Végre megadta Fiát...

2012. december 27., csütörtök

A karácsonyi égbolt tiszta fénnyel ragyog, tündöklését nem homályosíthatja el semmi. Nem mi készítjük az ünnepet, nem rajtunk múlik öröme, világossága. Isten jelenti ki ezt a történetet, ő ajándékoz meg bennünket önmagával: nekünk adta Fiát, hogy magához fordítson, bűnből és halálból kimentsen.

„Próféták által szólt régen néked az Isten, / S az, kit igért, imé végre megadta Fiát" – írja Sylvester János humanista tudós, bibliafordító, a magyar esszéirodalom megteremtője 1541-ben az Újszövetség első magyar nyelvű, mai szempontból is tudományosnak tekinthető fordításának verses előszavában (korszakalkotó jelentőségű: ez az első időmértékes vers magyarul). A karácsonyi örömhír Isten tökéletes szava, végérvényes kijelentése. Régen sokszor és sokféleképpen szólt a próféták által, de Jézus Krisztusban tette teljessé tökéletes kijelentését (Zsid 1,1–4), benne és általa teljesedik ki Istennek minden ígérete.

Az égbolt ma is megnyílik, szemeinket nyitogatja: az angyal és a mennyei seregek sokasága (Lk 2,10–14) meg akarja szólítani az emberi szíveket, bár éneküket túlharsogják elmélyülő, könyörtelen vitáink, erőszakos kardcsörtéink. Az Istent dicsőítő, a földön békességet és az emberekhez jóakaratot hirdető angyali éneket az irgalmatlan és megkeményedett szív nem hallja, ezért állnak romokban a szeretet bástyái. A megértés alapkövei inognak, a tapintatos – Istenre és egymásra figyelő – párbeszéd hídjai összedőlni látszanak. Az egymással szembenálló irányzatok csatározásainak porfelhőiben, szálkával és gerendával a szemekben (Lk 6,41–42), megkeményedett szívvel nehéz tisztán látni. Nehéz a tévhitekkel, félelmekkel és ellenségképekkel leszámolni, de erről a tiszta látásról nem mondhatunk le, mert az emberi testben megszületett Jézus az örökkévalóságból hozzánk hajolt (Jn 1,14), az idő és a tér meghatározott korlátaiban sorsközösséget vállalt velünk. Ő a láthatatlan Istent jelentette ki számunkra: a karácsony a mindenható titkainak mélységébe enged bepillantást. Krisztusban az emberi természet nem egy álruha vagy színpadi kellék: benne és általa beteljesedett az ígéret, az Isten velünk, közöttünk, a Lélek által pedig bennünk lakó Isten lett. Isten Fiában mi is Isten fiaivá lettünk (Róm 8,16–17).

Kevesen vannak, akik meghallják a karácsonyi történetet, amelyben Isten lemondott a dicsőségről, megalázta magát születésétől, betlehemi bölcsőjétől kezdve a Golgota keresztjéig, hogy megváltsa, üdvözítse az embert: „A hatalmas Isten, kit addig fény, dicsőség s végtelen fenség leple burkolt, egy nap mégis leszállt, s mindenét levetette." (George Herbert)
Sok nagyravágyó, önmagának tekintélyt és hatalmat követelő ember van, kevesen vannak, aki készek meghallani az angyalok szózatát, kevesen akarnak érdekek nélkül, őszintén szeretni, ellentéteket feloldani, lerombolni az elválasztó falakat, az ellenségeskedést. Jézus követőiként a szeretet és megbocsátás köveiből hidakat kell építenünk a kirekesztés betonfalai helyett. Urunk a mi békességünk, reá építve, benne illeszkedhetünk egymáshoz különbözőségeink ellenére (Ef 2,11–22).

Krisztus a szeretetet hozta le a földre, minket pedig az ő szeretete emel a mennybe. Gyengeségeinket, bűneinket, előítéleteinket letéve a betlehemi Gyermekre kell néznünk, hogy Istenhez fordítson minket: a hozzáfordulás tud minket is egymáshoz közelebb vonni. „Békíts ki Magaddal s magammal, / Hiszen Te vagy a béke" – kéri Ady Endre (Imádság háború után), s kérjük mi is, hiszen karácsonykor Isten kiengesztelődött a világgal: ő mindnyájunknak megadja, hogy önmagunkkal, másokkal megbékéljünk, és a Fiúról szóló örömhír hordozói legyünk (Mt 5,14–16) békétlen és örömtelen társadalmunkban.

Kun András Nándor

Fotó: Kalocsai Richárd

Megjelent a Reformátusok Lapja 2012. évi Ünnepi összevont lapszámában

Figyelem!

A Reformatus.hu megújult

Ön a Magyarországi Református Egyház korábbi weboldalán jár, amelyet 2020. április eleje óta nem frissítünk. Az itt található információk már elavultak lehetnek. Kattintson és látogasson el megújul honlapunka.