Mi az a passióéneklés?
A passióéneklés ősidők óta a virágvasárnappal kezdődő és a feltámadásig tartó nagyhét istentiszteleti liturgiáinak a része. A húsvétot megelőző hét két kiemelkedő – a jeruzsálemi bevonulás és a keresztre feszítés, azaz virágvasárnap és nagypéntek – napján a misén elhangzó evangélium Krisztus szenvedéstörténete volt. Ezt eleinte egyvalaki olvasta föl egy emelkedettebb tónusban, úgynevezett énekbeszédben. Később már dramatizálták a felolvasást, és három főre bővítették az előadók körét: az egyik a narrátor, a másik Jézus, a harmadik pedig az összes többi szereplő hangját szólaltatta meg. Még később a nép hangját egy kisebb kórus adta elő.
A reformáció miként viszonyult ehhez a műfajhoz?
Sokszor elhangzik, hogy a reformáció nem egy új egyház alapítására, hanem a régi reformjára, megújítására törekedett. Az énekanyag sem egyik napról a másikra cserélődött ki. A Szentírásnak megfelelő darabok sokáig megmaradtak. Mivel a passióéneklés esetében is a tiszta bibliai szöveg megszólaltatásáról van szó, a reformátoroknak nem volt okuk arra, hogy mellőzzék a reformált liturgiából.
Mégis mikor kopott ki a passióéneklés a református gyakorlatból?
Mivel a reformáció korai századaiban a mai értelemben vett egységes református egyház nem létezett, egységes liturgiáról és énekeskönyvről sem beszélhetünk. A passióéneklésről is elmondható, hogy egyes országrészekben korábban, máshol később kopott ki ez a hagyomány a gyakorlatból.
Mi volt ennek az oka?
Összefügg a puritanizmus eszméinek terjedésével, de az ellenreformáció megerősödésével is, hiszen utóbbi miatt mindent, ami a katolikusokra emlékeztette eleinket, igyekeztek kitörölni a református gyakorlatból. A 16–17. században kántorképzés sem volt Magyarország református területein, ez sem segítette a hagyományozódást. Ennek ellenére Erdély számos református közösségében egészen a múlt század közepéig, sőt a kalotaszegi Bánffyhunyadon a mai napig megőrizték ezt a két évezredes hagyományt, ami így nemcsak a katolikusoké, hanem a mi örökségünk is.
Hogy áll ennek a hagyománynak a felelevenítése a református gyülekezetekben? Egyáltalán hogy viszonyulnak a reformátusok ma a passióénekléshez?
Vannak szép példák. Persze nem gondolom, hogy minden református gyülekezetnek gregorián passiókat kellene énekelnie, de arra talán szükség lenne, hogy a passiózás hagyományát reformátusként újragondoljuk. Elképzelhetetlennek tartom a nagyhetet a szenvedéstörténet elmélkedő végigolvasása nélkül. Számos gyülekezet gyakorolja ezt úgy, hogy az énekeskönyvünk passiós énekei közül válogat, és a felolvasás meghatározott pontjain énekkel kapcsolódik a történethez. Persze ez szétfeszíti egy vasárnap délelőtti istentisztelet kereteit, de vannak történelmi példák: már a korai századokban, és a reformáció idején is előbb megtartották a virágvasárnapi misét, istentiszteletet a bevonulás történetének evangéliumával, majd ezt követte rögtön vagy a délután folyamán a passiós liturgia.
Kiss Sándor, Kép: Sereg Krisztián
Papp Anette a Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen (LFZE) végzett ének–karvezetés és egyházzene szakon. A doktori iskolában Dobszay László vezetésével a magyar graduálirodalommal foglalkozott. Jelenleg az LFZE Egyházzenei Tanszakának tudományos munkatársaként oktató- és kutatómunkát végez, a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Kara docenseként pedig egyházzenét, himnológiát és zenetörténetet tanít. Volt és jelenlegi diákjaiból álló liturgikus kórusával a budafoki református templomban rendszeresen zsoltáros istentiszteleteket énekel.