő emberként kapott-e elhívást Istentől arra, hogy ezt az életszolgálatot, ezt a csodálatos hivatást (értsd: elhívást) válassza. Erre a belső, a hitében, a lelkében átélt személyes hívásra lehet a válasza az az érzés, az a döntés, hogy IGEN-t mond, azaz odaszánja az életét erre a szolgálatra.

További feltétel, hogy konfirmált, hitét valamely gyülekezeti közösségben aktívan gyakorló református egyháztag legyen, aki - mert ez sem mellékes - (főként a humán tárgyakból) kiemelkedő eredményű érettségi vizsgával is rendelkezik. Javaslatom, hogy mindenekelőtt gyülekezet lelkipásztorával beszélje meg szándékát, annál is inkább, mert a teológiai felvételihez szükség van a gyülekezeti lelkésze részletes ajánlására is.

Arról hallok, hogy valaki katolizál, de ez gondolom fordítva is működhet. Előfordul, hogy egy katolikus lesz reformátussá?

A válasz röviden: igen. Ugyanis az ember nem feltétlenül abban a keresztyén felekezetben éli meg a hitét, amelybe beleszületik. Egyáltalán nem ritka, hogy valaki más felekezetbe (konkrétan: gyülekezetbe) kapcsolódik be, és lesz az Úr Jézus Krisztus tudatos (hívő) követője. Fontos azonban, hogy ez a döntés mindig egy belső, hitbeli döntés következménye, az Élő Isten elhívó szeretetére adott válasz legyen, mert e nélkül valójában mindegy hogy melyik felekezetnek formális tagja valaki, hiszen nem a felekezethez tartozás, hanem az élő hit az üdvösségünk záloga!

Szeretném megtudni: mi az útja-módja a válásnak a református egyházban?

A válás ténye annyiban kötődik egyházi eseményhez (szolgálathoz), hogy a korábbi egyházi házasságkötés felbontását jelenti. A válást nem kell (az egyházi szolgálatban álló személyeket kivéve) az egyházban bejelenteni, azt az egyház nem dokumentálja.

Ezzel együtt viszont fontosnak tartom megjegyezni, sőt felhívni a figyelmét arra, hogy református egyházunk keretében működik Házasság és Családgondozó Szolgálat, amely hathatós segítséget tud nyújtani - abban az esetben is, ha a házasság még "menthető", de abban az esetben is, ha már a válást tényként lehet kezelni.

Párommal esküvőt tervezünk, és szeretnénk templomban esküdni. Engem nem kereszteltek meg gyerekkoromban, mert édesanyám református, édesapám pedig görög katolikus, de nem gyakorolják a vallást. Én azonban hiszek Istenben, bár templomba nem nagyon járok. Úgy gondolom, ha hiszek, azt bárhol megtehetem. Imádkozni is szoktam. De hozzám közelebb áll a református egyház, mint a katolikus. Párom is református. Mi a menete, illetve a feltétele annak, hogy felnőtt korban megkeresztelkedjek?

Felnőttkorban a keresztség szentségének kiszolgáltatását úgynevezett konfirmációs oktatás előzi meg, amely segíti a megkeresztelendőt abban, hogy kérése érett hitbeli döntésen alapuljon. A konfirmációs oktatás formája gyülekezetenként eltérő, de általában ősszel szokott kezdődni, és heti egy alkalmas oktatást-beszélgetést jelent együtt a többi konfirmációra-keresztelőre készülővel. Az oktatás általában tavasszal, egyes gyülekezetekben húsvétkor, néhol pünkösdkor, vagy a pünkösd előtti vasárnap ér véget, amikor is az oktatáson végig részt vevők szándékát a gyülekezet vezetősége, a presbitérium megvizsgálja és jóváhagyásuk esetén istentiszteleti keretek között kiszolgáltatják a keresztséget. Persze egyéni oktatási rendek is elképzelhetőek, ezért azt ajánlanám, kérdezze meg gyülekezetének lelkipásztorát a náluk meghonosodott gyakorlatról. A felnőtt keresztség és a konfirmációs oktatás komolyan vétele biztosan hasznára válik lelkiekben, önmaga mélyebb megismerésében, de egyéb általános műveltségi ismeretek megszerzésében is.

