„Íme, egy fiatal nő, aki most várandós, fiút fog szülni, és Immánuélnak nevezik majd el.” (Ézs 7,14) 

A birodalmaknak árnyékában a kicsiny népek sorsa gyakran aggódással van tele. Vajon mik a „Nagy Barát” tervei? Mit akar tőlünk, vagy mit vár el anélkül, hogy nyíltan megmondaná? A mi érdekeinket vajon érti, ismeri-e, és hajlandó azokra tekintettel lenni? Ad is, vagy csak követel? Mikor szólalhatunk fel saját érdekünkben, hogy továbbra is megbízható szövetségesének lásson, és magunkra ne haragítsuk őt? Vagy valóban erős még? Nem lehet, hogy eljött az ideje, hogy kissé távolabbra léphessünk tőle, hogy megkérjük a valós árát a szolgálatainknak, esetleg kibújjunk a fennhatósága alól? És vajon a szomszédok, a hasonló helyzetben lévők ellenünk hangolják a nagy birodalmat? Esetleg hűségüket túllihengve helyzetüket a miénk rovására igyekeznek javítani? Vagy érdemes velük összefogni, hogy érdekeinket együtt érvényesítsük?

Ézsaiás próféta korában a kis Júda Asszíria árnyékában élt. A hatalmas birodalom őt még nem fenyegette, de a keletebbre lévő országok már adót fizettek neki, sőt katonai konfliktusba is keveredtek vele. Egy ellenállás szerveződik, melynek élére az arámok és az északi zsidó testvérállam, Izráel szegődött. A kis Júda nem akarta magára haragítani az asszírokat, szeretett volna hát kimaradni az összeütközésből. Ám ezzel magára vonta a lázadók haragját: Jeruzsálem ellen vonultak, hogy megdöntsék a király hatalmát, és kikényszerítsék a csatlakozást.

Mit tegyen Júda? Nagy a baj, megindult a túlerő Jeruzsálem ellen, és a kis országnak esélye sincs, hogy saját erejéből megállítsa őket.  Ki fog hát rajta segíteni?

Talán a tehetetlenségnek és kiszolgáltatottságnak ez az érzése ma sem ismeretlen; különösen is számunkra, magyarok számára. Hányszor éreztük már úgy a történelem folyamán, hogy nálunk nagyobb országoknak, birodalmaknak vagyunk kiszolgáltatva, s hogy nem tudjuk befolyásolni érdemben azt, ami velünk és körülöttünk zajlik!? És talán éppen a történelmi tapasztalatok miatt vagyunk hajlamosak azt hinni napjainkban is, hogy ami Európában zajlik, abba alig van beleszólásunk, és nálunk jóval nagyobb erőkkel hősiesen, de meddő szélmalom-harcot vívunk.

Akkor ott, Ézsaiás próféta korában Áház királynak döntenie kellett. Asszíriához, a „kisebbik rosszhoz” forduljon segítségért támadói ellen? „Legvidámabb barakként” beállni a sorba, és a feladott szabadság fejében legalább biztonságban élni? Vagy hallgasson Isten követére, Ézsaiásra, és a politikai realitásokkal szembemenve – forduljon Istenhez? Merje az életét Istenre bízni, akiről olyan sok rege szól, de ő maga a csodáiból még egyet sem látott? Higgye el Istennek, hogy Ő majd megsegíti, és amit ő kínál, az nem csak a túlélés, hanem valódi szabadság? Higgyen a próféta szavának, aki szabadulást ígér, csodás menekülést, és cserébe csak egyet kér: csendes bizakodást?

Hol van a vakhit és a bizalom határa? Hol ér véget a felelős gondoskodás és hol kezdődik az önáltató hazárdírozás? Hol a hit helye: a lelki csendességben, a személyes kapcsolatokban, vagy lehet és kell neki helyet adni az országos politikában? Igaza lenne Ézsaiásnak, aki egy várandós anyára mutatva azt mondja, hogy ha hiszünk, „Immánuél”, azaz „Velünk lesz az Isten”? És igaza van-e Ben-Gurionnak, a modern Izrael első elnökének, hogy „Aki nem hisz a csodákban, az nem realista.”?

