Várakozni, várni nem szeretünk, de abban biztosan mindenki egyetért velem, hogy emlékeinkben nagyon sok szép és emlékezetes várakozás van: várni a baba érkezésére, várni, készülni egy családi együttlétre, ünnepre és mindarra, ami boldogságot és örömöt hoz az életben. Gyermekként a nyolcvanas évek elején nagyon szerettem azt, amikor családunkkal felmálháztuk öreg Zsigulinkat, és elindultunk Kolozsvárra, hogy szeretett rokonainkkal töltsünk el egy hetet. A csengersimai határátkelés görcse után boldogan száguldottunk át a Meszesen, majd megérkeztünk a kerekdombi lakótelep szocialista fantáziával megalkotott szürke kockái közé, ahol az ötödik emeleten a „magyarból jött vendég” még tyúkokkal is találkozhatott.

A nagynénivel és a velem egykorú unokatestvéreimmel lementem a közeli téglatömb elé kenyérért, ahol már sorban álltak és várakoztak az emberek. Vártak, beszélgettek és nagyokat nevettek, vagy félszegen körbenéztek. A helyi gyermekek és én, a „magyarból jött”, vagy tizenöten összeverődtünk, szaladgáltunk, labdáztunk, bújócskáztunk a parkolóban vesztegelő, benzinre váró Daciák között. Rendezettebb külsejű vagy kócos gyermekek töltötték ott a téren az időt végtelenül önfeledt hangulatban. Szinte elrepült az a másfél óra, és csalódtam, amikor a megszerzett kenyérrel végre hazaindultunk az ötödik emeletre. Nagyon jó várakozás volt, amelyben örömöket éltem meg. A várakozásban megjelent az élet. Olyan élet, amelynek színe átütött a sok szürke kockán.

Úgy érzem, hogy Krisztus újraeljövetelének várása éppen erről szól. Az emberiség érzelmileg egyre szürkébb jóléti világán átüt a hívő ember életszeretetének, bizalmának, Gondviselésbe vetett hitének sokszínűsége. Rettenetes dolgok történnek a világban. A család, a házasság, a gyermeknevelés, a tisztességes munka, a teremtettség rendje és tisztelete sok-sok támadást él meg, miközben rettegett hatalmasságok formálják világunkat. Annak idején Kolozsváron biztosan nagyon sok félelemben élő ember élt, miközben mi gyermekként önfeledten játszottunk a kenyérért való sorban állás alatt.

Ma is nagyon sok keresztyénnek kell félnie a körülöttük gomolygó gonosz erők és hatalmak miatt. Bizony, ebben a világban éppen arra az adventre van szükség, amelyet a Heidelbergi Káté bölcs és időszerű 52. kérdés-felelete tanít: „Miféle vigasztalásod van abból, hogy Krisztus eljön ítélni élőket és holtakat? Az, hogy minden háborúságom és üldöztetésem közepette fölemelt fővel várom a mennyből azt a bírót, aki azelőtt értem Isten ítélőszéke előtt állt, és rólam minden kárhoztatást elvett; hogy ő minden ellenségét, akik nekem is ellenségeim, örök kárhozatra veti, engem pedig az ő többi választottaival együtt a mennyei örömbe és dicsőségbe önmagához átvisz.”

Valamikor az egyház is félelmetes ítélőbírónak tüntette fel az Istent, hogy az utolsó ítélettől való félelem átitassa a vallási életet és templomba hajtsa az embereket. Kálvin hatására a Káté-feleletben egészséges istenkép jelenik meg, hiszen „máshová helyezi a hangsúlyt, mert a rettegett ítélőbíró alakja helyett a mi védőügyvédünk vonásai erősödnek fel” (Fekete Károly: A Heidelbergi Káté magyarázata). Mennyire szép és vigasztaló az, amit hitvallásunk elénk tár: fölemelt fővel, azaz élettel telve, boldogan, bátran várni azt a bírót, azaz Jézus Krisztust, aki azelőtt értem, miattam és helyettem Isten ítélőszéke előtt állt. Már itt, ebben az életben boldogan ölel át, vigasztal, bátorít és megerősít. A keresztyénség türelmesen és élettel telve várja Krisztus újraeljövetelét. Várakozásunkban a legszebb bizonyságtételünk nem is lehet más, mint az eljövendő Krisztus várásából fakadó, az istentelen és rideg szürkeségben megmutatott, színes, hittel átitatott életöröm, amelyhez Júdás levele egyszerű és mégis nagyszerű útmutatása így hangzik: „Tartsátok meg magatokat Isten szeretetében, várva a mi Urunk Jézus Krisztusnak irgalmát az örök életre.” (Júd 21)

Pálinkás Gyula, fotó: archívum

A szerző Milota és Uszka lelkipásztora. A cikk megjelent a Reformátusok Lapjában.