„Fiút fog szülni, te pedig majd Jézusnak nevezed, mert ő fogja megszabadítani népét bűneiből." (Mt 1,21)

1993-ban, az első oslói egyezmény idején született az a fotó, amelyen egy palesztin kisfiú kafijjával és egy zsidó kisfiú kipával a fején látható. Ölelik egymást. Egy elromlott világ háborgó időszakában van egy pont, ahol tetten érhető a mindenek feletti szeretet. Világhírűvé vált a kép. Aztán nem olyan régen olvastam egy cikket, miszerint e rendkívüli momentum nem valódi. A fotográfus két zsidó gyermeket kért meg, hogy hadd fényképezhesse le őket, miközben e két fejfedőt viselik. Ráolvashatom a kép készítőjének fejére, hogy csaló és hazugság mindaz, amit tett. Talán hajtotta a képpel járó anyagi és szakmai járulék, a honorárium és megbecsülés. De lehetséges – és én inkább erre szavazok –, hogy fel akart mutatni a háború közepette valami mást, valami kreálmányt, egy ideált, amelyet célul tűzhet ki a világ maga elé. Mindez már elvesztette relevanciáját. A kép ha­mis, beállított.

Néhány nappal ezelőtt karácsony szent ünnepének valóságán és szentségén elmélkedtünk. Egyik lelkésztársam mesélte, hogy kisfia jelezte édesanyjának: szereti a rakott krumplit, de jó lenne, ha a krumplit kihagyná belőle, mert úgy, hogy csak tojás és kolbász van benne, sokkal finomabb volna. Nagyot nevettem, és közben eszembe jutott a kép, amelyen semmi nem az, aminek látszik. Sem a két kisfiú, sem az ölelés, sem a béke ideálja.

Az angyal így szól: „ő fogja megszabadítani népét bűneiből." Ezzel a mai ember aligha tud mit kezdeni, hiszen nehéz valóságként érzékelnem saját elesettségemet, azt, hogy szükségem van arra az emberré lett Istenre, aki megszabadít bűneimből. De még ha sikerül is valamennyire magamévá tenni az angyali ígéretet, rájövök, hogy nem ez az egyetlen lehetőség. Hisz ahogy a fotográfus, úgy mi is tudunk valóságosnak tűnőt kreálni. Ezen valóságban pedig még az a lehetőségünk is megvan, hogy a rakott krumpliba ne kérjünk krumplit, mert az úgy nem finom. Kérdés, hogy ezt az ételt rakott krumplinak lehet-e még nevezni, másrészt, hogy nem leszünk e betegek ilyen nehéz ételtől...

Ha karácsonyunkban nem látjuk meg Krisztust, aki megszabadítja népét bűnéből, akkor látunk majd mást, mert az ember ilyen. Valamit látni akar benne, mert semmit nem szenvedhet, ami értelmetlen. Az ajándékozást, a családi vacsorát, a különböző rítusokat, amelyek közt talán ott van a szenteste, az istentisztelet, gyermekek szereplésével, kórusok éneklésével, tömeggel, levelező tagozatos egyháztagokkal, akik talán mégis érzik néhány pillanat erejéig, hogy kevés vigaszt ad a szokás. Ha Krisztus nincs benne az én szent ünneplésemben, akkor a lényeg veszett ki onnan. Ha őt nem találom benne, akkor találok mást, de mindez kommersz lesz, haszontalan, kreált. Így válik kreálmánnyá maga a karácsony, a béke és a szeretet, amelyet akarunk érezni, de nem nagyon tudunk.

Az angyal nem valamiféle sovány vigaszt akar nyújtani, hanem valódi ígéretet tesz. Nem alkalmit, és nem biztos, hogy úgy, azokkal az összetevőkkel, ahogy az ember kívánná, vagy neki jól esne, mégis: valódit, igazit, amely a világnak és benne neked a legjobb!

Kovács Tibor
Megjelent a Reformátusok Lapja legfrissebb számában.