Áház döntött, és nem várt a csodára. Isten helyett Asszíriára tette le a voksát.  A lélek helyett a testet választotta, a láthatatlan helyett a kézzelfoghatót. Sosem tudjuk meg, mi lett volna akkor, ha nem ezt a döntést hozza. De jöttek az asszírok, és a szabadságot, amit hoztak, rögtön el is vették. És az Immánuél, a Velünk az Isten! ezúttal is csak az ítéletben mutathatta meg magát, mert alig 30 évvel később az asszírok igájába kis híján Júda. Ahogy előre megmondta Ézsaiás.

„Velünk az Isten!” „Immánuél!” Vedd észre! Higgy benne! Számíthatunk rá! Ezt hirdette ott Ézsaiás, akkor, és ezt hirdeti nekünk ma is a Szentírás! Áház idejében csak egy gyermek született a királyi udvarban, még ha királyfi is, és csak egy név hirdette, hogy „velünk lehetett volna az Isten, ha hiszünk” – Betlehemben pedig maga Isten jött el egy kisgyermek képében, Ő maga öltött testet, jött közénk, hogy ténylegesen velünk legyen, egészen közel hozzánk ebben a világban. Ott elszalasztott lehetőség volt a szabadítás, de aki Jézus halálának és feltámadásának hitével szárnyra kel, az szabad lehet hinni, valóban szabad lett szeretni, szabad lesz megbocsátani, felszabadul arra, hogy felelősségteljes, racionális döntéseibe belekalkulálja Jézust is, az „Immánuél”-t, magát az Istent, a legnagyobb csodát.

Nem tudjuk, mikor kezdte el Izráel ígéretként olvasni ezt a próféciát. De jogosan hitték, hogy Isten nem mondott le népéről, sem erről a világról.  Az elszalasztott lehetőség nem lehet hát az utolsó. Jönnie kell majd egy gyermeknek még, akiben megismétli Isten az elutasított ajánlatát, amit megragadhat hittel az, aki hisz, mer és lát, csüggedt, sír és igazságra éhezik, és valósággá válik egyszer, hogy „Velünk lett az Isten!” Hogy ez az Isten újjászül majd mindent, és népére áldás és szabadítás vár.

Én hiszem, hisszük, érzem és remélem, hogy mindez Jézusban részben már valósággá vált. És hiszem, hisszük, érzem és remélem, hogy Jézus egyszer még ismét visszatér. A szívünkben már ő az úr, hogy a hétköznapi életemet akarata szerint irányítsam, s hogy politikai, gazdasági kérdéseinkben is akarata szerint, „vak realizmussal” merjünk dönteni. De amíg újra vissza nem jön, még küzd mindez ellen bennem az emberi természet. És országok, népek vannak és érdekek, egymásnak feszülők, politikai döntések és részigazságok, amelyekből jelszavakat szemezgetünk érdekeink mellé. Töredékes a hitünk, részleges az ismeretünk és csonka a bátorság arra, hogy a láthatóval szemben a láthatatlan mellett merhessünk dönteni.

De advent örömüzenete éppen az, hogy így is, addig is „Velünk az Isten!” Jézus itt van, eljött, velünk, bennünk és közöttünk lakik. Már most is. Kint áll, és zörget az ajtón. Csak észre kell venni újra, és ismét be kell őt engedni. És ha beengedtük, sikeresebb lehet a harc, bocsánatot nyernek a kudarcok, az érdekek kiegyenlítődhetnek, és egymás mellé, egyetlen egésszé illeszkedhetnek a részigazságok. Ami erőtlen, benne erős lehet. Ami töredékes, vele kiegészül. A bátorság mellé belátás, a hévhez együttérzés szegődik, és érdekeink mezsgyéjén lelkünkhöz és egymáshoz utat talál a másik hasznát és kereső szeretet. Csak engedni kell. Mert még nem fejeződött be a világ újjáteremtése. De „Velünk az Isten!” És ezzel már minden elkezdődött…

Dr. Kustár Zoltán

A szerző tiszántúli zsinati tag, a Debreceni Református Hittudományi Egyetem tanára, az Ószövetségi Tanszék vezetője.