„A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz. És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz. A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele.” (1Kor 12, 4-7)

Az adventi időszakban évről évre átérzem Juhász Gyula sorait: „Szép Tündérország támad föl szívemben / Ilyenkor decemberben. / A szeretetnek csillagára nézek, / Megszáll egy titkos, gyönyörű igézet.” Ilyenkor decemberben én is várok valamire, de sokszor magam sem tudom, pontosan mire. Gyermekként még elég volt az is, mennyire csodaszép, amikor esténként felgyúlnak a város fényei és úgy világítják meg az utcákat, mint soha máskor. Ilyenkor a legsötétebb tér is hívogatóvá válhat és az üres lakás is otthonossá – nem kell hozzá más, csak néhány égő.

Azonban egyre inkább úgy érzem, ezek az adventi díszek elvonják a figyelmet a valódi ünnepről. Ahogy idén elnézem az aranyló fényben úszó lámpácskákat egyre többször foglalkoztat néhány szokatlan kérdés: Valóban a szeretet csillagára nézek? Milyen fények világítanak az életemben? Vajon hány hazug fény vesz körül? Valóban szükségünk van a kivilágított terekre és otthonokra? Nem olyan, mintha ezekkel próbálnánk eltakarni valamit? Ezekkel csupán szebbnek, jobbnak, hívogatóbbnak mutatjuk kis világunkat és talán magunkat is... Azonban ezek a fények leginkább elfedik hibáinkat és hangulatos hátteret adnak mindenhez, amit az elmúlt év során tettünk vagy éppen nem tettünk. Ezek a fények sokszor hazudnak.

Amikor pedig ez a decemberi fényár elkezdte bántani a szemem, hiányozni kezdett egy régi ragyogás. A világosság, amivel „behegesztem a sebet a szívemben”. Szeretnék olyan lenni én is, mint a napkeleti bölcsek, akik kétezer éve képesek voltak felismerni egy apró csillag üzenetét. Nem hagyták, hogy csalfa fények eltérítsék őket céljuktól, a betlehemi jászolban pedig ajándékra leltek. Ajándékra, mely nem csupán fény, hanem maga a világosság.

Jézus Krisztus a valódi ajándék, akire várunk és akivel ma is találkozhatunk – ha nem szemfényvesztő csillogásra figyelünk. Jézus az, aki még önmagán túl is ad nekünk ajándékot. Mindenkinek megismételhetetlen, egyedi ajándékot. Erről ír Pál apostol is: „A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz.”

Sokszor gondolkodunk azon, hogy elég erős-e a hitünk, hiszünk-e egyáltalán. Abba azonban nem gondolunk bele elegendő alkalommal, hogy a Szentháromság Isten hisz bennünk. Minden egyes emberben. Ezért küldte el hozzánk egyetlen Fiát és ezért kapunk tőle mindnyájan személyre szóló ajándékot, melyekkel saját környezetünkben, saját helyünkön szolgálhatunk. Ez az ajándék nem csak december 24-re szól, hanem egy egész életre. Egy életre, amit pont ennek az ajándéknak a megismerése tehet teljessé.

Idén ez a felismerés ragyogta be számomra az adventi időszakot. Ez a felismerés az, amitől „hiszek újra (meg újra) égi szeretetben” és ami elvezet jászolig. A várakozás így vált igazán őszintévé, már arra készülök, arra várok, hogy szenteste köszönetet mondhassak ezért a világot megváltoztató, felfoghatatlan szeretetért és minden ajándékáért.

Szívből kívánom mindenkinek, hogy a túlzó fények mögött meglássa az egyetlent, ami képes elsegíteni a jászolig. A jászolig, ahol erőt, célt és helyet találunk. Helyet Krisztus egyházában. Az egyház pedig minden korban tagjain keresztül mutatkozik meg, ezért engedjük, hogy életünk is sugározza az égi fényt – „s ne csak így decemberben”.

Farkas Zsuzsanna