Azt gondolom, sokakat érintő kérdésben szeretnék segítséget kérni. Gyerekünket szerettük volna megkereszteltetni, de a településünk református lelkészével folytatott személyes beszélgetés során kiderült, hogy erre csak abban az esetben kerülhet sor, ha csatlakozunk a gyülekezethez. A férjemmel mindketten meg vagyunk keresztelve, volt egyházi esküvőnk, templomba azonban nem járunk. Az lenne a kérdésem, hogy csak olyan embernek lehet megkeresztelt gyermeke, aki templomba jár vagy ez a lelkésztől függ? (Olvastam, hogy van, ahol 3 elbeszélgetés után megkeresztelik a gyermeket.) A másik kérdésem pedig, hogy más település református lelkésze megkeresztelheti-e a gyerekeket, és ha igen, szükség van-e a helyileg illetékes lelkésztől valamilyen igazolásra?

A válaszomat valójában egy kérdéssel kellene kezdenem, vagyis kettővel, amelyek összefüggnek: Mit jelent önöknek a keresztelés? Miért akarják megkereszteltetni a gyermekeiket?

A keresztség: szentség. Olyan esemény, amelyben az Élő Isten embert befogadó szeretete ábrázolódik ki egy liturgikus, gyülekezeti, istentiszteleti esemény keretében. Az Élő Isten embert befogadó szeretete, amely viszont nincs a keresztség "eseményéhez" kötve, hanem Jézus Krisztus kegyelméből minden ember életére vonatkozik (Jn 3:16.). Tehát a keresztség "másik oldalán", mondhatjuk úgy is, hogy "befogadói oldalán" a megkeresztelkedő személy (felnőtt keresztség esetében) áll, vagy a megkeresztelendő gyermek és a nevében hitvallást és fogadalmat tévő családtagok állnak. A hitvallás (Apostoli Hitvallás) és a fogadalom (keresztelési kérdésekre adott válaszok) nem formaság, hanem a hitbeli elköteleződés tudatos és felelős cselekménye. Mindezekből az következik tehát, hogy pusztán a "hagyománytisztelet", vagy a "szép szokás" miatt nincs értelme, nem is helyes megkereszteltetni a gyermekeiket, mert a lényegi rész, a tartalommal való elkötelezett azonosulás hiányzik az önök életéből.

De van egy másik lehetőség is! Ha találkoznak a lelkipásztorral és megbeszélik a keresztség hitbeli, tartalmi hátterét, és úgy gondolják, úgy döntenek, hogy ezek az értékek az önök számára fontosak, ezekkel azonosulni tudnak, és hajlandóak bekapcsolódni a gyülekezet életébe, akkor bizonyára semmi akadálya nem lesz annak, hogy gyermekeiket a gyülekezetben megkereszteljék.

Szüleim nem tudják elfogadni, hogy csatlakoztam egy református gyülekezethez és konfirmálni szeretnék. Hogyan tudnám számukra befogadóképesen előadni, hogy ez nekem fontos, és jól érzem magam? Bosszantják őket, hogy reformátusnak vallom magam (anyukám is az), és rossz szemmel nézik. Minden nap bántanak miatta, gúnyos megjegyzéseket tesznek, és ez nekem fáj. Négyen vannak ellenem, én meg egyedül, és nem tudom magam megvédeni. Hamisnak tartanak, mert hogy nem vagyok tökéletes, mint egy igazi "keresztyén". Ők nem hisznek Istenben.

