„ne félj magadhoz venni…” (Mt 1:20)

Az ünnep a fényképek ideje is. Régi, családi albumok kerülnek le a polcról. Elhalványult, egykor nagyon is eleven alakok foglalnak helyet a szófán. Családi kör. Csupasz lubickolós, homokozói perpatvar a billentős autóért, furcsa, hosszú haj, igen ciki trapéznadrággal. Aztán jönnek a büszkeségek, motorkerékpár, asszony, ház, gyerekek. S végül az ünnepi karácsonyfás, terített asztalos. Ha nem is teljesen tisztán, de látni, akik épp ott voltak. Képben vannak, a történet részesei. Szerencsés vagy, ha rákerültél, s hagytak, hogy a többiekkel együtt barnulj be.

Az angyal épp itt menti meg a „szentcsalád szelfit”. József azt fontolgatja, hogy miként bocsássa el magától Máriát, mert kitűnt, hogy áldott állapotban van. A közös kép veszélybe került.  Egymás mellett a helyük, a történetük azonos irányba halad. Sőt igazából most kezdődik. Mennyi minden fenyegetheti az ünnepi képünket, ha hagyjuk magunkat a látszat alapján félrevezetni?

Szokásainkon tükröződik ennek a terhe. Folyamatosan hitelesíttetjük döntéseinket, akcióinkat, grimaszainkat, nasiainkat, pasiainkat. 2013-as év ifjúsági szava a szelfi volt. Még abban az évben került kameravégre, ahogy Mandela temetésén a nagyhatalmak vezetői, élükön Obamával, szelfiznek. A WhoSay Magazin rendszeresen összegyűjti és közzéteszi a hírességek legjobb önportréit. Az Instagram alkalmazást kimondottan azért hozták létre, hogy akár szavak nélkül is elmondhassuk, mi történik velünk. A megörökítés egykor a jelentős pillanatokról szólt. Most, mintha a képüzenettel akarnák aláhúzni, súlyozni az életeseményeinket.

A digitális festővásznunk témái között különösen kedves a szelfi, régies kifejezéssel élve önarckép. Annyiban fejlődött a korral, hogy nem a hall falára, a vitrinbe, vagy az éjjeliszekrényre kerülnek a becses alkotások, hanem egy közösségi oldal üzenőfalán szikkadnak és várják ítészeiket. Pimaszul belenézünk a világba. Ünnepeljük magunkat, létezésünket, egónkat. „Vagyok, aki vagyok.” – szinte isteni magasságokba törve bálványozzuk magunkat. E mögött azonban egy erősebb félsz húzódik meg. Míg Châtilloni Rajnald a Mennyei Királyság c. filmben büszkén vállalta, hogy nem egy szent: „Vagyok, ami vagyok. Mert kell egy ilyen is.” Addig mi bizonytalanul feszegetjük a kérdést: „Valóban kellek?” A biztonság kedvéért még alakítunk is a hatáson kicsit, hogy biztos átmenjen a szűrőn. Az üzenetünknek célba kell érnie, szimpátiát, tetszést, sikert kell aratnia, ahogy egy hódítóhoz illik. Ehhez persze kellékeket, tereptárgyakat, statisztákat alkalmazunk, amik lehetnek egy világmárka terméke, a világörökség része vagy esetleg egy világsztár. A lényeg, hogy világhódításunkat tökéjre vigyük. 

 A Szentcsaládról készített képhez nemcsak Józsefre, Máriára és a kis Jézusra van szükség. Az angyal meggyőzi Józsefet, hogy Mária nem csak az ő választottja, hanem az Istené is. A földi célok mellett, a családalapításon túl, van itt valami, ami nagyobb, egyetemesebb. Azon a bizonyos éjszakán, a képen ott lesznek még mások is. Olyan emberek, akik a történet részeseivé válnak. Nem divatból, kedvtelésből, heccből, hanem belső indíttatásból. A pásztorok és a napkeleti bölcsek látni és hódolni akarnak. Nem megdicsőülni, hanem dicsőíteni.

Ha csak a jelen képei lennének tőlünk veszélyben. Pózolunk a Clock Tower előtt, megöleljük a Riói Krisztus szobrot, de mindez nem elég, már a múlt átírásán, meghekkelésén dolgozunk. Olivia Muus online múzeumában a híres festmények, történelmi portrék kapnak új értelmezést azzal, hogy egy mobilt tartó kéz került rájuk. S ki tudja valamelyik karácsonyon nem lesz-e trendi a betlehemes szelfi? De azt hiszem, hogy egy jól sikerült karácsonyi képre mégiscsak van esélyünk, akár egy szentcsalád szelfire is. Ott lehetünk, s Ők, akik nélkül nem lennénk a napokban semmik, nemhogy ünneplő sokadalom, ott lehetnek. Nem csak a néhányak, akikről a House of Cards sorozat nyitóepizódjában Francis Underwood, az elnök beiktatásán nyilatkozik: „Az elhelyezkedés számít. (Location, location, location.) Minél közelebb vagy a központhoz, annál többet érsz.”

Honnan tudod, hogy rajta vagy a képen? A szelfi az arc bibliája. Mennyi minden ott lappang a vonásainkban, ahogy a sorok közötti olvasat a mondanivaló többletét, úgy a ráncok és gödröcskék, él harmóniák és metsző disszonanciák a sors velejét tükrözik. József kétségei, Mária félelmei, a pásztorok meghatottsága, a bölcsek öröme és a gyermek ártatlansága mind ott tündököl a szentcsalád szelfin.

A mi arcunk vajon az ünnepen miről beszél, meghatódottságról vagy közönyről, átélésről vagy kívülállásról? Az isteni képmás formálható, kész arra, hogy a fenti hangzat, a szívben növekvő hitmagonc arckifejezéssé váljon. Mózes arca az Istennel való beszéd után sugárzott, Jézus arca a megdicsőülés hegyén az imádság közben elváltozott, István arcát a Nagytanácsban ülők olyannak látták, mint egy angyalét. Miközben az ünnepben magadhoz veszed te is félelem nélkül, aki érted/miattad jött, a lárva állapot lemállik. Az evangélium fénye bevilágítja belsőd eldugott zugait, s az arcod önmaga ünnepi portréjává válik. Csak engedd Anna-Karin Palm csodaészlelését magadban is hatni: „könnyedén, lebegve aludt, mint egy végetlen vízi álomban, gyermekien, nem tudva hogyan lép be a táj az emberbe és hagyja testében néma képmását.”

Szalay László Pál