Volt egyszer egy csillogó tehetségű fiatalember, akinek harmincöt évesen bele kellett néznie a halál szemébe, és ettől szinte megfagyott a vér az ereiben. Zseni volt, százévente, ha születik olyan zenei tehetség, mint ő. Éppen egy megrendelt requiemen, egy halotti misén dolgozott, amikor halálos kór kerítette hatalmába. A halál egy pillanatra sem vette le róla a szemét, és árgus tekintete kínzó rettegéssel töltötte el a fiatal mestert, de egyszerre ihletet is adott neki a miséhez. A mű a 8. tétel 8. ütemében félbeszakadt, éppen, amikor ott járt: „Lacrimosa dies illa", „aznap minden könnybe borul." A néhol míves, máshol csonka mű torzóként áll halott alkotója felett, és hirdeti a halál rettentését, a pokol rémségeit, az Isten nagy ítéletét.
Több mint fél évszázaddal később élt egy másik nagy tehetségű ifjú, aki még harmincas éveit sem kezdte meg, amikor ő is beletekintett a halál szemébe. Először elveszítette szeretett pártfogóját, majd pedig édesanyját. A halállal való fájó szembenézés egy requiem megkomponálására indította a fiatal zeneszerzőt. Miközben azonban Bibliájába kapaszkodva a halál tekintetét fürkészte, kezdte észrevenni, hogy az nem rémítő és fenyegető, hanem üres és bamba. Nincs semmi ereje, olyan, mint az állatkerti oroszlán, amelynek igazi erejét nem vonjuk kétségbe, mégis a rács mögött ártalmatlan és hatástalan. Az ifjú mester ekkor egy másik tekintetre lett figyelmes. A halál üveges szemei helyett egy ismerősen mosolygó szempár ragadta magával, ahol az egyik szem azt mondta, „Ne féljetek", a másik pedig azt, „Békesség nektek". A mű elkészült, benne mesterien szólalnak meg a Biblia legvigasztalóbb üzenetei, amelyek reménnyel árasztanak el és gyengéden simogatnak. Ez a requiem nem a halál szörnyűsége előli menekülés, hanem békés letelepedés Jézus lábaihoz.
Az első történet Mozartról, a második Brahmsról szól, akik hangjegyekbe öntötték gondolataikat, hitüket, tapasztalataikat a halálról és a feltámadásról, amelyek egyformán csodálatos egymásutánja mégis teljesen más üzenetté áll össze. Ahogyan minket is más-más módon érint, amikor belenézünk a halál szemébe: amikor elveszítjük a szülőt, a társat vagy a gyermeket, amikor az orvosi diagnózis nem sok jót ígér, amikor az emberi gonoszság vagy a földi elemek ereje valahol a világban áldozatokat követel.
Azért, hogy a halállal való szembenézésnek ne kelljen kínzón fájnia, jött kétezer évvel ezelőtt egy ember, aki a harmincas éveiben járt, és egyszer mélyen a halál szemébe nézett. A halál szúrós nézése elviselhetetlen kínokat okozott, és még élvezte is, hogy ilyen fájdalmas farkasszemet nézhet egy igazzal. Aztán meglepő dolog történt. Kis idő után a halál már nem állhatta az igaz tekintetet. A Mester feltámadt, Jézus él. Mi azért „nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és az Isten trónjának a jobbjára ült. Gondoljatok rá, aki ilyen ellene irányuló támadást szenvedett el a bűnösöktől, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek." (Zsid 12,2–3)

Németh Áron

Megjelent a Reformátusok Lapja április 20-i számában.