Jézus is beszél arról, hogy egy családban sajnos szükségszerű konfliktust eredményezhet a Benne való hit (Mt 10,36). Nagyon nehéz helyzet ez, hiszen a legmagasabb rendű szeretet közösség, a Jézussal való kapcsolat éppen azoktól távolít el, akik emberileg a legközelebb állnak, állhatnának hozzánk. Fontos, hogy a hívő részéről a többi családtag semmiképpen ne érezzen valamifajta fölényt, lekicsinylést, esetleg ítélgetést. Mint mindenben ebben is a jézusi példa lehet iránymutató: a „másik orca odatartása,” a sérelmek, bántalmak, akár szó nélküli elszenvedése (Ézs 53,7; Jak 1,19), „lábmosások” sora és a reménység, hogy Istennek van hatalma és akarata arra, hogy őket is magához fordítsa. De ez nem egyik napról a másikra történik meg. Persze Isten Lelke mindig tehet csodát, de a legtöbb esetben évek, sőt évtizedek is eltelhetnek addig, amíg a hívő családtag „kovásza” a többieket is közelebb viszi, viheti Istenhez. Ahhoz, hogy jó példát mutasson, nem kell tökéletes keresztyénnek lennie, ilyen ember nincs is. De jó ha megteszi, ami magán áll és engedelmességgel, családi feladatainak mintaszerű elvégzésével (Ef 6,1-9) és a „még egy mérföld” (Mt 5,41) gyakorlásával mutat rá az életét ért változásokra, Istenhez fordulására. Nem véletlen, hogy Isten ilyen családba helyezte. Állhatatossága, kitartása, türelme és szeretete megtartatásra vezetheti őket is (ApCsel 16,31).

Szabad-e Isten szerint egy férjnek kitartani a felesége mellett, ha az nem hajlandó házastársi kötelességeit ellátni, de nem akar elválni, mert kell a látszat a normális családra? Helyes-e hűségnek nevezni ezt a kitartást, ha a férj valójában úgy gondolja, hogy ez a "keresztje", büntetése? Ha gyerekeik vannak, örökre egymáshoz vannak kötve, és mindent el kell tűrni?

Pál apostol elég konkrétan fejezi ki álláspontját a házasélet néhány esetére vonatkozóan a Korinthusi levél 7. részében. Ugyanakkor a gyermekek egészséges lelki fejlődését mindenképpen mérgezi a szülők szeretetlensége, a családi otthonban uralkodó békétlenség. Persze csonka családban felnőni sem jelentene jobb alternatívát számukra. Azt javaslom, hogy forduljon őszintén házastársához. Fogalmazza meg számára érzéseit, elégedetlenségét, kérje együttműködését, hogy jobbá tehessék kapcsolatukat. Esetleg vegyék igénybe egyházunk családsegítő szolgálatának segítségét. http://rmk.hu/hazassag_csalad_szolg/

A "Miért vesznek fel 100 hallgatót..." kérdése indította el bennem a következő kérdést: Miért kell mindegyik egyházkerületnek önálló teológiai kart működtetni? Nem lenne ésszerűbb koncentrálni az anyagi és a személyi erőforrásokat, például két helyszínre? Ezek fenntartója lehetne akár a Zsinat, akár két-két egyházkerület összefogva. A felszabaduló erőforrásoknak sok helye lenne mindegyik helyen.

A diktatúra évei alatt is működő budapesti és debreceni teológiák mellé a rendszerváltás után indították újra a sárospatakit és a pápait, főleg történelmi okok miatt, hiszen a teológiai intézménytől megfosztott egyházkerületek is szerették volna újra működtetni saját, nagy múltú intézményeiket.

Azóta kiderült, hogy a 2. világháború előtti állapotot visszaálmodni merő szentimentalizmus, hiszen ennek nincsenek már meg a személyi és anyagi lehetőségei. Jelenleg az egyházvezetési és teológiai körökben folyamatosan keresik a megoldás a rendelkezésre álló szellemi, anyagi, infrastrukturális erőforrások legteljesebb felhasználására, ugyanakkor szem előtt tartva, hogy a történelmi és érzelmi oldal se szenvedjen maradandó kárt.