Csípős hideg, dér és tejfehér köd kísér minket hajnal óta, már attól átfagyunk, hogy a kocsitól elsétálunk a nagytemplomi gyülekezet Reménysugár Hajléktalanok Nappali Melegedőjének kapujáig – már ez a néhány méter is jó lecke arról, milyen lehet az utcán tölteni egy téli éjszakát. Annyi azonban biztos, hogy az intézménynek hála a krízisidőszakban – novembertől áprilisig – több mint 28 utcára kényszerült ember meleg szálláson hajthatja álomra a fejét.

„Ez egy jó hely”

Köztük azok, akik megérkezésünkkor épp reggelijüket fogyasztják a melegedő közösségi helységében – nekik Simon Judit intézményvezető mutat be bennünket. Mi is helyet foglalunk az asztalnál, hogy jobban megismerjük az ellátottakat. Egy csendes hölgyről, Valériáról például hamar kiderül, hogy egy ismerősén keresztül jutott el a Reménysugárba. Nem volt hol laknia, egy ideig ismerősöknél „húzta meg magát”, de onnan is távoznia kellett. „Nem értettük meg egymást a férjemmel, elvált tőlem, ott maradt apósom lakásában, nekem pedig nem volt hova mennem. Sokáig az utcán aludtam, tavaly télen is. De itt lenni szeretek, most is bent aludtam, ez egy jó hely” – teszi hozzá.

Hasonló utat járt be András is, aki egy örökösödési folyamat miatt veszítette el otthonát, tavaly ősz óta rendszeres látogató a melegedőben. Úgy tűnik, egy újabb örökösödési ügy miatt hamarosan lakáshoz juthat, azt mondja, a hajléktalanná válást útkeresése egyik állomásának érzi. Szintén Andrásnak hívnak egy idősebb urat, aki a reggeli végeztével kapcsolódik be beszélgetésünkbe. Kérdésünkre elmeséli: hosszú évekkel ezelőtt veszítette el otthonát, a tulajdonosok eladták, ő pedig feleségével nem tudott hova menni. Évtizedekig dolgozott kereskedőként, azonban egy kétezres évek eleji leépítésnél elvesztette munkáját is, nyugdíjazásáig közfoglalkoztatottént tudott elhelyezkedni.

„Nekem már senkim sincs, csak az itteni barátaim. Meghaltak a szüleim, a rokonaim és a feleségem is, ezért a karácsonyt itt töltöm majd” – teszi hozzá, mégsincs a hangjában elkeseredés. Azt is megtudjuk, hogy a nyugdíjából egy közeli hajléktalanszállón fizet szobát, ott lakik, de napközben átjön a Reménysugárba. „Szeretem a programokat és a beszélgetéseket. A lelkész úr már többször mondta, hogy megkeresztelne, de szerintem én pogány vagyok” – mosolyodik el, mégis be kell fejezzük a beszélgetést, hogy az áhítatra készülve átolvashassa az énekeket.

Egy átlagos nap

Ameddig az ellátottak a karácsonyi ünnepségre készülnek, megérkezik Dancsó Zoltán, az intézmény lelkipásztora, aki az úrvacsorára szánt kenyér felszeletélese közben is szakít ránk időt. „A mai nap mozgalmasságában átlagos, mégis különleges, mert karácsonyi ünnepségünkre műsorral készültek az ellátottjaink és utána felavatjuk az udvaron épült filagóriát” – tájékoztat. A kerti, fedett épület Varga Péter ügyvéd adományából készült el, a téli időszakban is helyet kínál az egyéni beszélgetésekhez, amikor pedig beköszönt a tavasz, lelki alkalmak, bibliaórák és áhítatok helyszínéül is szolgál majd.

Eddig az ilyen alkalmaknak egész évben az intézmény közösségi helysége adott otthont, ahol a lelkipásztor minden délelőtt tart áhítatot, hétfőnként pedig filmklubot szervez. Olyan elgondolkodtató alkotásokat szoktak megnézni, amikről utána kedden tudnak beszélgetni. Minden héten van dicsőítő alkalom, bibliaóra, imaközösség, istentisztelet és kéthetente pénteken „morzsaszedegetés”: „Ilyenkor arról beszélgetünk, mi történt az elmúlt időszakban. Jó látni, mennyit tud változni az életünk egy-két hét vagy egy hónap alatt.”

Ezek a beszélgetések sokat segítenek a fejlődésben és a továbblépésben – a közelmúltban hat ellátott is munkához és lakhatáshoz jutott. Jó a kapcsolat a város ellátórendszerével és már szervezetekkel, ennek hála van arra lehetőség, hogy azok, akik szeretnének fejlődni és visszakerülni a munkaerőpiacra, beköltözzenek egy közeli lakásba: ott ketten-hárman laknak egy szobában, napközben dolgoznak, újra önfenntartó módon élhetnek.

