A dél-afrikai egyházvezető a Debrecenben, illetve Budapesten szerzett benyomásairól azt mondta, nagyra értékeli a hazai reformátusság társadalmi szerepvállalását és azt, ahogyan őrzi református gyökereit, hagyományait.

Tavaly júniusban, a negyvenötödik születésnapja után egy nappal választották meg a Református Egyházak Világközössége elnökének. Hogyan lett Ön az újonnan létrejött református világszervezet első embere?

Ez egy érdekes történet… Amikor megérkeztem a Grand Rapids-i nagygyűlésre, akkor fogalmam sem volt, hogy ez fog velem történni. A régióknak volt joguk jelölni az elnöki posztra, és az afrikai régió küldöttei az én nevemet terjesztették elő. Őszintén megvallva, nem nagyon örültem ennek, mert már addig is nagyon elfoglalt voltam és nem akartam újabb tisztséget vállalni. Azt mondtam, ha akad másik jelölt, akkor visszalépek a javára. De nem így történt, a többi pedig már történelem. Azt mondtam: ha Isten valóban ezt akarja, akkor legyen így. A megbízatásom hét évre szól, a világközösség következő nagygyűlésig.

Nagyvonalakban mit kell tudnunk az Ön életútjáról?

A dél-afrikai Durbanben nőttem fel. Születésemkor a szüleim még nem voltak keresztyének, de én már kétéves koromtól jártam a vasárnapi iskolába. Ezért mindig úgy tekintek magamra, mint aki már egész életében keresztyén volt. Hatgyermekes családban nőttem fel, van egy ikertestvérem is, mi vagyunk a legfiatalabb testvérek. Az ikertestvérem pszichológia professzor, és a kettőnk hivatása gyakran humor forrása közöttünk. Ő azt szokta mondani, hogy míg én prédikálok, ő gyakorlatban csinálja a dolgokat. Házas vagyok, a feleségem a világimanap dél-afrikai koordinátora. Három gyermekünk született, két lányunk és egy fiunk van. Az egyetemi tanulmányaimat Durbanben végeztem, a doktori fokozatomat Fokvárosban szereztem. Egyházam életében régtől aktívan részt veszek, több egyházi testület tagjaként tevékenykedtem, 2004-2006 között pedig a zsinat moderátora voltam. Jelenleg a Dél-afrikai Egyesülő Presbiteriánus Egyház (UPCSA) főtitkára vagyok, ez az első számú megbízatásom.

Rögtön feltűnik a felekezet nevében az egyesülő szó. Miért hívják egyesülőnek az egyházukat?

Felekezetünk két korábbi egyház, a Református Presbiteriánus Egyház és a Dél-afrikai Presbiteriánus Egyház 1999-es egyesülésével jött létre. Azért lett egyesülő a neve, mert szeretnénk nyitva tartani az ajtónkat más református egyházak számára is. Ki akartuk fejezni a nyitottságot, a lehetőséget a további bővülésre, Dél-Afrikában ugyanis a miénken túl még tíz református egyház létezik.

Hány tagja van a Dél-afrikai Egyesülő Presbiteriánus Egyháznak?

Hatszáz anyagyülekezetben és több száz prédikáló állomásban hatszázezer egyháztagot számlálunk, hatszáz lelkésszel. Fekete gyülekezeteinknél előfordul, hogy egy egyházközségnek akár hét-tizenöt leánygyülekezete is van, ahol a lelkészek mellett presbiterek is végzik a szolgálatot. A korábbi Dél-afrikai Presbiteriánus Egyház mindig is multikulturális volt, az egyesülés előtt az egyháztagok hatvan százaléka volt fehér. Az egyesülésben azonban egy régi fekete egyházzal társultunk, így ez az arány megfordult, ma az egyháztagok hatvanöt százaléka fekete, színesbőrű vagy indiai.

Miért van Dél-Afrikában ennyi református felekezet? Hogyan alakult ez történetileg?

A keresztyénség még a gyarmati időkben, 1652-ben jelent meg először Dél-Afrikában, a Holland Református Egyház révén. Később, a Londoni Missziói Társaság révén más országok misszionáriusai, köztük skótok nagy számban, érkeztek ide. De utóbbiak nem alapíthattak saját felekezeteket, erre csak a 19. század közepén kaptak lehetőséget. A presbiteriánusok így jelentek meg Dél-Afrikában. Aztán jöttek a svédek, a svájciak, ők alapították az evangéliumi keresztyén egyházat. A Skót Egyházhoz kötődve létrejött a bantu, fekete egyház is. Én a skótok által alapított – Dél-Afrika mellett Zambiában és Zimbabwében is működő – presbiteriánus egyház tagja voltam az egyesülésig. Az apartheid időszakában a Holland Református Egyház teremtette meg az elkülönülést: Dél-Afrikában négy részre szakadt, azzal, hogy külön egyházat hozott létre a fehérek, a feketék, az indiaiak és a színesbőrűek számára. Röviden ez az oka és története annak, hogy ennyi különböző református egyház van Dél-Afrikában. Az apartheid alatt ezt a szétszakítottságot politikai okokból konzerválták is. Az apartheid rendszer felszámolásával viszont természetessé vált, hogy ezt az elkülönülést megszüntessük.

