Ünneplünk karácsonyt, csak még nem tudjuk, miből – ez volt a legáltalánosabb válasz, amit a vörösiszap-katasztrófa elszenvedői és az árvízkárosultak mondtak megkeresésünkre. Volt, aki nem is akart válaszolni, ő azt mondta, a mai napig felkavarják a történtek, nem szívesen beszél erről. Néhány család mégis beengedett minket otthonába.

Idén hazánkat két katasztrófa is sújtotta. Májusban számos patak, folyó áradása tett szó szerint nincstelenné családokat, majd októberben a vörösiszap mosta el emberek egész élete munkáját. A média minden formájában nyomon követhettük a történéseket: láthattunk sokkoló képeket, videókat, majd tudomást szerezhettünk az ország talán példátlannak mondható összefogásáról is, amikor egy emberként akart segíteni mindenki a rászorulókon. Aztán néhány héten belül mindkét tragédia „lecsengett”, volt fontosabb, volt újabb szenzáció, amiről lehetett írni.

E lap hasábjain is több ízben számoltunk már be a katasztrófákról, és kiemelten foglalkoztunk a Magyar Református Szeretetszolgálat (MRSZ) helyszínen nyújtott karitatív munkájával. Bár az ár levonult, és a lúgos iszap nagy részét is eltakarították már az érintett települések belterületéről, az élet még nem állt teljesen vissza a megszokott kerékvágásba.

Ezért útra keltünk és meglátogattunk néhány katasztrófát elszenvedett családot, hogy megkérdezzük tőlük, hogyan érzik most magukat, és hogyan tudnak így készülni a karácsonyra. 

Jelképes karácsony lesz az idei

Devecsernek az a része, amelyet a legsúlyosabban érintett a hömpölygő vörös massza, máig szinte lakatlan. Az utcák sötétek, közvilágítással csak elvétve találkozunk. S bár az út már tiszta, a falakon és a földön is látszik az iszap nyoma. Tízpercenként rendőrjárőr suhan el mellettünk, háromszori igazoltatás után már nem állítanak meg bennünket. A siralmas látványról, a kihalt utcákról Csernobil jut eszembe. Már vagy a harmadik utcában járunk, amikor megpillantok egy házat, ahonnan fény szűrődik ki: van, aki visszaköltözött. A ház fala az ablak vonaláig vérvörös, az ablakon világító, fenyőfa alakú ablakdísz. Odabent ünnepre készülnek.

Úgy, mint Horváth Ferenc, aki feleségével kényszerből Csabrendeken él albérletben. Otthonukat, amelyet éppen a tragédia előtt néhány héttel újítottak fel teljesen, lakhatatlanná tette az iszap. A kicsi albérlet konyhaasztalánál zavartan kínál minket hellyel a férfi, szabadkozik, most csak így és itt tud minket fogadni. A konyhában nincs mosogató, helyette egy széken tartott edényben mosogatnak. A konyhaasztalon karácsonyi motívumos abrosz, azt üljük körbe és hallgatjuk a férfi történetét. 

Ferenc otthon volt, amikor átszakadt a gát, térdig érő iszapban próbálta meg lovát menteni az istállóból, de az állat „beleszagolt az iszapba, és nem jött már ki” – meséli elcsukló hangon –, pár nappal később elpusztulva találták meg. A lovaskocsit viszont úgy elsodorta a hömpölygő ár, hogy a mai napig nem került elő. A ló után az autóját próbálta meg menteni, de az iszap gyorsabb volt: sodrásba keveredett, és csak kis szerencsével sikerült megmenekülnie, bár az autóban rengeteg kár keletkezett. A történtek után pár napig rokonoknál húzták meg magukat feleségével, majd útra keltek albérletet keresni, így kerültek Csabrendekre. Tavasszal remélhetőleg beköltözhetnek az épülő devecseri lakóparkba.

