Sajátos módon családunkban minden férfi református és a nők többnyire katolikusok voltak. Engem is reformátusnak kereszteltek. Gyermekkoromban még mindenki járt hittanra, templomba édesapám először a Salétrom utcába vitt el. Én akkor még nem szerettem korán felkelni, és mindig elkéstem. Akkor elhatároztam, hogy a Kálvin térre fogok járni a 10 órás istentiszteletre, mert még ha elkéstem is, észrevétlenül érkezhettem.
A Lónyay utcai Budapesti Református Gimnáziumba nyolc esztendeig jártam. Az iskola nagyon sokat jelentett nekem. Onnan vitt el egy barátom a KIE-be (Keresztyén Ifjúsági Egyesület). Az nagyon gazdagító közösség volt: ott kezdtem el tizenegynéhány éves fővel tanulgatni, mi is a gyakorlati keresztyénség. Olyan barátokra, testvérekre találtam ott, akik közül később presbitertársaim is lettek.
Amikor a KIE megszűnt, elhívtak a Kálvin téri ifjúságba. Ez megint egy olyan közösség volt, ami sokat adott nekem. Péntek esténként sokan jöttünk össze. Ez nagyon nehéz idő volt az 50-es évek elején, amikor nem is nagyon volt máshol ifjúsági gyülekezet Pesten. A Kálvin téren lehetett, mert itt Bereczky Albert volt a lelkész és az Állami Egyházügyi Hivatal nyilván úgy gondolta, hogy a püspök árnyékában semmi rosszat nem teszünk. Nem is tettünk semmi rosszat, csak összejöttünk, beosztott lelkészek vezették a bibliakört, magyarázták a Bibliát. Onnan kerültem be a Kálvin téri presbitériumba, 1955-ben lettem pótpresbiter, aztán rendes presbiter 55 évig.
Ezzel kapcsolatosan hadd idézem a Református Énekek legutóbbi koncertjét. A koncert igazgatója az Ön köszöntésekor a hallgatóságnak elmondta, hogy nemrég a templom ajtajában milyen természetességgel ajánlotta fel segítségét a szórólapozásban. Ez egy őszinte cselekedet, ez egy presbiteri segítségadás…
Én azt hiszem, ha az ember az egyházban van, akkor nem teheti, hogy ne szolgáljon. Amíg presbiter, addig presbiterként. Én 55 év után kértem, hogy ne jelöljenek újra, megígértem, hogy mindenféle szolgálatot vállalok, kivétel a presbiteri gyűlésekre való eljárást, mert ott többnyire jogi, műszaki, vagy pénzügyi kérdéseket tárgyalnak, és egyikhez sem értek. Szívesen vállalom, hogy a templomkapuban állok és köszönök a bejövőknek. Ezt tudom végezni és szívesen is csinálom.
Nemrég pedig előadást tartott a templom kétszáz éves évfordulóján is.
Mindarra, amire felkérnek, és úgy érzem, hogy el tudom végezni, azt én kötelességemnek tartom megtenni, mert, ahogy Jakab levele mondja: „Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak.”(4,17).
Ritoók Zsigmond előadása a Kálvin tér évfordulós ünnepségén
Abban a tudományban, amit művel, a történelem és az irodalom gyönyörű összefonódásban van jelen, elválaszthatatlan e két ág egymástól. Hiszen sok esetben egy irodalmi mű megismerésében benne van a történelem, a kettő együtthatásában lesz érthetővé.