Van kiben hinni

A Reménysugár az év nagy részében nappali melegedőként működik, hatvan embert fogadhatnak egyszerre. Azt már Simon Judit mondja el, hogy beléptetőrendszeren keresztül juthat be valaki az intézménybe, szondáztatás után regisztrálhat, majd ebédjegyet kap és elmehet fürdeni, emellett mosásra is van lehetőség. „Különböző adományoknak köszönhetően ruhabörzéket is tudunk tartani, így könnyebben téliesíthetik viseletüket” – teszi hozzá.

A hidegebb hónapokban éjjeli menedékként is működik az intézmény, esténként huszonnyolcan alhatnak bent, de az új szabályozás miatt a krízisidőszakban akár ennél többen is. A közösségi tér alakul át estére hálóteremmé, az asztal helyére matracok kerülnek, ezeken alszanak a férfiak, a nők pedig egy másik szobában, ami nyaranta számítógép-teremként működik. „A törvény módosulásával hosszabb lett a nyitvatartásunk és a munkaidőnk is növekedett, de hamar hozzászoktunk, így hatékonyabb lehet az ellátásunk” – fogalmaz az intézményvezető.

Simon Judit büszke rá, hogy munkatársai is elhivatottak és lelkesek, mint mondja, a keresztyén lelkület meglátszik a munkán. „Hivatalosan hétfőnként van fogadóórám, de bármikor jöhetnek hozzám beszélgetni az ellátottak, ahogy a kollégákhoz is” – hangsúlyozza. A legnagyobb nehézséget az alkoholproblémákkal küzdők, a szenvedélybetegek és a pszichiátriai betegek fogadása jelenti, de a komoly kihívások ellenére is örömmel dolgoznak minden nap. „Ezt a munkát elhívásnak érzem, motivál, hogy akit még hajléktalansága elején elérünk, annak nagyobb eséllyel tudunk segíteni – teszi hozzá. – Megpróbáljuk azt az alapot beépíteni az életükbe, amit mi is kaptunk az Úristentől: azt, hogy van kiben hinni.”

Emberség alapján van közünk egymáshoz

A karácsonyi ünnepségen Fekete Károly tiszántúli püspök és Vad Zsigmond debreceni esperes is részt vesz, a Nagytemplom mindenkori lelkészeinek ugyanis fontos a Reménysugár, hiszen a 2009-ben létrehozott intézmény az egyházközséghez tartozik, korábban a gyülekezet ifjúsága szervezett szolgálatot az utcán élők között.

„A szegénység okozója nem Isten. Az ember úgy bánik a másik emberrel, hogy az lesüllyedéshez vagy elszegényedéshez vezet” – válaszolja a püspök arra a kérdésre, mit kezdhetünk keresztyénként azzal, hogy Jézus elmondta: a szegények mindig velünk lesznek. Fekete Károly szerint az emberi természet valóságához tartozik, hogy a másikon keresztüllépve akar boldogulni, ez pedig fájdalmas helyzetekbe taszíthat.

„Ameddig el nem jön Isten országa, addig ezzel a természettel kell élnünk, de meg kell tanulunk odafigyelni egymásra – emlékeztet az egyházvezető. – A szegényebb embertársaink olyanok, mint mi, az emberség alapján van közünk egymáshoz és nem titulusok, beosztás vagy pénztárca alapján. Akkor tudunk jól segíteni, ha meglátjuk azt a közös nevezőt. És ebben az is benne van, hogy nem hagyhatjuk őket hátra, embertelen körülmények között.”

Minden egyes emberhez

A püspök hasonló gondolatokat hoz az áhítaton résztvevők elé is: Jézus megszületésével kapcsolatban azt hangsúlyozza, valóban Üdvözítő jött a Földre, nem pedig egy újabb, rettegett uralkodó – és nem is egy tehetetlen gyermek. „Hajlamosak vagyunk szétválasztani a lenti és a fenti világot: lent vannak a mai Augustusok, akik rendeleteket írnak, összeírásról döntenek és mi, kisemberek, akik tudjuk, mit jelent éjsötétben élni és félni.″

„Bár ne ismernénk ennyire ezt a világot” – fogalmaz. Ezzel szemben van képünk a fenti világról is, Isten dicsősége azonban már távolinak tűnik – de Jézusban ez a kettő talált egymásra. „Az igazi összeköttetés az égből induló és a Golgotán a földi világgal találkozó kereszt lett. Amikor Isten a legnagyobbat adja nekünk, azt mindenkihez el akarja juttatni. Mindenkihez” – hangsúlyozza Fekete Károly.

Mindent vagy semmit?

