A Kolozsvári Református Kollégiumban tanult Somodi István, aki a „kincses város" szülöttei közül elsőként szerzett olimpiai érmet. Az 1885-ben született Somodi István testvérével, Andrással együtt ifjú kora óta aktívan bekapcsolódott Kolozsvár sportéletébe. A fiatal István középfokú tanulmányait az 1557-ben alapított Kolozsvári Református Kollégiumban végezte. Diák évei alatt intenzíven részt vette a gimnázium által szervezett versenyeken, amelyek során hamar felfigyeltek a tehetségére.

István mind a nyári, mind a téli sportokban nagyon hamar korosztálya egyik legjobb versenyzőjévé vált. Szívéhez közel állt a téli sportágak közül a szabadban jól űzhető gyorskorcsolyázás, a melegebb időjárású hónapokban pedig, az atlétika versenyszámaiban próbálta tökéletesíteni a tudását a kollégium sportkörének keretein belül. A Kolozsvári Korcsolyázó Egylet (K.K.E.) 1899. január 29-én megrendezett versenyén megnyerte a gyermekek kategóriájában kiírt vetélkedést, s később is Kolozsvár elismert gyorskorcsolyázói között tartották számon.

Somodi István érdeklődését a rövid távfutás, a távol- és magasugrás felé a református oktatási intézmény tornatanára, Varga Sándor fordította. Somodi és Varga „együttműködésére" csupán az 1901 és 1903 között található két év nyújtott lehetőséget, de ez alatt a viszonylag rövid idő alatt is a fiatal Somodi eredményei látványosan javultak. Az érettségi előtt álló fiatalember 1903 májusában, a Debrecenben megszervezett kerületi tornaversenyen távolugrásban aranyérmet szerzett.

Tamáskodva figyelték

A következő versenyen, amelyet 1903. június 13-án szülővárosában tartottak, síkfutásban és távolugrásban remek eredményeket tudott felmutatni, de a legbüszkébb a magasugrásban nyújtott teljesítményére volt, amelyre e szavakkal emlékezett vissza:" A riválisok és maguk a versenybirok kissé tamáskodva figyelték mozgásomat, hiszen fizikumom csöppet sem sejtetett jó atlétát. Igaz, eredményem elmaradt az országos rekordtól, és ma már mosolyra fakaszt, de a 172 cm-rel akkor még országos versenyt lehetett nyerni. Én annyit ugrottam, s ez a saison addigi legjobb eredménye volt. Ettől kezdve figyeltek fel rám."

Somodi István jogászhallgatóként egyetemista korában saját költségén vett részt az 1906-ban, Athénban rendezett jubiláris nemzetközi versenyen, amelyet az 1904-es St. lous-i és 1908-as londoni olimpiák közötti félidőben tartottak meg. Legnagyobb sportsikerét 1908-ban megrendezett olimpián érte el, ahol távolugrásban ezüstérmet szerzett. Somodi a londoni olimpia évében csatlakozott az 1902-ben megalakult Kolozsvári Egyetemi Atlétikai Clubhoz (KEAC). Ez az egylet Magyarország harmadik egyetemi sportklubja volt, amely hosszú ideig meghatározta az erdélyi sportéletet.

Az 1908-as londoni olimpiát kísérték elsőként kiemelt figyelemmel a magyar országos hetilapok. Ezek közül az egyik legkedveltebb, a Vasárnapi Ujság ezekkel a szavakkal mutatta be a sportok királynőjének is hívott versenysorozatot:

„A londoni Olimpiászra a nagyszabású franczia-angol kiállítás adott alkalmat. Az óriási világváros, a mely most tele van a földkerekség minden tájáról összesereglett idegenekkel, igazán méltó keret e világversenyek megtartására. Méltó keret a versenyekhez az eczélra emelt óriási építmény, a stádium is, a melyet hatvanezer néző befogadására rendeztek be. A stádium maga amfiteátrumszerű vasépítmény, a melynek közepét a 700 láb hosszú és 300 láb széles versenytér foglalja el. A külső kör beton a kerékpárversenyek számára, belül van a salakozott versenypálya futóknak és gyaloglóknak, legbelül a vízmedencze az úszóknak és a gyeppálya a többi versenyek számára. A keret így igazán impozáns. Más kérdés azonban, hogy Anglia alkalmas hely-e egyáltalán nemzetközi sportversenyek rendezésérére. Kétségtelen, hogy ma az angolok és amerikaiak a világ első sportnemzete, viszont bizonyos az is, hogy London rendkívül változó, nedves klímája rendkívüli módon befolyásolja az idegen versenyzőket és olyan előnyöket biztosít az angoloknak, a melyek a versenyek reális értékét kétségessé teszik. Az angolok otthon vannak, az éghajlat nem bántja őket, ugyanazon a helyen treníroztak, a hol a versenyek folynak, rendkívül nagy számmal is vonultak fel a versenyekre, — mindezek a körülmények teszik érthetővé eddigelé az angol győzelmek szokatlanul nagy számát."

A Vasárnapi Ujság hosszabb szöveges beszámolója mellett három fényképet közölt arról a maratoni futóversenyről, amely befutójának nem volt magyar érdekeltsége, de Somodi ezüstérméről nem tett említést. Somodi István az 1912-es stockholmi olimpián nem indult, mivel a verseny ideje alatt ügyvédi vizsgájára készült, viszont a londoni és stockholmi olimpiász közötti években magasugrásban több magyar és nemzetközi versenyen állhatott a dobogó legmagasabb fokára.

Későbbi élete

Az első világháború, majd az azt követő Trianoni Békeszerződés következtében a kolozsvári magyarság, rövid időn belül a Román Királyság Cluj-Napocaként elnevezett városában találta magát. A „kincses város" több évszázados múltra visszatekintő magyar értelmisége 1920 után válaszút elé került: a nehézségeket vállalva alkalmazkodik az új állam adta körülményekhez, vagy áttelepül a területe jelentős részét elvesztett, de azért biztosabb megélhetést nyújtó Magyarországra. A fiatal jogtanácsos szülővárosában maradt, itt tisztviselőként dolgozott és a szabadidejében atlétikaedzőként tevékenykedett. Kiemelkedő szerepet játszott az 1920-as és 1930-as években a kolozsvári magyar sportélet újjászervezésben. Tanítványai közül Donogán Gerő, Bíró Ferenc, Péter László, Welser Tibor és Kormos László nevét érdemes kiemelni.

A második világháború után dr. Somodi Istvánt az új román kommunista rendszer kizárta a sportéletből és kizsákmányolóként bélyegezve meg, még a jogos nyugdíját sem biztosították részére. Nélkülözések között hunyt el szeretett szülővárosában 1963. június 8-án. A Házsongárdi temetőbe, az 1943-ban meghalt feleségével közös sírba temetve helyezték végső nyugalomba.

Kolozsvár magyarsága megőrizte szívében a város első olimpia érmesét. A londoni ezüstérmének centenáriumán emléküléssel és egy szép könyv megjelentetésével adták a világ tudtára, hogy hálás emlékezettel tekintenek arra az emberre, aki egy életen át hű maradt szülővárosához és hírnevét sikereivel gazdagította.

Millisits Máté
Fotó: Szabadság.ro