Az ókorral való foglalkozás egy és oszthatatlan. Nem lehet csak ezzel, vagy csak azzal foglalkozni. Persze mindenhez nem lehet érteni, de ha egy kérdést egy ponton elkezdek boncolni, akkor tudnom kell, hogy milyen irányban kell továbbmenni. Tehát, valóban, ahogy maga mondja, egy vers értelmezésénél nem hagyhatom ki azt a körülményt, a környezetet, amelyben az létrejött. De itt válik érdekessé a kérdés: csak azzal foglalkozom, hogyan jött létre a mű abban a környezetben, vagy azzal is, hogy nekem mit jelent? Itt Nietzsche-re szoktak hivatkozni, aki azt mondta, hogy az ókor kutatójának három dolgot kell ismerni: a múltat, a jelent és önmagát. Tehát elemi szinten fogalmazva: miért érdekes nekem ez a mű? Hiszen régen is foglalkoztak azokkal a problémákkal, amelyek az én kérdéseim is (például szabadság, egyeduralom, központi hatalom). Mit látok meg a műben? Nekem most miért érdekes? Miért kell ezt tanítani? Mihelyt így vetem fel a kérdést, abban a pillanatban más lesz a kutató felelőssége. Mert akkor nem elég az, hogy én tudok minden adatot, amit egy versről tudni kell, hanem azt is tudnom kell, miért lehet érdekes egy mai olvasó, egy mai gyerek számára. Itt válik a tudás, a tudomány tanítássá, az iskolai, a középiskolai tanítással összefüggővé. Miért akarok én minden áron egy görög tragédiát megismertetni a gyerekekkel? Nézzük Antigonét. Az alapkérdés, hogy szabad-e a hazaárulót eltemetni? De biztos, hogy csak ez a probléma van benne? Nincsenek-e ennek más rétegei is? Felvet-e az olyan kérdéseket, amelyek egy mai fiatal számára is kérdések lehetnek?
Mit jelent az Ön számára a műveltség?
Nem én találtam ki ezt a képet, hanem egy kiváló magyar klasszikus-filológus használta, aki Ortegától, a spanyol filozófustól vette át: a bikaviador, mielőtt ledöfi a bikát, hátralép és megtámasztja a lábát. így lépünk mi hátra a múlt műveltségébe. Mielőtt döntünk valamiben, az ember keres egy támpontot. A keresztyén ember számára ez a támpont elsősorban a Biblia. De nemcsak az, hanem mindaz a műveltség, amit az emberiség felhalmozott, amit abból el tudott sajátítani. Amikor egy adott helyzetbe kerül, akkor eszébe jut esetleg egy versnek egy része, amely egy adott helyzetet megérteni és döntést hozni segít.
Jézus azt mondja, hogy elküldi a vigasztalót, aki majd eszünkbe juttatja, amit ő tanított (Jn 14,26). Ha nem tudjuk, hogy mit tanított, akkor nincs mit eszünkbe juttatni. Ezért kell a Bibliát ismerni, s ez az ismeret válik – ha „eszünkbe jut” – hitbeli tapasztalássá a Szentlélek által.
Több helyen is úgy fogalmazott, hogy előbb lett tanár, mint tudós. Mi volt Önnek a tanítás szépsége?
Miután elvégeztem az egyetemet, még hat évig az egyetemen voltam, mint tanársegéd. Nagy lehetőség volt ez arra, hogy tanulmányaimat kiegészítsem. Majd „népgazdasági érdekből” kitettek az egyetemről, és középiskolában kezdtem tanítani. Latint és első osztályban történelmet oktattam. (Nem voltam történelem tanár, de az ókori történelmet taníthattam). A középiskolában a közösség jelentett sokat. A közösség a diákokkal, hogy minden nap találkoztunk, és nem mindig ünnepi pillanatokban, amikor mindenki jól viselte magát, hanem a hétköznapokban. A közösség a tanárokkal. Különféle világnézetű, különféle képességű tanárok voltak ott, de bizonyos dolgokban mindenki egyetértett: a tanítást komolyan kell venni, nem lehet készületlenül bemenni az órára, és a gyerekeket szeretni kell. Ezek lényeges, döntő kérdések, amikben egyetértettünk. A közös élet élménye az, ami az iskolában olyan sokat jelentett számomra. A másik az ismeretközlés öröme: ott olyan gyerekekkel állottam szemben, akik az ókorról nem nagyon sokat tudtak. Akiket még meg kellett nyerni az ókor számára.
Ritoók Zsigmond és Németh György ókortörténész a Magyar Örökség-díj átadása után
Milyen volt az egyetemen tanítani?
