2010. november 1-jén a hajdúsámsoni Jókai utcai régi temető sírkövei felé rég nem látott tömeg zarándokolt. A helyiek között elszármazottak és vendégek is emlékeztek egy több mint száz esztendős temető, több mint három és félezer egykor ezen a településen élő és meghaló kedves lakójára. Az emlékezést egy rendkívüli istentisztelet tette feledhetetlenné, ahol dr. Bölcskei Gusztáv püspök végezte az igehirdetés, Szabadi Árpád esperes pedig a közös sír emlékoszlopainak avatását.

Egyházi elöljáróink könnyfakasztó nyitottsággal, ugyanakkor rendíthetetlen hittel szóltak a halállal való legemlékezetesebb találkozásaikról. A püspöki bizonyságtétel – a Róma 14,7–12 alapján – felhívta a figyelmet arra, hogy aki elfelejt emlékezni, annak élete legfeljebb vegetálás lehet. Emlékezni kell, mégpedig azért, mert így adhatunk méltóságot halottainknak, hiszen – igénk szerint – senki sem él önmagának. Ez a keresztyén reménység szövi át az egyéni ember emlékezését, ez engedi felemelni a tekinteteket ott, ahol annyi minden lehúzza. Bölcskei püspök szívből fakadó mondanivalójának csúcspontján úgy öntött bátorságot az emlékezők szívébe, hogy arra mutatott fel, Aki nemcsak emlékezni tud; Aki ránk élőkre is, és a halottakra is azt mondja: Ti az enyéim vagytok!

Az esperesi szolgálat a Józsué 4,4kk versek alapján hangzott: a Jordánon való átkelés egyik kulcspillanatába tekinthettünk bele, amikor az emlékezés köveinek hazavitelére buzdít az ige, amikor valami véget ért, és valami kezdődik. Megragadóan szemléltette Szabadi esperes, hogy nekünk most nem köveket, hanem emlékeket kell vinni. De vinni kell, és nem teherként! Vinni, és közben tudni és mondani, hogy az élet véges, elmúlik, de ugyanakkor ajándék. Vinni kell az emlékeket és közben az utódok számára el kell beszélni az átélt dolgokat, a szabadításokat, a győzelmeket. Itt hangzott el a címben szereplő, Füle Lajos költő által írt verssor. A gyülekezet pedig együtt élhette és értette meg: az élet elmúlik, de Jézus Krisztus örök! Az esperesi buzdítás summája pedig: lássa meg ezt a szív, és érezze meg a mennyei Szeretet csodás hatalmát.

Ezek után Lovász Krisztián lelkipásztor beszámolóját hallgathatta meg a majd' 300 fős gyülekezet. A temető felszámolásának előkészítésétől, egészen a kivitelezésig és az Emlékmű felállításáig mutatta be a megtett utat, ami a szavait idézve: „férfiasan ki kell mondani, lelkileg minket reformátusokat is megviselt”. Döbbenetes számok hangzottak el a beszámolóból: 3354 azonosíthatatlan és 221 azonosítható földi maradvány került először exhumálásra, majd a régi temető egyik pontján letemetésre.

Végül a Veskóczi-Budaházy nemesi család leszármazottja, Tóthné Szatmári Irén emlékezett meg őseiről. A történelmi megemlékezés azért volt fontos, mert a Budaházyak ajándékozták többek között ezt a 4,4 hektáros földet az egyháznak. Közülük többen töltöttek be egyházi tisztségeket is, és mindvégig hűséges, jószívű mecénásai voltak a gyülekezetnek. Erről tanúskodik jó néhány úrasztali terítő, kancsó; és tőlük származik például több harang is. Zárszóként pedig hadd álljon itt a helyi lelkész elhangzott gondolata:

"Legyen ez a hely (…) zarándokhellyé. Ahol mi is erősen érezhetjük a múltunkat, gyökereinket, és ahol még elkötelezettebbek leszünk a krisztusi élet mellett. Így adjon a Szentháromság Isten békét az itt nyugvóknak és hálás emlékezést az ide látogatóknak!"

Lovász Krisztián