„Újjá így teremtesz, sebem ápolod. Boldogság, hogy itt van otthonom…” – a különleges alkalom közös úrvacsoravétellel ér véget, mely alatt az ellátottak ifjúsági énekeket énekelnek. Olyanokat, amiket gyülekezeteinkben ritkán hallunk szomorkás szövegeik miatt.

„Az éneklés kétszeres imádság, ezt ők is tudják, szeretnek énekelni. Nagyon szeretik a »Sokszor érzem, összeroskadok« kezdetű dalt is, ami számukra olyan mint egy himnusz – magyarázza az áhítat után Dancsó Zoltán. – Valóban sokszor roskadtak össze a kríziseikben, de amikor ezt éneklik, maguknak is bizonyságot tesznek arról, hogy a mélységben is bíznak Istenben.”

Dancsó Zoltán ennyi feladat mellett is azt mondja, ez a természetes, erre szól az elhívása. „Mindig fontos, hogy a szociális szférában dolgozók időről időre átgondoljak, mennyire érzik hivatásuknak a szolgálatukat. Én például az új törvényt is el tudom fogadni, hiába több a munka, így még mindig jobb, mintha azon aggónék, hogy egy ellátottunk megfagy-e reggelre a városban” – teszi hozzá.

A lelkipásztor azt is elmondja, mára már sokaknak a Reménysugár lett az otthona, ide tartoznak koruk vagy szellemi állapotuk miatt – mégis mindig óriási öröm, ha valaki tovább tud lépni: „Búcsúzáskor mindig egy Bibliát adok nekik, hogy bármikor fellapozhassák. Ha engem elfelejtenek, nem veszítenek semmit, de szeretném, hogy emlékezzenek rá: ha Istent felejtik el, mindent elveszítenek.”

Van nálunk nagyobb

Az intézmény dolgozóinak segítségével erre a „mindenre” talált rá Tamás is, aki már két éve visszajár a Reménysugárba, majdnem minden nap. A 42 éves férfi elmeséli, hogy több mint tíz éve vált el a feleségétől, majd külföldön próbált új életet kezdeni, de nem sikerült. „Mindig szegények voltunk a feleségemmel, aztán el is dorbézoltuk a lakást, a válás után pedig büszkeségből nem mentem barátokhoz” – mondja.  

„Külföldön lakásfoglaló voltam, ott más a szabályozás. Az itthoni, új törvény sok szempontból elfogadható – értem én, nem akarják, hogy valaki egy aluljáróban éljen és teljesen elhagyja magát –, de valahogy embertelennek érzem, hogy a rendőrök igazoltathatnak és be is börtönözhetnek. Így is nagyon nehéz” – teszi hozzá.

Tamás egészségügyi gondokkal is küszködik, ez is megnehezíti a munkaerőpiacra való visszakerülését, mégis felidéz egy emléket arról, amikor Spanyolországban járva, egy szakadék felett megérintette „valami nála nagyobb”.

„Mióta ide járok, felszabadít a hit, azt hiszem, most már református vagyok. Előtte loptam, italoztam és füveztem, de megváltoztam” – vallja meg őszintén és azt is hozzáteszi: „Van, aki Istent hibáztatja helyzetéért, de ha hagyja, hogy Ő megérintse, meglátszik a megbánása – velem is ez történt. Mi tettünk azért, hogy ilyen helyzetbe kerüljünk, de itt van segítség, a lelkipásztor úr is olyan, mintha az apánk lenne.”

Ezzel a lelkülettel készülnek a karácsonyra is, ami az intézményben minden évben meghitt és családias alkalom. „A legnagyobb szeretetben szokott telni az ünnep. Ez sokszor hiányzik nekünk, viszont a sorstársak és a dolgozók között megtaláljuk, itt foglalkoznak a lelkünkkel is. De ez a hangulat nemcsak karácsonykor ilyen ám, hanem az év minden napján” – mosolyodik el a férfi.

Epilógus

Mindenkinek van története, ami sok esetben tragikus és fájdalmas. Talán könnyebb azt mondani valakiről, hogy megérdemli sorsát, amikor rosszul döntött vagy függő lett – de nem pont arra tanít keresztyénségünk, hogy Krisztus minden egyes nap új lehetőséget ad? Kik vagyunk hát akkor mi, hogy ezt elvegyük a másiktól? Valószínűleg nincs jó recept vagy tökéletes megoldás erre a helyzetre, nagyobb ez nálunk. De idén karácsonykor arra szeretnék kérni minden kedves olvasót, hogy a fényekre vagy a díszekre tekintve mondjon el egy imát az utcára kényszerült testvéreinkért. És arra, hogy ma, holnap vagy bármikor a jövő évben, amikor útja során egy hajléktalan embert lát, ne félre tekintsen, hanem felfelé.

Farkas Zsuzsanna, fotó: Kalocsai Richárd