Az egyetemre már olyanok jönnek, akik már ismerik az ókort és érdeklődnek. Fontos az ismeretek átadása, de az is: megértsék a hallgatók, hogy az ókorhoz nekünk közünk van. Az nem holt ismeretanyag, az eleven élet volt valamikor, és próbáljuk meg ezt az eleven életet visszanyerni. Tudni kell azt is, az egyetemi hallgatók is emberek, nekik is vannak problémáik. Nemcsak tanítani kell őket, hanem foglalkozni velük. Amikor tanszékvezető voltam, minden elsőévest egyszer behívtam négyszemközti beszélgetésre. Kérdeztem sok mindent, amit indiszkréció nélkül lehetett: honnan jön? milyen családból? milyen nyelvet tud? mi érdekli az ókoron belül? Akkor azt mondtam, hogyha valamilyen problémája van, és úgy érzi, hogy én tudok ebben segíteni, mindig állok rendelkezésére. Voltak, akik bejöttek, és volt rá példa, hogy személyes problémával is felkerestek. Itt is az emberi oldal, az ismeretátadásnak az emberi vonatkozása.
Van-e olyan igéje, ami élete folyamán fontossá lett?
Több is van, de közte van egy ige, ami életemben végigkísér. Amikor a Budapesti Református Gimnázium új épületének alapkőletétele volt, én elsős gimnazista voltam. Rám esett a választása az igazgatóságnak, és a Zsoltárok könyve 16,6 versét adták nekem, hogy azzal tegyem le az alapkövet: „Az én részem kies helyre esett, nyilván szép örökség jutott nékem.” Ez ott a gimnáziumra vonatkozott: az új épület és benne a régi iskola jutott nekem „örökségül”. De természetesen szüleimtől, nagyszüleimtől, sok mindenkitől szép örökséget kaptam. Életem folyamán egyre több dologról ismerem fel, hogy ez is „örökség”, hiszen „Mid van, amit nem úgy kaptál?” – kérdezhetném az apostollal együtt.
Életrajz
Az idén 87 éves Ritoók Zsigmond az Eötvös Loránd Tudományegyetem nyugalmazott tanszékvezetője, professzor emeritus, akadémikus. 1929-ben született Budapesten, latin-görög szakos tanári oklevelet szerzett az ELTE-n, majd 1952 és 1958 között tanársegédként dolgozott az egyetemen. 1958-tól 12 éven át tanított a budapesti Martos Flóra Gimnáziumban, majd 1970-től az MTA Ókortudományi Tanszéki Kutatócsoportjában dolgozott főmunkatársként. 1986-ban kezdett újra tanítani az ELTE-n, 1987 és 1993 között vezette a Latin Nyelvi és Irodalmi Tanszéket. Vendégtanár is volt a grazi és a heidelbergi egyetemen. 1999-ben vonult vissza a katedráról, de a tudományos életben továbbra is aktív maradt, rendszeresen publikált új kutatási eredményeket. Kutatási területe a korai görög epika és dráma, az antik esztétikai gondolkodás, az antikvitás továbbélése. 1985 óta az irodalomtudomány doktora, 1993 óta az MTA rendes tagja.
Munkáját 1992-ben a Szent-Györgyi Albert-díjjal jutalmazták, 1995-ben a köztársasági elnök a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét adományozta neki, 2008-ban megkapta ugyanennek az elismerésnek a csillaggal ellátott fokozatát. 2001-ben Széchenyi-díjban részesült. 2009-ben, eddig egyedüliként a társadalomtudományok képviselőjeként, megkapta az egyik legrangosabb magyar tudományos elismerést, a Bolyai-díjat. Idén nyáron Magyar Örökség-díjban részesítették.
1956-tól 2011-ig Budapest-Kálvin téri egyházközség presbitere, majd főgondnoka. A Magyar Református Presbiteri Szövetség alapító tagja és első elnöke, 2015-ben megkapta a Kanizsai Pálfi János-díjat, amit a szövetség a kiemelkedő szolgálatú presbiterek jutalmazására alapított. Feleségével közösen három gyereket neveltek, összesen 6 unokájuk van.
Telepóczki Márta, fotó: Vargosz