Iskolapélda szeretetből

2019. december 07., szombat

Fényárban úsznak az általános iskola folyosói Göncruszkán. Pedagógusok és gyerekek együtt készülnek a karácsonyra ott, ahol még a tornatermet is a Miatyánk szövege díszíti. Az ünnepi világítást januárban leszedik, azonban a fény megmarad. Az abaúji kis falut ugyanis az elmúlt években teljesen újjáépítette az ott szolgáló lelkész házaspár. Sohajda Levente édesapjától örökölte a méhészetet, amelynek bevételéből felújították az iskolát, az óvodát, és rendbe tették a helyi templomot is. Tudatos ünnepvárásról, az Istenhez vezető utakról és a mélyszegénységben megszólaló karácsonyi örömhírről mesélt nekünk.

– Mennyi mézeskalács készül Göncruszkán az adventi időszakban?

– Az attól függ mennyi időnk és energiánk van, mézből ugyanis nincs hiány. Adventre készülünk, amiben nagy szerepe van a mézeskalácsnak, de a legfontosabb az, hogy felismerjük, hogy az advent minőségi idő, nem véletlenül csak egyszer adatik meg egy esztendőben. Így év végén mi is belekerülünk abba a verklibe, amibe mindenki ebben az országban, és ez nagyon könnyen elrabolja az adventi időt. Ezért nagyon fontos, hogy tudatosan készüljünk az ünnepre.

– Az ember azt gondolná, hogy egy ilyen kis faluban, itt Abaújban talán egy kicsit könnyebb megállni.

– Lehet, hogy ez sok faluban így van, mi ezt nem érezzük. Tizenöt évvel ezelőtt még valóban megélhettük azt, hogy a gazdálkodás intenzív időszaka után télen jött néhány feltöltődő, lazább hónap. A gyülekezetünknek azonban nagyon sok területen helyt kell állnia, így ma már csak akkor vannak ilyen elcsendesedő időszakok, ha mi megteremtjük magunknak.

– Hogyan tudják ezt megteremteni?

– Nagyon nagy előnyünk, hogy több intézménye is van a gyülekezetnek, így sokan napi szinten is együtt dolgozunk. Nagyon figyelünk egymásra, mivel én azt látom, hogy a legtöbb esetben, ha valamit jól akarunk csinálni, akkor túlterheljük magunkat. Fel kell ismerni, hogy hol van az a pont, amikor elveszítjük a lényeget azzal, hogy mi mindent “nagyon jól” akarunk megtenni. De ha nem éljük át újra meg újra a szabadítás érzését, mert mindig megakadályoz minket egy vita, egy félreértés, valamilyen bosszúság, amit hordozunk a szívünkben, akkor egy idő után elszigetelődünk egymástól. És ha a közösségen belül nemhogy testvérek nem leszünk, hanem kvázi idegenekké válunk, akkor ott valami elveszik az Isten országából.

– Itt a göncruszkai általános iskolában, ahol beszélgetünk, még délután 3 órakor is óriási a nyüzsgés. Hogyan lehet itt elcsendesedni? Meg lehet erre tanítani a gyerekeket?

– Ha megvan a területe annak, ahol megélhetik a nagy örömöt vagy az extázis-pillanatokat, akkor ugyanígy meg tudják élni a csend mélységét is. A reggeli áhítatokon, ahol csaknem kétszáz gyerek és pedagógus ül a földön egy teremben, általában egy pisszenés nincsen – és nem azért, mert fejen vágunk valakit, ha megszólal, hanem azért, mert abban a pillanatban oda tudunk figyelni arra, ami éppen ott történik abban a csendben, énekben vagy igei megszólalásban.

– Ebben az iskolában a gyerekek kapnak egy üzenetet az adventről, a karácsonyról. Hazaviszik ezeket?

– Megkérjük a gyerekeket, hogy a héten legalább háromszor imádkozzanak otthon a szüleikért, és próbálják meg ezt velük együtt tenni. Nagyon komoly küldöttek, kis angyalok ezek a gyerekek, mert hazamennek és azt mondják, hogy „anya, apa, én most értetek akarok imádkozni”. Lehet, hogy nem sikerül mindenkinek, sőt, valószínűleg a nagy többségnek nem jön össze. De elég, ha csak néhány családban elindul. Ha odáig eljuttatunk egy gyereket, hogy megismeri az imádság útját, akkor valójában elértünk mindent. Nem mindegy persze az sem, hogy hányas magyarból meg matekból, de az emberré válás útján a leghatalmasabb lépést meg tudta tenni, mert tudja, hogy van út az élő Istenhez.