A férfit felkavarják az emlékek, elérzékenyül, néhány könnycsepp is kicsordul fáradt szeméből. A karácsonyukról kérdezem. „Ez nagyon rossz karácsony lesz” – mondja szomorúan. Aztán újra mesél a régi időkről, amikor december elején a felesége már megvette az ajándékokat az unokáknak, meg azokról a karácsonyokról, amikor még a devecseri házukban ünnepelt együtt a család. És idénre is voltak már elképzeléseik… Csak az iszap közbeszólt. Már eltervezték, hogy a felújított, nagy nappaliban lesz a karácsonyfa – de ott már nem lehet. Már az sem biztos, hogy lesz karácsonyfájuk, ha lesz is, az is csak jelképes lesz – meséli a férfi. A feleségével úgy tervezték, hogy egy kis cserepes fenyőfát vesznek majd, arra talán telik, de ajándékokra idén biztosan nem fog jutni. „Nincs miből” – mondja. Vállalkozóként dolgoztak eddig, használtcikkeket árultak. Megéltek a munkájukból, de most nem tudnak dolgozni. Pedig próbálkoznak, most éppen a piacozással. Szeretnének talpra állni, eltartani magukat és nem a segélyre várni. 

Bármi is történt, a legfontosabb, hogy együtt a család

Hasonlóan kitartóan küzd több mint háromszáz kilométerrel arrébb, Miskolcon Orbán Tibor és felesége, Fábián Zsuzsanna, két gyermekükkel. Több mint százéves vályogházukat lakhatatlanná tette az árvíz, bontásra ítélték otthonukat. A kertben egy sátorban húzták meg magukat négyen, kutyájukkal, macskájukkal együtt. Az udvaron ma is áll a sátor: benne néhány bútor, matrac – hadikörülmények, és mondjuk ki bátran, emberhez méltatlan állapot. Még október végén is ebben a sátorban laktak, mára szerencsére jobb a helyzet. Új házuk épülőben van, néhány szoba már nagyjából kész, így be tudtak költözni, az emeletet még építik. Az építkezést egy millió forinttal támogatta a Református Nőszövetség és háromszázezer forinttal az MRSZ, akik további tárgyi adományokkal is segítették az Orbán család talpra állását. 

Bemegyünk a házba, padló még nincs, a betonon szőnyegek, rongyok hevernek, de már szépen kezdik belakni az új otthont. Kislányuk éppen magyar népmeséket néz, a feleség főz, zöldségeket pucol. A családfővel egyetlen asztaluknál ülünk le, az idei karácsonyukról kérdezem. „Ha azt kérdezed, akarunk-e ünnepelni, arra a válasz igen, hogy fogunk-e tudni ünnepelni, arra a válasz igen, de azt, hogy hogyan fogunk tudni karácsonyt ünnepelni, arra már nem tudok válaszolni” – mondja megfontoltan Orbán Tibor. Szerinte a legfontosabb, hogy együtt van a család. „Most már van asztalunk, le tudunk együtt ülni, kell ennél több?” – szegezi nekem a kérdést, s addig vár, míg nem bólintok rá egyetértően.

„Mindegy, mi volt a nyáron, nekem ugyanaz a karácsony, ami eddig volt” – ezt már Fábián Zsuzsanna mondja. Egyszerűen készülnek, nem rohanósan, „nem plázázóan” – ahogy fogalmaz. „A gyerekek pedig várják a karácsonyt, és jön majd a kisjézus” – mondja mosolyogva az édesanya. 

„Ne aggódj, karácsonyra rend lesz”

Szakadó hóban érkezünk meg Ócsanálosra, Borsod-Abaúj-Zemplén megye egy kis településére. A tavaszi áradás során számos házat elöntött az ár, sokakat kitelepítettek, a falut lényegében elvágta az ár a külvilágtól, egyetlen katonai jármű tudott csak bejutni a lakott területre, azzal szállítottak a benn maradóknak élelmet, vizet. A falu önkormányzati dolgozója, a református, kétgyermekes Forgácsné Tóth Tímea vár bennünket. Hellyel és frissen sült pogácsával kínál konyhájában, közben elmeséli az ő történetüket. 

