„Vezetőként az lehetsz mások számára, aki talán számodra senki sem tudott lenni” – évekkel ezelőtt egy előadáson hallottam ezt a gondolatot, és azóta egyre inkább igaznak találom. És talán egyre jobban értem is. Vannak olyan feladatok, amikről az ember tudja, hol kezdődnek és meddig tartanak; és vannak olyanok, amik visznek magukkal és akkor sem lehet kívülről szemlélni őket, ha nagyon szeretnénk. Vezetővé válni pedig az utóbbi csoportba tartozik – ezt személyesen is átéltem, amikor néhány napot Szilágy megye dombjai között tölthettem azzal a közel száz fiatallal, akik úgy döntöttek, komolyabban is szeretnének foglalkozni az ifjúsági munkával.

Ahogy én látom, az esetek nagy részében nem is fontos, miért szeretne valaki vezető lenni – sőt, ez sokszor nem is választás kérdése. Az azonban annál inkább, hogyan végzi jól feladatait, hogyan használja a bevált módszereket és hogyan figyel az útjára. Ezek elsajátítása a résztvevő fiatalok esetében tudatos döntés volt, de van ennek a folyamatnak egy mélyebb dimenziója is:

keresztyénként mindannyian vezetők vagyunk és a magunk helyén mutatunk példát. Ennek felelősségével pedig szembesülünk kell – ha másért nem, hát azért, hogy olyan vezetővé váljunk, amilyenre egykor nekünk lett volna szükségünk.

„Én vagyok a juhok ajtaja”

Az már a két hónappal korábbi alkalmon is elhangzott, hogy a Biblia leginkább a pásztor képével tanít a vezetésről – de hosszú út visz odáig, hogy ez elméleti tudásból valósággá lehessen. Egyáltalán, miért ennyire erős az egész Szentíráson átívelő pásztor-kép? Mi egy pásztor dolga napjainkban? Ezekre a kérdésekre egy párás hajnalon, egy valódi nyáj társaságában kerestük a választ – ami jóval sárosabb és kevésbé illatos, mint amire számítottunk.

Egy pásztor pont azt csinálja ma is, amit elődei bármikor az utóbbi néhány ezer évben, talán csak annyival van nehezebb dolga, hogy alig talál utódot. Egy 21. századi pásztor is fent él a hegyek között, és legyen eső, sár, fagy vagy rekkenő hőség, legelőről legelőre kíséri birkáit – lépésről lépésre, lassan, türelmesen haladva. Egy apró faházikóban lakik, a nap első sugarai előtt ébred, szekérrel jár és ügyel a nyájára – ami néhány száz bárány esetében komoly felelősség. Ezek a jószágok ugyanis tényleg szeretnek elkódorogni, és olykor megsérülnek vagy fennakadnak egy-egy tüskésebb bokron. A pásztornak hála azonban egy sem vész el, sem idegenek, sem pedig vadállatok nem férkőzhetnek a juhokhoz, béke van nappal és béke van éjjel.

De ez magányos vállalkozás: hiába várja egy messzi városban család, a hegyek között egyedül van az ember. A pásztor mégis azt mondja, nem cserélné el semmire ezt az életet, ő itt érzi magát otthon. Szereti az állatait, ismeri őket minden egyedi tulajdonságukkal együtt, azok pedig hallgatnak hangjára és ragaszkodnak hozzá. És hogy mi különbözteti meg a jó pásztort a rossztól? Erre is megkaptuk a választ:

„Pásztor az, akinek fontosak a juhai. Mindenki más csak üzletember.”

„Evezz a mélyre”

Minket is úgy szólít meg a felhívás, mint kétezer éve Pétert, ezért ha vezetésről van szó, a pásztor mellett még egy fontos szimbólumot érdemes megjegyeznünk: a hálóját kivető halászét – hiszen napról napra a dolgok mélyére kell néznünk. Ennek a gyakorlati oldalát vizsgálva látogattunk el a környező falvak mélyszegénységben élő családjaihoz.

Fotó: Szabó Zsolt

Ebben a helyzetben hamar megtanultam, hogy a mélyre evezni nemcsak azt jelenti, hogy kilépünk a komfortzónánkból, hanem azt is, hogy túllátunk az eddigi határainkon. Néha olyan módszerhez kell folyamodni, ami nem kecsegtet sok reménnyel, mégis az az egyetlen esély. Elkeserítő, mennyire kevés, amit egy-egy szegény családnak adhatunk: néhány csomag élelmiszer és pár kedves szó. Segítség ez egyáltalán? Persze, hogy az. De nem azért, mert megváltoztatnák az életüket, hanem azért, mert mutatunk egy utat – afelé, aki minket küldött.

„Jutalmam, hogy tehetem” – ez a református diakonisszák jelmondata, amit eddig úgy értettem, hogy maga a szolgálat a jutalom. De most már tudom, hogy az a jutalom, amikor van lehetőségünk segíteni. Jutalom és felelősség. Ezt gyakoroljuk minden alkalommal, amikor belátjuk, hogy a kapott talentumainkkal hordoznunk kell az erőtlenek gyengeségeit. Ez azonban egy pillanatig sem rólunk szól, amit teszünk: semmiség. De hiszem, hogy az ilyen apróságokkal kezdődik a változás. Az ilyen alkalmak azok, amiken keresztül megtanulhatunk eszközök lenni, mert

abban a pillanatban, amikor valóban a mélyre evezünk, és hagyjuk magunkat vezetni, képesek leszünk példát mutatni.

„Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm”

Hajnalban ébredni és árkon-bokron át egy nyájat követni kifejezetten egyszerű ahhoz képest, amikor olyan gyerekek életébe nyerünk bepillantást, akikért megszakad a szívünk. De van egy feladat, ami talán ennél is nehezebb: egy éjszakát a szabadban tölteni, magunk mögött hagyni minden elektronikus kütyüt és egy Biblia társaságában végiggondolni a 23. zsoltár üzenetét.

A rengeteg napi feladat között szinte elképzelhetetlen lelassítani és csendben lenni, de ahogy telik az idő, mégis létkérdéssé válik: csak ebben a csendben töltődhetünk fel és láthatjuk meg a következő lépést.

Ebben a csendben pedig egy kérdés nem hagy nyugodni: értem én, hogy a jó pásztor elmegy megkeresni azt az egyet… De közben nem aggódik, hogy a maradék kilencvenkilenc szétszéled? Vajon nincs benne félelem, hogy elvész a többi is? Nem szorong attól, hogy semmivé lesz hosszú évek, vagy talán egy egész élet munkája? Azonban látva a nyugovóra térő nyájat – de leginkább a vezetővé válni vágyó fiatalokat – erre is megkaptam a választ: az a kilencvenkilenc bizony vigyáz egymásra – és várja vissza pásztorát.

Farkas Zsuzsanna

Add tovább, amit kaptál!
Néhány résztvevőt arról kérdeztük, milyen élményekkel gazdagodtak a három alkalmas tréningen.