Milyen benyomásokat szerzett négynapos magyarországi látogatása alatt a református egyházról, valamint országunkról?

Nagyszerű, csodálatos időt töltöttem el a Magyarországi Református Egyház vendégeként. Nagy hatást gyakoroltak rám Debrecen épületei, illetve az egyház és annak számtalan épülete, köztük a Nagytemplom, a püspöki hivatal, a Kollégium. Meglepődtem, hogy ennyi tulajdona van az Önök egyházának. Amit az elmúlt néhány napban a legnagyobbra értékeltem, az a református identitástudat őrzése. Ez nagy hatással volt rám, mert a világban nagyon sok helyen, így Afrikában is, ahonnan én érkeztem, a református identitás eltűnőben van. Jó volt betekintést nyerni abba a munkába, amit az egyház végez. A nagytemplomi gyülekezet vezetői nagyon kedvesek voltak, és elvittek két debreceni szociális intézménybe is, amelyeket az egyházközség tart fenn: a fogyatékkal élők ellátását segítő Immánuel Otthonba, valamint a hajléktalanoknak kialakított melegedőbe is. Nagy hatást gyakorolt rám a társadalmi viszonyok megváltoztatására irányuló munkájuk. Kálvin János sokat beszélt arról, hogy az egyháznak lehetővé kell tennie, hogy Isten változást hozzon a társadalom életébe is – ez református tanításunk lényege. Éppen ezért is volt nagyszerű látni azt, hogy az itteni reformátusság ilyen tevékenyen részt vesz a társadalom átalakításában: szépen folytatják a reformátori munkát.

Milyen fő hasonlóságokat és különbségeket lát a magyar reformátusság és a saját felekezete között?

A liturgiai alapokban természetesen vannak azonosságok, hasonlóságok, a dél-afrikai istentiszteletek menete azonban nagyban eltér az ittenitől. Nálunk sokkal nagyobb hangsúly van a részvételen, interaktívabbak az alkalmaink, a gyülekezet tagjai sokkal inkább kifejezik az érzelmeiket. Ami részben az apartheid elleni küzdelemnek tudható be, részben pedig általánosabb kulturális különbségeknek, hiszen az afrikaiak sokkal inkább kifejezik az érzelmeiket. A legfontosabb különbségnek mégis azt látom, hogy Önök sokkal komolyabban veszik református örökségüket, gyökereiket. A történelmi tapasztalatainkat tekintve is van számos egyezőség, ahogyan kimutathatóak jelentős eltérések is. Ahol összeérnek a történeteink, az a szenvedés átélése. Mi az apartheidtől szenvedtünk, Önök a kommunizmustól. De ebben a szenvedésben is megvannak a különbségek. A kommunista rendszerek elnyomták a vallásosságot, a keresztyénséget. Az apartheidet, ezzel ellentétben, éppen teológiai alapokon is igazolták. Református szemszögből, a két országot általában jellemző kulturális, társadalmi, gazdasági különbözőségeken túl nem látok más nagy eltéréseket.

Ilyen társadalmi tehertételek, mint az apartheid, valamint a kommunizmus megélése, majd feldolgozása szükségessé teszi a megbékélést, amelyről Debrecenben tartott előadásában is értekezett. Mennyire tudja a megbékélés üzenetét hordozni, annak ügyét a református egyház, akár Dél-Afrikában, akár a világban?

Az első feladatunk, hogy hűek maradjunk a teológiánkhoz, ahhoz, amit bibliai alapokon hiszünk és tanítunk. Az egyházat mindenféle – társadalmi, gazdasági, politikai – hatások érik, és ezekkel a hatásokkal érintkezve nem mindig maradtunk hűek a gyökereinkhez, a tiszta, bibliai alapokhoz. Ebből az következik, hogy úgy kell látnunk a világot a maga valóságában, hogy a bibliai tanítás felől közelítve álljunk ki a szegények és az elesettek mellett. Ez prófétai hangot, szerepet jelentene, hogy szóljunk és cselekedjünk az igazságtalansággal szemben. De nemcsak a teológiánkban van erre szükség, hanem a missziónkban is. Sokszor elfelejtjük a missziónak a holisztikus, átfogó koncepcióját. Sokszor elspiritualizáljuk a missziót, abszolúttá válik annak a lelki vetülete; ami ugyan nagyon fontos része a missziónak, de egyáltalán nem kizárólagos eleme. A görög metanoia, megtérés szó eredeti értelme megújulás, ami megújulás minden szempontból: lelkileg, testileg és társadalmilag egyaránt. A mi dolgunk az, hogy a teljes evangéliumot hirdessük, a teljes embernek. Országaink átélték az elnyomást, és tanulnunk kell a történtekből: tudjuk, milyen az, politikai okokból szétválasztva, szétszakítottnak lenni, mit jelentenek az erőszakosan meghúzott határok. Megoszthatjuk egymással a tapasztalatainkat és a történeteinket – és egymástól is tanulhatunk. Most két országról szóltam, de ez az egész világot érintő lehetőség, mert sok hely van, ahol az emberek politikai okokból szétválasztottak. Arra a kérdésre válaszolva, hogy mit tehet a református világközösség ezen a téren: az evangélium fényében túl kell lépnünk ezeken a korlátokon, meg kell haladnunk ezeket, hogy megerősítsük a közösséget és az egységet. Az egyháznak nagyon meghatározó szerepe van ebben.

