Fekete Lajosné Julianna születésétől kezdve hitben nevelkedett. Heten voltak testvérek, családja katolikus volt, így ő is ezt a vallást örökölte és gyakorolta, egészen a házasságkötéséig. Julika a vasúttársaságnál dolgozott, itt ismerkedett meg férjével, akinek édesapja református lelkészként szolgált Csarodán és Tákoson.
Váratlan tragédia
„Amikor összekötöttük az életünket, számomra természetes volt, hogy nekem kell váltani. Így lettem református” – mondja Julika. Tégláson éltek az édesanyjánál, kislányuk, Tímea még csak háromhónapos volt, amikor egy csütörtökön elutaztak Csarodára. Pénteken egyházlátogatás volt a gyülekezetben, férje itt segített az édesapjának. Másnap viszont már dolgoznia kellett, így ő még késő este vonattal visszaindult Téglásra. „Nagyon fáradt volt, mert amikor csütörtökön elutaztunk Csarodára, előtte való éjszaka szolgálatban volt. A három hónapos pici gyereknek pedig új volt a hely, így nem sokat pihentünk azon az éjjelen. A férjem elaludt hazafelé a vonaton, és Téglás helyett a következő településen, Újfehértón szállt le, és a síneken indult el hazafelé. Észrevette ugyan a szembe jövő vonatot, valószínűleg el is lépett előle, de a szele elsodorta. Az esésnél beütötte a fejét, ebbe halt bele” – idézi fel a történteket Julika.
A kérdésre, hogyan tudta feldolgozni férje halálát, a válasz egyszerű: nagyon nehéz volt, a temetésig el se hitte, hogy ez tényleg megtörtént. A szertartásra nem is nagyon emlékszik, mert nyugtatót kapott, amit még utána nagyon sokáig kellett szednie.
Új életet kezdeni
A férjével sokat beszéltek a Bibliáról, a hitről, Istenről, Julika tudta, hogy félt a haláltól. Hosszú ideig nem tudott belenyugodni abba, mit érezhetett a férje, amikor meghalt. Az Úr kegyelmének érzi, hogy egy éjszaka álmában látta a férjét, aki azt mondta neki, hogy ne féljen és ne idegeskedjen, mert semmit nem érzett, szinte átrepült az egyik életből a másikba. Ez hozott számára megnyugvást.
A tragédia után Csarodán élt három évig a picivel, azután hazaköltözött Téglásra, és újra dolgozni kezdett. Nyolc évig volt özvegy. A jelenlegi férje is református, három gyermekük született. Julika teljesen magától értetődőnek tartotta, hogy gyermekeit hitben nevelje, közülük ketten is a lelkészi pályát választották. A kérdésre, hogyan segítette a Biblia, az Ige a gyermekek hitbéli nevelésében, a válasz egyértelmű. „El sem tudtam volna képzelni másképp. A családunkban mindig természetes volt, hogy imádkozunk és templomba járunk” – mondja.
Az Úr vezet
Julika jelenleg is a téglási református gyülekezet tevékeny tagja. Igaz, amióta a lánya lelkész, az ünnepeket Sárrétudvariban tölti, ahol Tímea szolgál. Mert mint mondja, ezeken az alkalmakon a lánya feladata a lelki, az övé pedig a testi táplálék biztosítása. Julika arról is beszél, hogy ő mindig gondolt ebből a szempontból a saját lelkészére is. Amíg az ünnepeket otthon töltötte, mindig vitt egy kis ennivalót a tiszteletes asszonynak. Az apósa révén tudta, hogy ilyenkor sokszor épp csak annyi ideje van a lelkipásztornak a szolgálatok között, hogy gyorsan bekapjon valamit, főzni ilyenkor nincs idő.
Az Úr munkájáról eddigi életében Julika azt mondja: Ő vezet, ő mutatja az utat, és egy negatív esemény vagy rossz dolog is értelmet nyer később. Voltak persze mélységek az életemben, de végül mindig köszönetet tudtam mondani a Teremtőnek az életemért. Mindig kiemelt a mélységekből. Ha bánat vagy ha öröm ér, az az első, hogy összekulcsolom a kezemet.
Hit, remény, szeretet. Ez a három a legnehezebb helyzetekben is mentőövet jelent azoknak, akik igaz hittel, életüket teljesen az Úr kezébe adva élik a mindennapokat. Mert a Teremtő nem könnyű utat ígért az övéinek, hanem azt, hogy mindennap fogja a kezüket.
Komorné Csernáth Erzsébet / Reformátusok Lapja
Nem találod a kiutat? Megmutatjuk. Józanodnál? Segítünk. Magadra maradtál? Veled vagyunk. Valódi kapcsolatokra vágysz? Közösségbe várunk.