Tímea saját felelősségére az árvíz alatt is a lábszárig érő vízzel elöntött otthonában lakott, etette a padlásra menekített állatokat, próbálta menteni a menthetőt. Férje ekkor is külföl­dön dolgozott, a gyermekeket barátai segítségével a rokonokhoz menekítette, egymást kölcsönösen segítve tartották a „frontot”.

„Egész nyáron, amikor felfordulás volt nálunk, azzal viccelődtünk, hogy karácsonyra rend lesz” – mondja. Abban bíztak, hogy iskolakezdésre rendben lesz a házuk, de még karácsonyra sem lesz teljesen – mutat körbe az otthonában. Két héttel ezelőtt mentek el a mesteremberek, akkor fejeződött be minden munkálat, és lényegében ekkor költöztek haza a gyermekei is.
„Mindenképpen ünnepelünk karácsonyt, csak nem lesz olyan rend. Ugyanolyan karácsony lesz, mint eddig: elmegyünk templomba, lesz karácsonyfánk, lesznek ajándékok, csak még nem tudom, miből. A férjem jön haza, ő majd hoz pénzt, és az utolsó pillanatban be tudunk vásárolni” – meséli, majd körbevezet minket a házban. Ágyuk már van, szekrényekből és egyéb bútorokból azonban még hiányt szenvednek. Az elmúlt hónapok alatt rengeteg segélyszállítmány érkezett ide is, mára az embereknek szinte mindenük megvan újra, eltekintve néhány szekrénytől, asztaltól. Persze azt is küldtek, csak más családokhoz került. 

Forgácsné Tóth Tímea az önkormányzat dolgozója, saját baján kívül szinte az egész falu károsultjaival ő foglalkozik, ő segít a szétosztásban és abban, hogy felmérje, kinek van szüksége egy-egy adományra. Amikor bútorok érkeztek, nyilvánvalóan nem ő volt az első, aki hazavitt bármit is – bár ilyen vádak is érték a faluban, és ez megviseli őt. A segélyezésben, a szervezésben élen járt Csomós László és felesége, ők az ongai református lelkipásztorok.

Az édesanya már tervezgeti a karácsonyi menüt is, gyermekei kedvenceit készíti majd el: rántott húst, szalonnába tekert csirkemellet sajttal, süteményt és a család nagy kedvencét, pogácsát. És ami már biztos: templomba ugyanúgy elmennek majd, mint eddig, és a gyerekek kántálni is fognak templom után – mert Ócsanáloson még ez is szokás. 

Fáradt karácsony

„Engem nem vitt el a víz, én csak ott voltam a vízben, őszintén mondom, nagyon fáradt vagyok” – ezt már Gere Gábor varbói lelkész mondja. A lelkész koordinálta a Tiszáninneni Egyházkerület és az MRSZ mentési és segélyezési akcióit, az MRSZ kuratóriumi tagja is lett. Úgy véli, az egyház előnyben van a szeretetszolgálatokkal szemben, hiszen minden településen van gyülekezet, lelkész, gyülekezeti terem, amely kiindulási pont lehetett, és lett is. „Nagy összefogás volt, rengeteget kaptak az emberek” – mondja Gere Gábor. Helyreállt az életük, így tudnak készülni az ünnepre, de fáradtak, és remélik, hogy nem ismétlődik meg az, ami tavasszal történt velük, mert azt már nem tudnák elviselni.

Ez nem mese

Az MRSZ még mindig segít. Az adventi-karácsonyi kampányuk keretében a vörösiszap-katasztrófa áldozatainak, és az árvízkárosultaknak gyűjtenek. A kampány az "Ez nem mese" elnevezést kapta, több videóval is próbálják bemutatni azt, mi történt az emberekkel. Bővebb információ a www.eznemmese.info oldalon található.

Hegedűs Márk

Képek: Kaolcsai Richárd