A megbékélés, az egység megerősítése tehát nemcsak az egyházra, hanem az egész társadalomra értendő?

Teljes mértékben így gondolom, hiszen az egész társadalmat szaggatták szét ezek a határok. És sok esetben, sok vonatkozásban az egyház lenyomata a társadalomnak: mikrokozmosz a makrokozmoszban. Amit magunkban, kisebb körben meg tudunk valósítani, azt meg kell próbálnunk nagyban is véghezvinni. De az a szomorú, hogy az egyházban továbbvisszük a társadalomban meglévő ellentéteket, sőt, Dél-Afrikában sokáig ezekre a különbségekre építettük fel az egyházainkat is. Ezért vissza kell térnünk a megbékélés bibliai felfogásához. Ebben benne foglaltatik a hibák, tévedések kijavítása mellett a harmónia keresése a megújuló társadalomban.

Megerősödő tendenciának tűnik a keresztyénüldözés a világban. Mi tud ezen a téren tenni a REV?

A világközösség egyik jelenlegi legfontosabb törekvése az, hogy megerősítsük a kapcsolatainkat a többi világvallással. A genfi hivatalunk egyik osztálya meghatalmazást kapott arra, hogy építse a kapcsolatokat más vallások vezetőivel. A református egyház feladata, tevékenysége nem korlátozódik kizárólag a keresztyének lakta területekre, hanem az egész világ átformálásán kell dolgoznia. Mindez két mozzanatot eredményez az egyház munkájában, az egyik a béketeremtés, a másik a békefenntartás feladata. Sokszor abba a hibába esünk, hogy azt gondoljuk, hogy ha sok embert hozunk össze egy helyre, akkor el is végeztük a munkánkat. De jól tudjuk, hogy ez nincs így. Hiszen a munka legfontosabb része pont akkor következik, hogy ha együtt vannak ezek az emberek. Az a kérdés, hogyan kezeljük azokat a problémákat, kérdéseket, amelyek veszélyeztetik a békét. Ha megnézzük a világon a konfliktusokat, a Közel-Keleten, Afrika egyes helyein, nagyon sok probléma adódik a vallási kapcsolatokból, az egymás mellett élésből. Sokszor nem beszélnek a vallási kérdésekről, hanem a konfliktusok politikai természetűnek tűnnek. Ha mi, reformátusok elérünk számos pontjába a világnak, akkor az a feladatunk, hogy a békéért dolgozzunk, mégpedig a többi vallással együtt.

Nemrégiben olvashattunk arról, hogy Franciaországban egyesül a református és az evangélikus egyház. Lát hasonló folyamatokra esélyt a közeljövőben?

Ezek az egységesülések sohasem kényszerűek, hanem minden esetben inspirálóan hatnak. Hiszen annak a bibliai hívásnak engednek, hogy egyek vagyunk, egyeknek kell lennünk. Az egység olyan ajándék, amely már a kezdettől fogva a miénk volt, de mi valami okból elvesztettük azt. Az egyesülés, az egység kifejezése mindig nagy öröm forrása, mert a résztvevők együtt tesznek tanúbizonyságot Krisztusról. Azonban maga az egyesülési folyamat végigvitele önmagában sohasem könnyű feladat. Kezdetben mindig nagy a lelkesedés, azonban csak idő kérdése, hogy előjöjjenek a problémák. Szóval óvatosnak és körültekintőnek kell lennünk ezekben az esetekben, hogy ne történjenek olyan dolgok, amelyek megzavarhatják a kívánt egységesülési folyamatot. De természetesen tudunk sok szép és eredményes egyesülésről is. Mindig lesznek nehézségek, de ha van mögötte elszánás, akkor igenis működik.

Csatári Bence (MTI)-Csepregi Botond (református.hu), fotó: Barcza János, Kalocsai Richárd