– Vannak arra példák, hogy ez az út a gyerekeken keresztül vezet a családokhoz?

– Nagyon sok. A mi gyülekezetünk nyolcvan fős, és ebben az évben lett tizenöt konfirmandusunk. Ilyen Göncruszkán 1954 óta nem történt. Ebből a tizenöt konfirmandusból hat vagy hét tízéves kora körül keresztelkedett meg. Tehát nem olyan családból jön, ahol elvárják, hogy konfirmáljon, mert például csak akkor kapja meg az áhított tabletet. Nincs ilyen motiváció a háttérben, hanem ezek a fiatalok maguk döntenek arról, hogy ők szeretnének a konfirmáció útjára rálépni, ami nem kötelező, ráadásul nem is könnyű, mert nálunk a kátét kívülről meg kell tanulni. Ehhez kell egy kereső nyitottság, amihez a kamaszkor nagyon jó, mert ez az az időszak, amikor mindent megkérdőjeleznek. A konfirmált gyerekeinknek pedig a nagyobb része itt marad a gyülekezetben, és csak a kisebbik része megy el. Korábban ez fordítva volt. De ahhoz, hogy ők megérintődjenek, kell nyitottság és befogadókészség a közösség részéről is, el kell fogadni, hogy valaki raszta hajjal vagy szakadt farmerben jön. Fontos az is, hogy ezek a fiatalok megtalálják a maguk feladatát a gyülekezeten belül. Például ahol most ülünk, ezeket a burkolatokat mind az ifisekkel csináltuk a nyáron.

– Hogyan készülnek karácsonyra?

– Van egy nagyon szép programunk így adventben, amit egy lelkész kollégám indított, az a neve, hogy Fordítsd oda a másik orcádat. Ez egy kifejezetten férfiaknak szóló kör, amely egy thai boxos tréninggel kezdődik és amikor már elfáradunk, és mindenki lerogyott a földre, akkor indul a bibliakör. Ez most adventben egy apa-fia program. Ennek pedig van egy nagyon szép üzenete a generációknak az együttéléséről, az apa szerep felelősségéről, a fiúságnak a felismeréséről. Itt olyan dolgok történnek velünk, akár fizikailag egy-egy váratlan ütés után, akár lélektanilag, amikor felismerünk valamit a saját gyermekünk megszólalásán keresztül.

– Mi a helyzet a lányokkal? Ők meg gyúrhatják a bejglit?

– Nem, nekik is van külön körük. De épp most sütöttünk adventi kenyeret az új kemencénkben. A gyerekek dagasztottak, sokan vannak a gyülekezetből, akik pontosan tudják, hogy milyen lisztet kell használni, mitől lesz finom a kenyér. Ezek a programok mind-mind arra vezetnek, hogy az advent nem egy passzív várakozás. Nem várhatjuk azt, hogy valaki majd tesz velünk valamit. Az advent sokkal inkább egy belső készenlét, amire Jézus hívja a tanítványait, hogy imádságos lélekkel virrasszanak ebben a várakozásban – abban az aktivitásban, amiben egyszerre van Isten felé és egymás felé fordulás. Ebből pedig valami nagy közös öröm születik.

Sajátos életforma

Sokszor mondják, hogy a parókia falai üvegből vannak, Sohajda Levente szerint református lelkésznek lenni nagyon sajátságos életforma, aminek az ember vagy tud örülni, és akkor boldog élete van, vagy ha nem tud, akkor nem kell csinálni, de nagyon-nagyon boldogító azok számára, akik erre vannak elhívva. „Én reggel 6 órakor kinyitom a parókia kapuját, és este 11-kor bezárom, ha nem felejtem el – meséli. – Ez egy szimbólum, hogy bárki bármikor bejöhet, és valakit fog ott találni, akivel tud beszélgetni, együtt tud imádkozni." Mint mondja, nem szeretne olyan parókián lakni, ahova nem járhat be a gyülekezet. Náluk még „nyílt nap" is van, amikor bemehet a száznyolcvan gyerek, és ott „randalírozhatnak", mert szeretné, ha tudnák, hogy „ez nem az én házam, csak most éppen én lakom itt a családommal. De ez a gyülekezetnek a tere, azért épült, hogy itt az Isten országát szolgáljuk együtt."

– Tizenöt éve szolgál itt Göncruszkán. Melyik az a karácsonyi emléke, amire a legszívesebben gondol vissza?

– Minden egyes karácsony, ahol karácsony születik, például egy istentiszteleten, az feledhetetlen marad számomra. Nem gondolom azt, hogy minden egyes alkalmon, amit itt a templomban tartunk, valódi istentisztelet tud lenni, mert ahhoz nagyon sok minden kell. Az Úr kétségtelenül meg akar érkezni, de az hogy mi hogyan vagyunk ott gyülekezetként, mennyire vagyunk nyitottak rá, az egy másik kérdés. Igazán azok a karácsonyok emlékezetesek nekem, ahol olyan pillanatok születtek, amelyekben családok egymásra találtak. Amikor van megbékélés anyós és meny között, vagy fiatal kamasz lány és édesapa között. Nekem nem az a nagy dolog, amikor eljönnek kétszázan istentiszteletre, hanem amikor ezek a kis személyes ajándékok ott megszületnek. De rossz példát is tudok mondani. Van egy hagyományunk, hogy minden gyerek, aki eljön a templomba, szépen becsomagolt ajándékot kap. Göncruszkán nagyon magas a nevelőszülős gyerekek száma, a keresztyén közösségeknek pedig komoly felelőssége, hogy minden eszközzel hirdesse azt az üzenetet, hogy Isten valóban megajándékozta az ő egyszülött fiával a világot és minden ember potenciális megajándékozott. Ennek a szimbóluma az ajándékozás. Ezért nálunk nagyon gyönyörűen fel van díszítve a fa, alatta a sok ajándékcsomag, amit az istentisztelet végén odaadunk a gyerekeknek. Ugyanezt Vilmányban is szerettük volna megvalósítani, ahol nagy a mélyszegénység. Elmentünk oda, és amikor a buszból elkezdtük kiszedni a csomagokat, akkor egyszeriben megrohant minket egy nyolcvan fős tömeg, körülvették a mikrobuszt, és majdnem felborították. Ott úgy éreztem, hogy valami végzetesen elveszett. Olyan szinten bélyegezett meg engem is lelkileg, hogy nagyon nehezen tudtam magamhoz térni azon az ünnepen. Mert megvan a háttere, hogy miért gondoljuk azt, hogy amit el tudunk venni, az a miénk. Mi tesszük ilyenné a világot, hogy még a karácsony sem lesz karácsony.

– A mélyszegénységben élő családoknál milyen a karácsony?

– Sokszor szebb, mint azoknál, akik nincsenek olyan nehéz helyzetben. Ez mindig embertől és családtól függ, a mélyszegénység önmagában nem akadálya a szeretetnek. Sőt, azt is látjuk, nem akadálya az egymás felé fordulásnak és az Isten felé fordulásának sem. Van, hogy még segíteni is tudja azt az érzést, hogy „igen Uram, lehet, hogy ma csak annyi kenyerünk van, amennyit megeszünk, de ez tőled van”. Egy jómódú család számára ez nagyon nehéz beismerés. Nekik könnyű csak önmagukkal foglalkozniuk, senkitől nem várni semmit és senkit, ez az adventi időszakukat is meghatározza. Ugyanakkor az ünnep egy mélyszegénységi környezetben gyakran csúszik oda, hogy legyen alkohol, meg drog vagy tabletta. Ez pedig megmérgezi az egészet.

– Ez ellen mit tudnak tenni?

– Hirdetjük az igét, ez a legfontosabb. Nem hiszek abban, hogy más itt változást tud hozni, mint az Isten fia. Lehet próbálkozni különböző programokkal, de ezek olyanok, mint a smink. A ráncokat el tudom tüntetni ideig-óráig, de alapvetően az ember élete Krisztus megváltása nélkül nem változik meg. Ő viszont változást hozott, és erre tudunk hagyatkozni. Ha pedig ez egy pedagógust megindít arra, hogy jobban odafigyeljen egy gyerekre, mert őt erre hívta Isten, akkor az ő pedagógiai munkájában már ott van a változást hozó Megváltó. Ugyanígy egy lelkipásztornál is. Annak ellenére, hogy felborítják, szétrabolják a buszt, mégsem adom fel, nem megyek el Budapestre vagy Timbuktuba lelkipásztornak, hanem itt maradok, és próbálom újra meg újra máshonnan, máshogyan. Mert ha a változást hozó Megváltó itt akar lenni, akkor nekem is itt kell lennem. Nygugalmam van afelől, hogy erre hívott el, itt akar látni, itt akar megáldani, itt akar a mélységekből kivonni, talpra állítani, itt akar nevetni meg sírni látni. És ez nekem bőven elegendő.

Bencze Zsófia, fotó: Somorjai Balázs

Istent keresem

2Móz 17

„Miért perlekedtek velem? Miért kísértitek az Urat?” tovább >


Új fordítású Biblia / Károli-Biblia / Hitvallásaink